2018. szeptember 16. Ezen a napon zárult be az a kör, amit még valamikor júniusban nyitottam meg. Körbefutottam a Velencei tavat. Meg ráadásnak még hozzátettem egy keveset, így megtettem edzéstervem és eddigi futókarrierem leghosszabb távját 35 kilométert. Nyáron, az akkori edzéstervben 18 kilométer szerepelt, aminek kapcsán az Agárd-Velence távot tettem meg Pákozd és Sukoró érintésével, és baromi büszkén kiposztoltam a facebookra, „ide süss világ!”. Most visszagondolva milyen fura, tulajdonképpen akkor még egy félmaratont sem futottam le kilométereimet gyűjtögetvén, mégis azt gondoltam, enyém a világ. Azóta lefutottam egy 25, 28, 30, 32 kilométeres távot és most a 35-öt. Mind közül a 25 volt a legnehezebb. Az valamiért emlékszem, nagyon „megfeküdte a gyomromat”. Végtelennek látszottak már az utolsó pár kilométer. A 28-nak egy kissé cidrizve álltam neki anno, mint ahogy a 30-nak is. A 28-as távnál bennem volt még a 25 kínkeserves emléke, 30-nál meg agyban nem győztem a falat átlökni, hogy egy olyan távra indulok, aminek a számjegye már hármassal fog kezdődni. A 32 nem volt gond. Ehhez képest most, a 35 eléréséhez, mikor Velence korzóra autókáztam férjemmel, az út végén olyan ideg voltam már az autóban, hogy szerintem pont jókor érkeztünk meg célállomásunkhoz. Ha még egy 10-est lenyomtunk volna az autóban, szerintem ott kapok mentek idegrohamot. Már Törökbálint előtt azon kaptam magam, hogy az előtte napon, testvéremtől kapott túrós zsömle, amit alapjáraton nagyon szeretek, és tökéletes reggeli lett volna egy ilyen táv előtt, valahogy nemhogy nem akaródzik lemenni, de többedmagával inkább visszakívánkozna. Martonvásár környékén aztán jött a nagy felismerésem végül: „Bakker! Te izgulsz!”. Próbáltam magam az autórádió rigmusaira, ülő helyzetemben viccesen táncolva nyugtatni, de nem sok sikerrel jártam. Mire Velence korzóra értünk, már remegtek kezeim, lábaim. Zoli kérdezte, mit izgulok, úgyis megcsinálom, de szétnéztem a parton és az volt bennem, mégiscsak ezt a tavat fogom körbefutni. Persze biztonságot adott a tudat, Zoli a parton vár, ha bármi gond felmerül, azonnal csöröghetek, de lényegében akkor is felfoghatatlannak tűnt a távolság. Tudtam, hogy a korábbi Agárd-Velence távhoz kell „egy kicsit” hozzáadni, de kb. 4 évvel ezelőtt egy Agárd-Gárdony-Velence távot tettem meg egyik reggel véletlenségből – valóban véletlen volt, nem akartam annyit futni, csak vitt a lábam – és az a táv, azzal a felkészültségi állapottal nem volt kellemes. Ennek pedig emléke mindig felsejlik bennem, mikor Agárdról a Korzóra kocsikázunk strandolás céljából nyaranként. Szóval azt a távot éreztem nagy ellenfélnek. Zolit szerettem volna, ha körbetekeri most mellettem az utat (lássa, mit nyomok le!), de a bringa lecűgölését Velencére nem láttuk könnyen megoldhatónak, a bérlést valahogy elvetettük a végére, így jobb híján azt mondta, megvár a parton. Magamban aggódtam, mi a búbánatot fog csinálni annyi ideig, piszokul kell sietnem, nehogy egy odakövült múmiát találjak szegényke helyén a parton, mikor visszaérkezem. Így aztán egyedül vágtam neki egy kis időhúzás után. A cuccaimat szerintem még nem ellenőriztem ilyen alaposan, mint aznap. Egy idő után már magamnak is feltűnt, mi a fenét húzom itt az időt, terelem az indulás lehetőségét? Ha egy órán keresztül cidrizek a parton, akkor is indulnom kell, max. még idegesebb leszek. Gyomorideg pedig nem a legtökéletesebb útitárs. Végül egy utolsó poszt az indulásról és a mondat kedvenc filmemből, a Gladiátorból: „A halálba menők üdvözölnek!” :-) és elindultam. Az első métereken figyeltem a lábaim, mikor támad sunyin jobb lábszáramban az a bizonyos éles, állandósult nyilalás. Lehet, még neki is korai volt a 7:30-as rajt, vagy