(Magyar) "Az életben nem a győzelem a legfontosabb, hanem a küzdelem."
Pierre de Courbertin

A futással már több éve jó barátságban vagyunk, és igen,volt egy hosszú idő, amikor azt hittem közénk állhat a térd balesetem.
Részleges szalag szakadásom darabokra szedte az életemet 11. osztályos koromban és ketté vágta a félmaratonra készülésemet.
Összetörtem. Úgy éreztem magam, mint egy porcelán baba, ami a földön landolt egy óvatlan mozdulat miatt.
Nehéz volt elfogadnom, hogy ölbe tett kézzel kell várnom, amíg a gipsz fogságban tart. Arra pedig végleg nem tudtam felkészülni, hogy a szabadulásom pillanatában azzal kell szembesülnöm, hogy szinte újra kell tanulnom járni a bal lábammal. Bizony megkönnyeztem az elveszített izmokat.
De nem adtam fel, s nem is fogom soha!
Bár a mai napig sem tökéletes a bal térdem, és néha úgy dönt elmegy kirándulni :) , mégis itt vagyok és rámtalált az a cél, amiért érdemes futni!

A Bátor Tábor 3 éve szippantott magába és azóta sem enged.
(Nem mintha én elengedném, csak úgy szó nélkül ;) )
Fotós cimboraként a tábor egyik leghálásabb része jutott eddig nekem, hiszen megörökíthettem a gyermekek mosolyait, frissen szerzett barátaikért elmorzsolt könnyeiket a búcsúzás pillanatában, szeretetteljes öleléseiket, győzelmi pacsijaikat, és a küzdelmet, amit határaikat átlépve folytattak önmagukkal szemben.
Az idei évtől egy másik szerepkörben is végigkísérhettem, hogyan tudják azt a maximumot kihozni magukból, amit bárki megirigyelne. Bátorkodós cimboraként megtapasztaltam milyen akaraterővel küzdik le a gyerekek a félelmeiket.
Van mit tanulnunk Tőlük!
De mit is csodálkozok, hiszen eddigi életük mindennapjai is a küzdelemről szól.
A betegséggel való küzdelemről. Legyen az onkológiai vagy diabétesz, Ők nem adják fel, nem adhatják fel még akkor sem, ha közben a gyermekkoruk legszebb éveit kell feláldozniuk!

Az a több száz önkéntes mind azért van tavasszal a tesó táborokban, nyáron a kölyök és kamasz turnusokban, s ősszel a családi táborokban,hogy -ha kis időre is, de- gondtalan gyerekként játszhassanak és nevethessenek ezek a gyerekek.

Az első közös Bátor Táboros futásom alkalmával a hosszabb távot vállaltam, és amikor beértem a célba ezt mondta egy cimbora társam:
-Katt egy hős vagy!
Csak ennyit feleltem neki:
-Nem én vagyok a hős, hanem akikért futok!

Legyél Te is részese ennek a csodának, hogy még több gyermek arcára csalhassunk mosolyt Együtt!!!
Kérlek támogasd a futásomat azzal, hogy megveszed egy kilométeremet, és én ígérem mosolyogva tépem át a Spár maraton képzeletbeli célszalagját!