Nézem az Európa Bajnokságokat Glasgow-ból. Leginkább az úszás közvetítéseket követem figyelemmel. Hihetetlen meló van egy-egy sikerben. Én itt nyavalygok, hogy hetek óta, a hőség miatt hajnalban kell indulnom a futásaimmal, közben pedig belegondoltam, ők nem pár hétig, hónapig kelnek hajnalban, hanem konkrétan gyerekkoruk óta. Tudom, más az ó életük, ebből élnek, de akkor is. Elismerésre méltóak. Mosogatás közben szoktam leginkább elgondolkodni a dolgaimon. Most sem volt másképp. Gondolom, nem árulok el nagy titkot, mostanában leginkább a marathonon töpizek. Sokszor elgondolom futás közben, hogy milyen érzés lesz beérni a célba. Ha sikerül. Mert ugyebár biztosat csak a célban lehet majd mondani. Addig csend a lelke mindennek. Ezt megtanultam 2015-ből. Akkor, harmadik félmaratonomhoz álltam úgy oda, hogy „visszajöttem ismételni, mert tavaly itt kezdődött minden”, és egy időre ott hagytam is mindent abba. A 2015-ös Wizz Air futás 13 km-e azt mondta nekem: „Te most kiszállsz!” Nagyon csalódott voltam, és bevallom őszintén, szégyelltem magam. Nem gondoltam, hogy két stabilan teljesített félmaraton után velem ez megtörténhet. De megtörtént. Nem értettem. Tény, hogy sok minden nem klappolt akkoriban, nem voltam ott fejben, lélekben, a cuccom sem volt megfelelő, de ez mind csak kifogásnak tűnik. Azok mögé pedig nem lehet és nem is kell elbújni. Nem sikerült, ennyi. Nagyon sírtam. De tudtam, hogy „visszavágok, törlesztek, megbosszulom”. 2016-ban csak egy női futóversenyt „vállaltam” be, semmi mást. Készültem az újabb összecsapásra, a visszavágóra. Ahogy közeledett a nagy nap, pontosan azért, mert még bennem élt az előző évi kudarc érzése – mindig bennem lesz, ezt már nem lehet kiiktatni – egyre jobban kezdtem tartani a távtól. Most már tudom, hogy jókor kaptam azt a „pofont” . Akkor ugyan visszavetett, de még pont időben vett be az arcomból. Nem engedte, hogy elbízzam magam. Óvatosabbá tett, jobban végiggondolom egy-egy versenyemet. Az előtte lévő női futóversenyen már éreznem kellett volna, hogy valami nincs rendben. Mikor indultam a versenyre, a barátaim kérdezték, aznap mennyit futok. Mondtam, „csak 10 km-t”. Na az a „csak” olyan pusztulat 10 km volt melegben, hogy a rajt után nem sokkal azt gondoltam, felszállok a Kisföldalattira és visszamegyek a rajthoz. De persze legyűrt a büszkeségem, és nem adtam fel. Viszont azóta nincs nálam „csak” szó. Ezt is szégyellem, hogy a 10 km-t ledegradáltam, miközben majdnem a földbedöngölt. Másik ilyen szavam a „soha”, amit nem használok. Ezt a szót az első félmaraton után dobtam. Akkor a Lánchídon fogadtam meg, „soha többet nem futok félmartont”, és erre tessék, most a hatodikra készülök és az első maratonomra. Furcsa így visszagondolva, hogy amíg az első félmaratonom rajtjához úgy álltam oda, egyértelmű, hogy megcsinálom, semmi félelem nem volt bennem, tudtam, hogy képes vagyok rá, pedig jóval kevesebbet készültem anno, a másodiknál és a harmadiknál és talán azóta mindegyiknél elgondolkozom a rajt előtt, hogy te jó ég, már megint mi a fenét csinálok?! Talán az első félmaratonomon én magam sem tudtam, mire vállalkozom. Az esélyesek nyugalmával álltam oda, és mikor beértem a célba, talán csak akkor fogtam fel, mit