benne is meghűlt a vér, hogy mire vállalkozott velem, mindenesetre elfelejtett előjönni úgy Isten igazából. Az első bicegő lépések után mint ha semmi nem lenne. Hol a jó büdös francba van az az érzés, ami szinte mindennapomat megkeseríti majdnem év eleje óta? Na hol van? Most miért nem jön elő? Nem akartam bevonzani, mindenesetre roppant érdekesnek tartottam, már második hétvége, mikor is pont a nagy távok napján nincs fájdalom. Akkor hét közben, mi a nyavalyát szórakozik velem állandóan? Próbál elbizonytalanítani? Vagy mi ez? Velence végénél már minden klappolt. Volna! Az okos telefonok világában olykor magunkat érezzük hülyének, és ez most sem volt másképp. Zene feltöltve vadonatúj készülékemre – az előző ugyebár előtte hétvégén elhalálozott köszönhetően bizonyos „külső tényezőknek”, meg egy nagy adag víznek – két applikáció letöltve, elindítva. Vagy mégsem? Ne már! Az első kilométer után fura volt, hogy a csengőhangú néni nem szól rám, hány perc alatt bukdácsoltam végig a távot. Gondoltam megnézem már, berekedt, vagy mi történt. Akkor láttam, egyik applikáció sem fogja rendesen az adást. Anyád! Na jó, egy kilométer még nem a világ vége! Mivel nem állt le teljesen egyik sem, gondoltam a pause gombbal újraindítom. Ejnye, ejnye, na de mindegy, menjünk tovább! Ők másképp gondolták. Kb. minden harmadik ezer méteremet észlelték. Addig nem is léteztem. Agárd előtt aztán megelégeltem. Felhívtam Zolit, nézze meg, kb. mikor indultam, mert a mai napon végre én érezhetem magamat intelligensebbnek telefonomnál, ami jelen állapotában sík hülye, zenén kívül nem szolgál segítségemre. Innentől elkezdve, ahogy elengedtem a mérés, nem mérés kérdését, már csak a zenére, magamra, illetve a tájra figyeltem. Hála a jó égnek, a fülemben olyan zenék szóltak, amik jócskán dobtak a teljesítményemen. Úgyis mondhatnám, szárnyakat adtak vágyaimnak. A szárnyak pedig első etapban Agárdig repítettek feltűnés nélkül. A feltűnés nélkül úgy értendő, fel sem tűnt, már ott tartok. Persze nem álltam meg összekanalazni az államat, ami jócskán leesett, tudtam, sietni kell, már a Nap is fitogtatja erejét, Zoli is kezd mumifikálódni a parton hamarosan. Jött az egyik kedvenc részem: Agárd-Pákozd. Ezt a távot már többször megtettem. Egyszer barátnőm, Szilvi kerekezett itt mellettem, másszor meg már a 18 kilométeres távot nyomtam anno, de biciklivel is számtalanszor megtettem ezt a kissé kietlen, ám csodaszép szakaszt. A gyér forgalmú úton futva mindig a Highway to hell című dal jut eszembe, mert egy ideig valóban úgy néz ki, mint ha az útnak se vége, se hossza nem lenne, csak a végén leledző hegyek szabnak neki határt. De az út végén a feketeleves is tudtam rám vár, az autópálya felett átívelő híd. Uhh… az nem faintos. Nincs vele akkora gond, de azért… nem a komfortzóna szolgálatában áll. Benyomtam egy, a félmaratonon kapott zabszeletet, hátha erőt ad. Ó hogyne! Egy valamit kifelejtettem a számításból – sose voltam jó matekból . Ahhoz, hogy az emelkedőn ez kerozinná váljon, már jóval korábban be kellett volna faljam. Ezt buktam. Sebaj! A hülye a saját kárán tanul. Gondoltam, majd jó lesz ez még Pákozd másik felénél, Sukoró előtt az emelkedőn. Mert ahhoz, óhogy Sukorónál élvezhessem a lejtőt, előbb a nagy valagamat fel is kell oda húznom. Az pedig már nem egy enyhén elnyújtott emelkedő. Az ott kérem szépen egy „bicikliről itt szállj le, és told a drótszamarat, ja futva jöttél?, akkor vegyél vissza az arcodból, meg a tempódból is, itt én vagyok az úr” című emelkedő! Meg is érkeztem. Nem volt gáz. Bár amennyire Agárdnál még szinte szárnyaltam a boldogságtól, a zenéktől, miegyéb, most úgy éreztem, kezd a liftajtó becsukódni, én pedig elindulok lefelé magamban. Még szerencse, hogy