Március 19-e van. Öröm az ürömben, hogy reggel végre elkezdhettem ikszedszerre félmaratoni felkészülésem. Ugyebár maratoni felkészülésnek indult, de az élet mást dobott most nekem. Este óta feszült voltam, ez volt az üröm. Hogy végre elindulhattam futni, volt az öröm. Bosszant ugyanakkor annak a tudata is, hogy sokadszorra ugrom neki a dolognak. Ez a tél rendesen megtépázta a terveimet. Nemcsak a tervezett nevezések elmaradása vetette vissza kissé lelkesedésem, de volt benne sérülés, duzzogás, stb. Ma úgy vágtam neki kezdő kilométereimnek is, hogy ha a fene fenét eszik is már, három hét múlva félmaratont futok. Ha a föld az éggel egybeér, akkor is. A feszkóm azt hittem, szárnyakat fog adni, hasítok majd, mint az ezüstnyilak az aszfalton, de kb. 50 méter megtétele után be kellett látnom, ez nemhogy erősíteni fog, tüzelni, robbantani, ez engem most nagyon kivesz, bénit. De akkor is azt éreztem, mennem kell tovább, nincs sok időm, nem lehet feladni, nincs olyan. Saját, előre eltervelt tempómat jól bírtam, azzal nem volt gond, csak kettesbe nem tudtam, csak viszonylag rövid távokon felkapcsolni. Pár hete futottam egy esti etapot. Furcsálltam, hogy nem jönnek a gondolataim. Persze tudom, az elmélyülés a hosszabb távok kiváltsága. De mégis minden futás alkalmával várom, hogy valami vezérfonálba kapaszkodva szőjem a gondolataimat egyre szerteágazóbban. Veszélyes játék olykor, nem mindig finom helyekre jut el az ember agyban picinyke gondolat ladikján csordogálva. Viszont ma a legkisebb, kezdő távom alkalmával is viszonylag könnyen jöttek a gondolatok. Néha több is mint, kellett volna. Próbáltam magamból a feszkót kinyírni, azonban nem sok sikerrel jártam, nem ment, de az elkalandozás új vizekre állított, hacsak röpke ideig is. Gondolatban játszottam a következő verseny képeivel. Kapaszkodtam a zebegényi versenyen átélt képekbe. Mivel az áprilisi félmaraton is ott, illetve arrafelé lesz, így felidéztem egy pár helyszínt, ami nagyon tetszett, vagy az utolsó kilométereket, ami annyira nem. Ott kaptak ugyebár defektet a lábaim, nem tudtam továbblépni. Szó szerint nem jutottam egyről a kettőre. Ijesztő volt. Később aztán mondták, valószínűleg fejben voltam már elfáradva, azért kapcsolta le agyam a lábaimat a központi vezérlőpultról. Az a Maraton előtti utolsóelőtti nagy megmérettetés volt, addigra már jó pár kilométer bennem volt, illetve fejben már valószínűleg túlstuffoltam magam a holtponton. Ma a tekepályán odajött hozzám az egyik csapattársam, mivel a maratonra kapott, világoskék pólóban gurítottam és azt látva tudatosult benne, maratonista vagyok. Szóval odajött és megkérdezte, hány maratont futottam eddig. Csendben válaszoltam, egyet, nemsokára készülök a másodikra. Kiderült, Ő is egyet futott életében eddig – gyanítom, már nem is fog többet. Kérdezte, mennyit készültem rá. Nagy büszkén rávágtam, 22 hetet. Erre Ő: „Én semmit.”. Ne már! Bakker! Hol az igazság? Mondjuk elismerte, hogy rá is mentek a lábai rendesen, és a futást is megutálta egy életre, csak fogadásból futotta le anno a távot, de azt hitte, soha nem ér célba. Ja! És az ideje sem lett piti: 4 óra 7 perces maratoni időt futott!!! Hát tényleg leülök nutellát zabálni, és kólát vedelni. Azt hogy csinálta? Nulla készüléssel?? Jó, hogy elég hosszúak a lábai, magas hapsiról beszélünk, no de akkor is. Én elképzelni nem tudtam volna, hogy ne készüljek fel a Maratonra. Stréber módon tényleg beleadtam, amit kellett. Este Zolival, a férjemmel beszélgettünk is erről. Szerinte fizikálisan simán le tudtam volna nyomni a maratont nulla felkészüléssel. Volt olyan sportolói, futó „előéletem”, aminek előhívása erre képessé tett volna. Nekem a mentális részét kellett felépítenem magamban. És valóban. A 22 hét tervszerűen végrehajtott munkája aznap a rajtkapunál hozta meg gyümölcsét. Ott álltam, és éreztem, ami tőlem tellett, megtettem, most már az égieken a sor. Nyugalmat adott nekem a 22, hátam mögött hagyott hét. Megismertem önmagam, a képességeim. És az is igaz, hogy nálam, amire nem kell egy kicsit is készülni, amiért nem kell küzdeni, az nem is létezik szinte. Boldog vagyok, hogy átéltem tavaly azt a 22 hetet. És nagyon várom az április végét, hogy újabb felkészülési, harcos időszakon rágjam át magam, hogy aztán Isten segedelmével szeptember végén újabb 42, egyhuzamban lenyomott kilométer legyen a futóműveimbe pakolva. A mai futás alkalmával jöttek azért jócskán negatív töltetek is belülről. Egyszer például – nem tudom, honnan – azon kaptam magam, belül, magammal vitázom: „Mi a fenének neked még egy mararaton? Nem vagy te normális. Miért nem elégszel meg a tavalyival? Mit kell itt állandóan „Most mutasd meg!” játékot játszani ország, világ előtt?” Talán azért, mert nekem ez az álmom (ismét). Egy percig boldog voltam: van álmom, vannak álmaim, harcolhatok értük! Aztán elkomorodtam: az álmaim állandóan fogva tartanak, Ők harcolnak értem. Az álmaimnak élek, küzdök értük, ami dicséretes, de nincsen nap, hogy ne küzdenék valamiért, és ez egy idő után nem biztos, hogy egészséges. Jó lenne egy kicsit lazábban élni. De vajon az is én lennék? Ki tudja? Ha képes lennék rá, hogy vidáman szökkdelve, fittyet hányva mindenre éljem a hétköznapjaimat, akkor valószínűleg. De egyelőre még csak az ezt is szeretném, meg azt is szeretném megcsinálni, elérni, leküzdeni effektnél tartok. A bátyám mondja sokszor, el kell bagatelizálni a dolgokat. Valószínű kismértékben az Ő orvosságából is felírhatnának nekem, jó lenne ez a hozzáállás. De mióta az eszemet tudom, nem ilyen vagyok, nem így kódoltak. Gyerünk, küzdjünk, csináljuk meg! Ja, hogy megvan?! Hát ez természetes. Lépjünk is tovább! Szót sem érdemel! Így viszont nem érdemes dolgozni. Meg kell tanulni feldolgozni az elért dolgokat. A Maratonnal kapcsolatban érzem, valami elindult bennem. Sokszor, mikor a fürdőkádban áztatom magam, komor arcomra mosolyt csal a lefutott maraton emléke! Igen! Erőből, akaratból összegyúrtam, és igazán kerek sztori lett belőle. A 22 hét lehet erre is volt hivatott szolgálni, hogy felépítsem agyban az elfogadást. Elfogadását annak, hogy képes lehetek rá, hogy véghezvigyem, elfogadjam, hogy megküzdöttem érte, az enyém, elmondhatom magamról. Múlt szombaton Rita barátnőmmel a Pesti Rakparton fekvő Bálnába látogattunk el. Sose volt ott egyikünk se, és kíváncsiak voltunk a helyre. Ahogy felértünk a kupola tetejéhez, a teljes pesti és budai rakpart terült el lábunk előtt. Ott álltam kicsit meghatottan, mosolyogva: Én ezt megcsináltam! Már a Fővám térnél mondtam Ritának, itt volt a 40. kilométer, itt szurkolt Józsika és családja, itt már tudtam biztosra, amit addig csak sejtettem, meglesz, enyém lesz! Vagy korábban is, mikor kocsival mentem a budai rakparton, azt néztem, még mindig csak megyünk és megyünk, és megyünk… Milyen hosszú ez a rakpart. És én meghódítottam! Mindig belül egy kicsit elakad a szavam, és eszméletlenül jó érzés kerít hatalmába. A fürdőkádban ülve ma is a lábaimat néztem. Korábban írtam már, hogy lábfejeim nem nevezhetők egyáltalán szép, női lábfejeknek, nem én vagyok a Scholl reklámembere, combjaim túl vastagok, vádlijaim meg régebben sokkal formásabbak voltak. De ma, hogy kezdtem a félmaratonra való felkészülést, a zubogó víz hangorkánjába burkolózva csak néztem őket, és talán életemben először gyönyörködtem bennük. Az én lábaim! Ők vittek! Nélkülük semmi nem ment volna. Elsősorban lábfejeimet néztem, ami nálam nagy szó, mert a zoknit nem merem sokszor levenni róluk, annyira nem reklámozom őket. Néztem őket, hányszor begyulladtak a körmeim, milyen bőrkeményedéseim vannak, a lábujjaim formája tökre nem szimmetrikusak, és különben is. De mégis némán visznek, egy rossz szavuk sincs. Csak csúnyák szegények. És nekem ma mégis szépek voltak. Múlt héten hétfőn bal lábfejemre ejtettem az egyik munkaeszközöm, egy billenőlapot az élivel, minek következtében este a Balesetin landoltam és élvezhettem vendégszeretetüket két órán keresztül. Röntgen, rövid vizsgálat, nincs semmi baj. Mikor ráejtettem és konkrétan levegőért kapkodtam, a könnyeimet visszatunkolva, egyből bevillant: 3 hét múlva félmaraton! Ne! Könyörgöm! Most már nem történhet baj! Akkor sem az volt bennem, hogy csóri lábam, mindjárt kinyuvad, hanem, hogy három hét múlva én meg akarom gyötörni bitangul. És állta a sarat! Még jószerivel be sem lilult, csak ráállni nem bírtam azon az estén. Mára pedig semmi nyoma sincs a múlt hétfőnek. Hétvégén Miskolctapolcán voltunk, ahol a Barlangfürdőben féltem, fájni fog a víz ellenállás miatt. De meglepő módon nem ott, a történtek helyszínén, hanem egy teljesen másik ponton fájt, de olykor cudarul. De este, mikor vízszintbe került, már kutya baja nem volt. Azóta sincs. És ezt a lábfejet tartom én rondának? Hát nem vagyok eszemen! Kit érdekel, hogy néz ki? (Senkit, mert szinte láthatatlanok, senki nem láthatja őket.) A legmenőbb eszközeim, szó szerint. Ezekkel az eszközökkel kérek most 19-re lapot! Remélem, április 7-én kijön a 21! ;-)