is vittem végbe előtte több mint két órán keresztül. Az utána lévő futásoknál már tudtam, nem egy könnyű menet az a 21 km. A második félmaraton előtt már éreztem, tudtam, mire vállalkozom. Már bennem volt a táv emléke, hogy futok, futok, de tudom, még sehol nem leszek a versenyen ennyi futás ellenére sem. Mikor 2016-ban a „visszavágón” kisebbik gyerekem keresztapja a 11 km-nél azzal bíztatott, már csak 10 km, ami kb. egy normál edzéstávnak felel meg, akkor megtanultam részekre bontani egy-egy távot. Ma már sokszor használom, hogy fejben elképzelem a távolságot, lebontom résztávokra, vagy az emlékeimből behívok valami hét közbeni távot, ami továbblendíthet a holtponton. Azt is észrevettem, hogy a távolságok hogy összementek számomra. Amíg régen elképzelhetetlennek tartottam, hogy a városba gyalog, pláne futva menjek be, addig a tegnapi városligeti, majd onnan margitszigeti, újpesti, palotai túrám nem mondom, hogy nem volt hosszú, de néha rácsodálkoztam, „jé, már itt tartok”. Vagy a múlt heti fóti „túrával” ugyanez a helyzet. Sose gondoltam volna, hogy Fótra a saját két lábamon jutok ki és onnan vissza. Futás közben sok mindenen szoktam gondolkozni. Egy ideig hülyeségnek tartottam, hogy futás közben ki lehet kapcsolni. Dehogy lehet, gondoltam, hiszen itt fáj, ott fáj, izzadok, fáradok, nyafogok, stb. Aztán – ennek pontos idejét nem tudom – azon kezdtem magam kapni, hogy a gondolataim teljesen máshol vannak. Jó elkalandozni. De ha pont a gondolataimat akarom kikapcsolni, akkor is tuti jó recept a futás, mert akkor valóban arra koncentrálok, mi fáj, miért fáradok, miért nyafogok. Nem üdítő, de legalább nem a problémákon kattogok. Mindig „menekülök” így mindenféle probléma elől. Ha a futással van baj, a gondolataimba, ha a gondolataimmal, akkor a futásba. Hétvégén beszélgettem a férjemmel. Sajnos, nincs mit szépíteni, ő nem szereti a futóversenyeimet, a felkészüléseimet, stb. Mára talán eljutottunk odáig, hogy legalább nem akadályoz benne, vagy nem mondja el kritikáit. Arról beszélgettünk, mikor lefutom, ha lefutom ezt a versenyt, azt fogom neki megköszönni, hogy nem hátráltatott, illetve talán elfogadta a helyzetet. Ez is valami. Sajnos ő nem érzi a futás adta sikereket, nem érti miért jó elindulni valahanyadiknak, és célba érkezni valahanyadikként egy-egy versenyen. Neki hiába magyarázom, hogy a sikerig vezető út olykor nagyobb élmény, több tapasztalat, mint az adott verseny, ő akkor is értelmetlennek tartja az egészet. De hát nem vagyunk egyformák. Ez az ő véleménye, ezek meg az én érzéseim, gondolataim. Ez is ugyebár nézőpont kérdése. Mondtam neki, próbálja ki egyszer, hogy képes magát legyőzni. Egyelőre köszöni, nem állt kötélnek. Az is igaz, hogy az ő esetében a dac, a csakazértis érzés a felhajtó erő esetemben. Furán hangzik, de mindig megpróbálom „meggyőzni” arról, milyen jó dolog ez az egész, és ha már nem megy, akkor a „fene egye meg, akkor csakazértis csinálom, magamért, valamiért”! Azt mondta, nem attól tart, hogy lefutom-e, vagy nem a maratont, mert szerinte biztos megcsinálom, hanem ami utána lesz, hogy már megint mint fogok kitalálni, hova emelem a lécet. Közben pedig ott vannak a gyerekeim, akik mindig hangoztatják, mennyire