az út felfelé vezetetett, így egy kisebb combizom gyilkolás után elindulhattam testileg is lefelé, ami viszont lelkileg hozott vissza az alap szintre. Tovább mosolyogtam. Egy ideig. Mert míg mindig várom Sukorónál a lejtőt, most valahogy rövidebbnek tűnt. Futás közben fanyar arccal nyugtáztam, ez a lejtő nem is volt olyan hosszú, most viszont a legszemetebb szakasz jön, az erdős. Na, az!!!! Alapjáraton szép, de futva, bringázva… tök uncsi. Tiszta Rakptart szindróma számomra. Az is gyönyörű, gyönyörű, de futva, inkább lapozzunk! Tehát jött a Sukoró Velence közti erdős rész. Illetve csak jött volna. Mert mire felocsúdtam bámészkodásaimból, zenehallgatásomból, miegyébből egy érdekes téglalap alakú tábla közeledett felém a következő felirattal: Velence! Tessééééék? Már itt tartok? De, de hova tűnt az uncsi út? És hogy jöttem át rajta? És egyáltalán?! Rájöttem, amíg én az uncsi utat vártam, gondolkoztam, nézelődtem, figyeltem a többi futót, biciklist, akik aznap, mint a méhek kirajzottak, és elfelejtettem a távot sasolni, ami szép lassan kikopott a lábaim alól. Na e helyzet új távlatokat nyitott testben, fejben. Már nincs messze a vége, gyerünk! Applikációmentesen ugyebár el kellett kezdenem számolni, hogy is fogok tudni rárakni plussz három kilométert még Zolival való újbóli találkámra, hiszen 32 a tó körüli rész, meg három….32+3=35! (Ennyi megy! A többit senki ne kérdezze!) A Korzótól a Wellness szállóig tartó szakasz másfél kilcsi, plussz vissza… pont jó lesz! Királyság! Hívtam Zolit, él-e még, közelítek a célponthoz. Előtte még egy löketet kaptam szintén egy jól elkapott fejben lejtő előtt, felcsendült ugyanis a Trónok harca film zenéje a fülembe! Végre! Valami power ismét! Mondjuk meglepően jól voltam addig, könnyen, mosolyogva, fájdalommentesen teltek a kilométerek, de ez most akkor felért egy pohár jéghideg kólával. Hogy a kilométerek vették-e látásom, vagy szimplán csak szemüveg kellene nem csak olvasáshoz, nem tudom, mindenesetre a befutóm előtt Zoli helyett majdnem egy másik hapsinak kezdtem el csápolni, élek, jövök. De aztán karom lendülése előtt a fószer mögött egy ismerősebb tagot láttam. Jé, ott van Zoli!!! Inkább akkor neki integetek! J Persze elfutottam előtte – tudta, hogy megyek tovább, nem érte váratlanul – hogy megkezdjem az utolsó három kilométert, és az arcán láttam, kicsit úgy néz rám, mint ha Ufó lennék, 32 kilométer megtétele után is kint van a teljes fogsorom, vigyorgok, szárnyalok. Mikor visszafordultam és már majdnem visszaértem Zolihoz, egy biciklis az utolsó pillanatban majdnem belém hajtott. Szép lett volna, ha a végén, a cél előtt bukom a sztorit. De megcsináltam!!! És jött a világbéke feeling, ahogy mindig szokott! Imádom ezt az érzést! És jött egy másik fura érzés is! Lehet menni tovább? Igen! Még tudtam volna menni tovább is. De persze a tojáshéj a fenéken, minek olyan serényen mondás dolgozott bennem, tudtam, nem pakolok rá egy centivel se többet, jól jön majd az később, most itt a vége, lefutottam délre! Illetve dél előtt jóval értem célba, úgyhogy applikáció ide-oda, körülbelül 3 óra 50 perc lett az időm a Tó körül. A kocsinál aztán levettem a cipőm, zoknim, megittam, amit meg lehetett, bevettem, amit be kell, és irány a tó! Vittem fürdőruhát, de azt gondoltam, lehet ruhástul dűlök a habokba, úgyis vizes vagyok, nem tök mindegy! De a nyári napnak és az őszi nappaloknak azért már más az intenzitásuk. Az „Editen innen és az Ibolyán túl”, már nem volt olyan ibolyán túli sugárzás, ami fel tudta volna rendesen melegíteni a tavat, így inkább csak lábaim rehabját kezdtem meg combig a vízbe gázolva. Egy idő után megszoktam a vizet, szerettem is volna bedőlni, de szót fogadtam Zolinak, aki a partról óva intett