Világ életemben azt gondoltam, hogy akárhányszor is próbálkozom, öt kilométernél többet képtelen vagyok lefutni és amúgy is, ez a futás dolog csak egy óriási szenvedés, semmi öröm nincsen benne. Tavaly októberben viszont valami megváltozott, talán végre felnőttem a dologhoz. Egyre többet, egyre jobban sikerült edzenem és minden egyes futás óriási örömöt, sikert okozott és okoz a mai napig. Van egy kishúgom, Dodi - aki már nem is olyan kicsi, hiszen idén tölti a tizennyolcat -, ő nyolc héttel korábban született a vártnál. Dodi a gerincferdülése miatt többször is részt vett a Bátor Táborban, ahol mindig elfogadó környezet és megértés várta. Mindig is csodáltam a Tábor szervezőit, hogyan lehetnek mindenkivel ennyire elfogadók, barátságosak és megértők függetlenül attól, hogy milyen betegsége van. Azt hiszem a Bátor Tábor nem csak Dodi szívében, hanem az egész családunk szívében különös helyet foglal el. És a lényeg: tavaly évvégén megfogalmazódott bennem egy cél, amit ki sem mertem hangosan mondani mások előtt, mert féltem, hogy képtelen vagyok teljesíteni. De most már tudom, hogy nem csak testileg, hanem mentálisan is felkészültem arra, hogy versenykörülmények között lefussam életem első félmaratonját. És bár ezt egyáltalán nem szerettem volna nagy dobra verni, végül úgy döntöttem, hogy ezzel, a számomra igazán nagy eseménnyel a Bátor Tábort szeretném támogatni. Az Élménykülönítmény tagjaként célom, hogy az első félmaratonommal támogatást gyűjtsek a Bátor Tábornak, mert tudom, hogy itt tényleg igazán jó kezekbe kerül ez a pénz és súlyosan beteg gyerekek juthatnak támogatáshoz, életre szóló élményekhez és a legfontosabbakhoz: megértéshez és elfogadáshoz. Tudom, hogy válság van, infláció, de minden kicsi adománynak örülök és megtisztelve érzem magam tőle! Tegyük együtt szebbé gyerekek életét! 🙂🥰💜