büszkék rám, amiket futok, amiket elérek az életben, amiket csinálok. S bár férjem ennek is vitatja olykor valóságalapját, mondván, mit érthet egy gyerek a büszkeség fogalmából, én mégis úgy gondolom, érzem, pontosan tudják, miről beszélnek, mire gondolnak. Mivel mindketten sportolnak, márcsak ezért is van létjogosultsága mondandójuknak. Arról nem is beszélve, hogy itthon nem győzöm őket erősíteni, bátorítani, dicsérni, ha valami jót csinálnak, vagy valamit jól. Hiszen miből építkezzenek és mire, ha nem az otthonról hozott dolgokra?! Nem szeretném, hogy elszálljanak maguktól, nem erre törekszem. Pontosan az elvégzett munka mértékében kapják a pozitív megerősítést. Mint ahogy azt is el szoktam nekik magyarázni, hogy ha valami nem úgy sikerül, azért bizony nem másokban és máshol kell keresni a probléma forrását, hanem hasznos az önvizsgálat eszköze is. Könnyű mást okolni a balul sikerült dolgok miatt, de magunkban megtalálni a probléma forrását… na ahhoz kell igazán tökösnek lenni. Nem is megy mindenkinek a világban. Este a munkából hazafelé elméláztam azon, hogy holnaphoz két hónapra lesz a nagy nap. Várom már nagyon. Még nem izgulok. Ha csak az nem nevezhető izgulásnak, hogy egy-egy gondolatomra azonnal elsírom magam. Kívülről úgy hathatok, mint egy kettyós. Nem szeretném az utolsó két hónapot is végigsírni. De lehet, most előre kibőgöm az összes könnyemet, ott meg mosolygok és büszke leszek majd. Várom a verseny reggelét. A versenyt megelőző éjszakát nem, mert biztos nem fogok tudni aludni. A versenyek előtti éjszakák nem barátaim. Mindig azt mondom este, nem izgulok még, de éjszaka az álmaimban – már ha el tudok aludni – más tükröződik. A mostani 28 km-em előtti éjszaka is csupa szörnyűséget álmodtam, pedig az még nem a verseny volt ugyebár. Szóval várom a verseny reggelét, hogy a már előtte este összekészített cuccomat átvizsgáljam, minden megvan-e. Hogy amíg a család még alszik én elmegyek lezuhanyozom. A fürdőben végiggondolom az utat, amit eddig megtettem és amit aznap meg kell tennem. Várom, hogy elinduljak, hogy egyedül legyek az utcán. Sose megyek autóval, mert a parkolás miatt nem akarok idegeskedni. Egyszer mentem kocsival, pont az ominózus 2015-ös versenyre, úgyhogy jó ómennek sem nevezném. A buszon persze már egy csomó futó ott szokott lenni. A cipőiket szoktam mustrálni. De mindig megállapítom, az enyém a legszupibb. Ez máshogy nem is lehetne. Abban van az összes megtett kilométerem, a nehéz, vagy könnyű edzések „emléke”, pora. Arra cipőpárra vagyok a legbüszkébb. Nem cserélném el semmiért egyik pár cipőmet sem az eddigiek és a jelenlegi közül sem. A közös munka idejére mindig eggyé váltam, válok velük. Én velük dolgozom, Ők értem. A kis csapatom tagjai. Furán hangzik tudom, mint ahogy az is, hogy mikor a futásból hazaérek és kiszellőznek a cipőim,mindig visszateszem az eredeti dobozukba, felteszem őket dobozostul a polcra. Így minden egyes edzésnapomat ünnepként élem meg. Olyan ez, mint mikor karácsonykor újból és újból, évről-évre előkerülnek a díszek. Ha ott lennének előttünk egész évben, nem tetszenének annyira, hozzászokna a szemünk. Így minden futás alkalmával beléjük tudok szeretni, élvezem, hogy felvehetem őket. Kicsit olyan