a hülyeségtől, mondván le vagyok izzadva, a fenének nem hiányzik most egy megfázás. Ok! Igaza van! Ha a Halott Pénz koncertet túléltem megfázás nélkül, akkor most ne kísértsük valóban a sorsot! Jobb a békesség! Hazaúton aztán poszt világhálón, az addig kapott üzenetekre reagálás, és máris Budapest tábla. Ez is gyors volt. És nem is voltam fáradt. A cipőmet ugyan a kocsiból való kikászálódáskor nehezen vettem fel újból, de egyéb bajom nem volt. Másnap lett. Jött a szokásos ágyékcsonti fájdalom. Nagyon nem érdekelt, tudtam második napra elmúlik majd, máskor is volt ilyen. Mindenesetre mozgásom olykor-olykor erősen Pinokkióra hajazott, gyerekeim arcán lévő mosolyokat, nevetéseket szolgálva. A héten aztán két edzésen már túl adtam. Azon kaptam magam egyik nap, hogy élvezem a futást! Igen! Jól látod kedves olvasó! Bármilyen fura, ehhez nekem ennyi idő és táv kellett úgy látszik! A futásra mindig mint egy feladatra gondoltam, nem mint kikapcsolódásra. És most ez is eljött. Nem volt feladattudat, volt viszont felszabadultság! Remek cseréje ez a dolgoknak. És az is felsejlett bennem, már a félmaratoni vigyortengerem, a Velence tavi szárnyalásom sem lehetett véletlen. Már nem a betont vésem fel szemeimmel futás közben hanem az embereket, tájakat, történéseket figyelem. Elkalandozok elég erősen és szinte ott sem vagyok a „pályán”. Amíg a négy év alatt ez sokszor azért nem volt elmondható, most könnyedén megy minden – a lábamat leszámítva. Nem azon gondolkozom, itt fáj, ott fáj, mikor lesz már vége, izzadok, lihegek, elegem van, álljunk meg, utálom, de a végén mégis milyen jó lesz, hanem egy csomó egyéb fontos, vagy épp kikapcsoló dolgon elmélkedem. És észre sem veszem, hogy fogy a táv. Hihetetlen! Ha nekem valaki egy pár évvel ezelőtt azt mondja, élvezni fogod a futást, és nem is akármennyiket fogsz futni, tuti, hogy körberöhögöm és beutaltatom a pszichiátriára. Most meg már mások utalnának be engem, mikor kérdezik, mennyit futottam, és a választ hallván sápad az arcuk, veszik a levegőt, vagy csak legyintenek: „Te hülye vagy!” Elengedtem dolgokat is! Tegnap például már applikáció nélkül futottam. Ez nálam nagy szó! Mondhatni, a gyógyult beteg kategóriába léptem! Mivel már tudtam méterre pontosan mettől meddig tart a bevált futópályámon az adott hossz, így nem indítottam el az alkalmazást. Minek? Csak idegesítem magam, ha leáll. Az időmet meg nem akarom nézegetni. Nem túl rózsás! De az sem érdekel már! Megvan a táv, a többi nem számít! Örök igazság: „A tempó öl, nem a távolság!” Sajnos egy pár emberről kiderült, nem lesz velem október 7-én. Köztük a legfájóbb pont a bátyám, aki épp az én imádott unokahugimmal fog hazatérni Angliából. De tudom, hogy velem lesz fejben, lélekben. Mint ahogy Rita is velem lesz, aki szintén egyéb elfoglaltságai miatt jelezte, kéri hiányzását igazoltnak tekinteni. De olyan kedvesek az emberek. Akikkel mostanában találkozom, mindenki megnyugtat, „szurkolunk ám”! Két szó, és mégis mennyit jelent! Uncsi, mindig ezt szajkózom, de a szavaknak erejük és súlyuk van! Az érzelmi hullámvasútjaim egész jól vannak már! Mondjuk a sírunk-nevetünk effektus nem tűnt el nyomtalanul, de most boldognak érzem magam. Hihetetlen utat jártam be. Tényleg a padlóról küzdöttem vissza magam idáig. És hihetetlen emberek vannak velem! Boldogság és teli vigyor van! Sose múljon el! Kérem! Akarom! Holnap még egy 25-ös vár rám a Dunakanyarban, aztán már jön a pihentető rész! Furcsa lesz! Nagyon furcsa!!!Tegnap épp mondtam Péternek, kicsit izgulok, mi lesz a maraton után, üres lesz minden. Erre Ő: „Lesz más! Majd jön a következő kihívás!” Úgy legyen! Nem szeretnék megállni! Már nem! Még két hét és két nap! Világbéke, mosoly, és leginkább BOLDOGSÁG!!!!!