ez, mint Hamupipőkének az üvegtopán.:-) (A kedvenc mesém!) A buszon közlekedve már a fülemben üvölt a zene. Egyrészt felráz a reggeli kábulatból, másrészt egy-egy dalt hallva eszembe jutnak az útvonalak, hogy ezt a dalt például akkor hallottam amikor itt és itt voltam, vagy erre-arra futottam. A verseny helyszínére érve persze már a hangszórókból üvölt a zene. Annak is megvan a maga varázsa. De általában a saját zenémnél maradok. Irány az öltöző. Nem szeretem az öltözőket, mindig meleg van bent. Egyszer voltam egy novemberi NATO futáson, ahol viszont már hideg volt, úgyhogy az öltöző sem melegített fel. Tehát semmilyen körülmény között nem ideális az öltöző. Arra viszont kitűnő, hogy elbújjak még egy kicsit a világ elől. Itt, öltözés közben, ahogy a cuccaimat pakolom ki, ahogy a rajtszámomat ellenőrzöm mindig kicsit magamba fordulok. Nem rossz értelemben, de kicsit mindig kiürülök ott. Jó is, hogy általában egyedül öltözöm, ismerősök nélkül. Ha a barátnőimmel futok, persze azt is szeretem, de nem tudok annyira ráhangolódni a versenyre. Jobb ez az idő egyedül már. Már senkit nem szeretnék magam mellé ilyenkor. Mikor azonban kilépek az öltözőből jó lenne valaki, aki megölel, azt mondja, minden rendben lesz, megcsinálod, stb. Ez az érzés általában a rajtnál a legerősebb. Olyankor úgy szeretném valaki kezét még megszorítani, a kordonon kívül, vagy csak valakinek az arcát nézni, aki hozzám tartozik. A startnál egyedül az idei K&H Félmaratonon volt ott Anyu a startvonaltól pár méterre – szegény majdnem lekéste a rajtot – és nagy pluszt adott. Jó volt látni, hogy mosolyog, tapsol, bíztat, szorít nekem. De nem is várhatom el senkitől, hogy ott legyen a rajtnál, hiszen több, mint két órát mi a fenét kezd ott magával. Olyan már volt, hogy a család, vagy egy-egy barát az útvonal egy-egy részénél felbukkantak,vagy előre megbeszélt helyen vártak. Az is sokat segít. Viszont azt is észrevettem, hogy olyankor mindig egy kicsit „megsajnálom” magam. Kicsit kizökkentenek, és érzelmes leszek belül. Erőt ad, de el is vesz. Jól hangzik, nem?! :- )))) Mindenesetre a rajtvonalnál jó lenne érezni valóban valakinek a tekintetét, bátorítását. Még ha nem is szól hozzám semmit, és tűri, hogy tőlem szokatlan módon szótlan vagyok. Mindig azzal bíztatom magam, föntről biztos néznek! A nagyszüleim, a volt csapattársam általában eszembe jut ilyenkor, de indulás előtt mindig felnézek az égre a jó Isten segítségéért is. Nélküle nem lehetnék ott a rajtnál. A hét közbeni futások alkalmával is olykor felintek az ég felé, „köszönöm, hogy engedted, segítettél”. Várom az Élménykülönítmény csapatát. Ahogy szurkolnak, még ha idegen is vagy számukra, az hihetetlen. A sajátjaiknak meg aztán pláne megy a drukk. És ez az idei futás ebben nagyon más lesz. Mikor a 2016-os „visszavágót” futottam, és az Alagúton vitt át az utunk, túl azon, hogy üvöltöttünk, sikítottunk, a Bátor táboros Élménykülönítmény olyan hangulatot nyomott az Alagútba, hogy már az Alagút elején azt vártam, odaérjek hozzájuk. Hihetetlen volt. Talán akkor döntöttem el, hogy egyszer, ha valamilyen szervezet nevében futok majd, az Ő csapatukba szeretnék tartozni. És a már említett égi személyzet meghallotta gondolataimat. Utamba terelte Ádámot, aki egy kedves – talán írhatom – barátnőmnek a gyereke. Ádám – ez így orvosilag biztos nem igaz – egyik napról a másikra lett olyan súlyos cukorbeteg, hogy rohammentő vitte kórházba, ahol heteket töltött. Még épp időben kapták el, mert lehetett volna rosszabb vége is. Neki és családjának fenekestül felfordult hetek alatt az élete. Édesanyja volt vele a kórházban, együtt tanulták az inzulinadagolás rejtelmeit és a változtatták meg alapjaiban étkezési szokásaikat. Mondhatni új életet kellett kezdeniük. Szerencsére Ádám nagyon fegyelmezett és minden szabályt betart. Szerintem a dokik álma. Azon szoktam egy-egy indulás alkalmával gondolkozni, hogy nekem ez a futás kiegészítő elem, futok valamennyit, aztán annyi. Levehetem a cipőm, a ruhám, mehetek tussolni, hajat mosni, stb. De Ő?! Ő nem veheti le betegségét. Én csak hónapokig harcolok valamiért, valamivel, Ő pedig egy életen át. Hát hogy a kutyába ne álltam volna ügye mellé, és lettem volna egy olyan csoport tagja, aki ilyen-olyan –köztük az Ő betegsége - betegséggel küzdő gyermek mellé áll??!! Mindig ki vagyunk akadva, ha a gyerekünk náthás, fáj a füle, stb. És mégis mennyire eltörpülnek ezek a dolgok egy ilyen betegség mellett. Szabolcskám még a 8. életévét sem töltötte be, amikor is már a 8. fül-orr –gégészeti műtétjén esett át. Emlékszem, az utolsó műtét után, mikor visszahozták a kórterembe véresen, bekómázva, az ágyára dőlve, a kezét fogva sírtam és halkan mondogattam, nem akarok több műtétet, elegem van. És még csak nem is a Tűzoltó utca vendégszeretét „élveztük”. Abba inkább nem is gondolnék bele. Várom az ismerős arcokat menet közben. Ha lesznek. Főleg a Rakparton kell a drukk. Az nekem a leggyengébb láncszemem. Utálom. Unalmas. Forró. Soha véget nem érő. Az első félmaratonon még nem tudtam, milyen érzés ott futni, de menetközben megutáltam rendesen. A Lánchíd pesti hídfőjénél lévő kis alagútnál emlékszem már Ákos Erő és alázat című dala adott löketet, hogy végképp nem mondjam a Rakpartnak, hogy „elmész te a jó büdös…”. Aztán tudtam, már nincs messze az Alkotmány utca – ez is relatív - ott várnak a gyerekeim és a férjem. A futás előtt megbeszéltem a fiúkkal, ne azt ordítsák, ha meglátnak, hogy „anya”, mert arra tuti nem kapom fel a fejem. Akkoriban Balázsnak volt egy füzete, amin Ronaldo üvöltött teli erőből. Pont előtte napokban állapítottuk meg, olyan, mint ha azt ordítaná, „banán”! Így meglett a jelszavunk: BANÁÁÁÁN! És az Alkotmány utcára valóban, ahogy ráfordultam, már láttam a két ugráló törpicseket, majd Balázs teli torokból üvöltötte – a fülemben dübörgő zene ellenére hallottam – Banáááááán!!! Sose felejtem el az arcukat és azt a jelenetet. Ott vigyorogtak, üvöltöttek, ugráltak, pacsiztak velem. A srácok egy rövid ideig kísértek a Nyugati-hídig, majd visszafutottak az apjukhoz, hogy a célhoz visszaérjenek. Az utolsó kilométerekre óriási erőt adott az a jelenet. Még most is itt van a szemem előtt. Bazsi ahogy ugrál, kitűnt a tömegből egy 8 éves gyermek magasságával, ahogy Szabolcs vigyorog teli képpel, és ahogy Zoli mosolyog. Várom az utolsó kilométert. Mindig az a legnehezebb. Már majdnem ott van az ember és mégis egy örökkévalóságnak tűnik a hátralévő méterek száma. De mikor meglátod a célt, az embereket, ahogy tapsolnak, az minden addigiért kárpótol. Főleg ha az utolsó métereken ismerős arcokat vélsz felfedezni. A gyerekeim szoktak ott őrjöngeni. Kiabálnak mindent, ahogy a torkukon kifér, vagy épp csendben fürkészik az arcom mellettem futva és próbálják kihúzni belőlem, hogy vagyok. Általában egy ideig velem futnak. Volt már, hogy velem futottak be a célba is. Vittem magammal őket az utolsó métereken, hiszen a hétköznapokban nekem Ők is hősök. Olykor lemondanak rólam, a velem töltött időről, csak hogy én elvégezhessem az aznapi penzumot. És különben is, remek kis emberek. Imádom őket! Arról nem is beszélve, hogy érezzék át ők is, milyen a célvonalat átlépni, beérni oda, ahova vágytál, amiért küzdöttél addig. Remélem, ők is egyszer mernek majd nagyot álmodni, fognak tudni érte küzdeni és el is érik, amit szeretnének. Mikor 2014-ben beneveztem őket a Spar Riska Marathonkára a maga, talán 5 km-ére, űztem, hajtottam őket végig. Futottam velük magam is. Nem engedtem őket megállni, tudtam, sokkal szarabb újraindulni. Mind a ketten készen voltak már egy párszor a táv alatt, de becsülettel lenyomták. Balázskám egy kissé előre is futott, őt rendesen kellett figyelnem, míg az akkor 6 éves Szabolcsomat buzdítottam, pumpáltam lelkileg, hogy mennyire jól nyomja. A nagy, 8 éves fiam pedig elől szárnyalt, büszke volt, hogy maga mögött tudhat bennünket. Néha szóltam neki, ne vágtázzon, mert hosszú még a táv, nehogy kifingjon nekem, nem tudok két gyereket becipelni. De végül mind a kettő végignyomta. Milyen büszkék voltak!!! Én meg pláne. Másik – talán legmeghatározóbb – célba érkezős élményem szintén az első félmaratonomhoz fűződik. Nem is gondoltam, hogy a szüleim kijönnek a végére szurkolni, valahogy nem került szóba. Mikor áthaladtam a célon, keresni kezdtem a fiúkat a kordonon kívül a szemeimmel, de helyettük a szüleimet láttam meg. Rájuk néztem és kiszakadt belőlem a sírás velük együtt. Le kellett guggolnom és támaszkodnom a földre, mert nem bírtam a sírástól, na és persze már a fáradtságtól állni. Alig tudtam odamenni hozzájuk. Ők is sírtak, én meg pláne. Szépen nézhettünk ki! J De a mai napig eszembe jut a futások alkalmával. Még a második félmaratonomat is megkönnyezték, amire a keresztanyám is kijött már kifejezetten azzal a célzattal, nem árt egy egészségügyi bőgés. :-)))) Hát igen, a célnál általában jönnek az érzelmek rendesen. De ettől (is) szép a dolog. Furcsa, de idén a K&H Félmaratonon, mikor Anyu jött „csak” ki szurkolni nekem, a célban ismerős érzés kaparta a torkom. Azt gondoltam, ehhez nem lehet, de nem is szeretnék hozzászokni. Jó látni Anyut, jó, hogy itt van, és körről-körre bíztatott, és itt van velem a végén, megvárt, kitartott, végigállta értem az egészet, és most izzadtan, csatakosan a nyakába borulhatok. Nem vagyok vonzó látvány és valami szalonképes, magamat nem ölelném meg, és mégis. Az én anyám egy hős, megölelhettem, adhattam neki puszit és egyáltalán, itt van!!! Remélem októberben a bátyám is eljön! Őt nagyon hiányoltam eddig a futóversenyeimről. Nekem Ő nagyon nagy példaképem. Felnézek rá, büszke vagyok rá, fontos a véleménye, nagyon szeretem! Már azért hálával tartozom neki, hogy gyerekkorunkban nagyon sokat nyúzott, de életben hagyott! : - ))))) Eddig még sosem jött ki megnézni mit szenvedek össze, de tudom, hogy gondolatban mindig velem van. Élménykülönítményes adománygyűjtésemet is elsők között támogatta nem kis összeggel. Bár nem vagyunk napi kapcsolatban, mégis tudom, mindig számíthatunk egymásra! Remélem, októbertől Ő is büszke lesz rám. Várom, hogy a célba érkezve megnyugodjak, megcsináltam! És várom az utána jövő felszabadító érzést, „szabad vagyok”. Sose gondoltam volna, de szigorú terv szerint élni a hétköznapokat, csinálni az edzéseket, várni egy napra, ahol még minden munkád, energiád, minden megtett perced ellenére jöhet eső, jöhet szél, nem egyszerű. Azt hiszem, ha lefutom, ott a helyszínen még nem is, de másnap talán egy kicsit érezni fogom, hogy egy picit szabadabb lettem. Letettem a „terhet”, a tervet, az edzéspapírt, stb. Félreértés ne essék, nagyon élvezem, amit csinálok, és most a tervszerűség is biztonságot adó érzés. Szeretem, hogy van egy terv, ami fogja a kezemet, amit ha végignyomok, legalább azt elmondhatom, hogy amit tudtam megtettem. A többi már az égiek dolga. Szeretem az új kihívásokat, tapasztalatokat, szeretem, hogy az érzelmi viharaim közben is van mibe kapaszkodnom, hogy olykor egy-egy futás alkalmával mindent kiégetek, kiölök magamból. És azt is tudom, hogy egy pár hétig fogok tudni csak meglenni tervszerűség, új kihívás nélkül. Kellenek valóban az új kapaszkodók. De azt a pár hetet szeretném majd élvezni. És főleg végre megélni a sikeremet. Ha…. Odafent bizonyára a mondat vége már meg vagyon írva! Ámen!
Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy lány. Aki ismerte, szerette, de Ő valahogy mégsem bízott saját magában, a képességeiben, sosem volt elégedett önmagával. Sokat mosolygott, nevetett, de mosolya mögött saját maga számára is olykor megmagyarázhatatlan rossz érzések lapultak. Egy napon aztán vándorlásai során hallotta, él, nem is olyan messze egy sárkány, akit Kunzitnak hívnak, és csak ...
Szeretem a nyelvi játékokat. A fenti címet egy műsor kapcsán hallottam. Azonnal megtetszett, és elkezdtem magamban ízekre szedni. Félelem! Mit is jelent nekem ez a szó? Mitől félek én tulajdonképpen? Ha félelmem van, akkor tulajdonképpen fél elemmel működöm: egyik felem a pozitív, másik a negatív töltet. Furcsa módon a futás jutott azonnal eszembe erről a szóról, illetve szójátékról. A szeptemberi Wizz Air futás óta nem igazán futottam. Inkább csak nagyon kis, rövid távokat tettem, olyan szinten tartás végett, illetve segítettem futni más valakinek, vagy talán lehet, egy életre elvettem ...
Szoktam mondani, minden okkal történik. Az elmúlt időszakban rengeteg féltést, aggódást kaptam, ami a „futókarrieremnek” – már ha annak nevezhető a futkározásom – volt köszönhető. Ugyebár a nyáron egészségügyi okok miatt elúszott az idei maratonom. Akkor írtam is egy bejegyzést, miszerint most sajnos újra kell gombolnom dolgokat, mivel az egészségem fontosabb, mint bármilyen verseny. Ezt sokan úgy értelmezték, befejezem a futást. De megnyugtatok mindenkit – vagy sokakat felbosszantok: nem, szó sincs arról, hogy befejezem a futást. Csak bizonyos vizsgálatokat meg kell csináltassak, de a ...