A képen látható felirat tök igaz! : -))) Túl vagyok az első maratoni felkészülési hetemen. Ma pihenőnapom van. Hála Istennek! Bevallom őszintén, kicsit nehezen vette a szervezetem, hogy a heti 3-4 edzést felváltotta az 5 edzés. Igaz, hogy csupán egy edzéssel emelkedett a futással töltött napok száma, de kapásból a hét elején egymást követő három napon kellett futnom, amit szerdán már jelzett a lábam, "anyukám, nem leszünk jóban"! A másik nehézség fejben történt: amíg a három-négy edzéses heteim teltek, sose volt bennem a "kell" érzése. Most viszont minden futásom előtt azon remegtem, Úristen, mennem kell, nincs kihagyás, nem halaszthatok.Ez egy kicsit bénított tegnap estig amikor is lefutottam az erre a hétre előirányzottak utolsó felvonását is! Akkor egy kicsit megkönnyebbültem, hogy sikerült lefutnom azt, ami elő volt írva. Ezt a "kötelező olvasmány" érzést rendbe kell tennem a fejemben a hátra lévő időszakra, mert futás közben is zavart, rányomta a bélyegét a teljesítményemre. Izgultam, görcsöltem, feszült voltam tőle, hogy "meg KELL lennie". Szeretném a következő 21 hetet "nyugiban" futni, csak arra figyelni és érezni, hogy képes vagyok rá. Nem azon aggódni, nem fog beleférni a napomba a futás. Pénteken kaptam egy motivációs filmet a Spar Maraton csapattól. Eléggé megkönnyeztem! Atya ég! Végig a felkészülés alatt ilyen szentimentális leszek?! : -))) Egy csomó érzelem van benne. Szerintem. Mind szurkolónak, mind futónak érdemes megnézni. Tegnap befejeztem az egyetemen a második félévemet szorgalmi időszak tekintetében. Jönnek a vizsgák, a beadandók. A vonaton hazafelé befejeztem Toljsztoj Háború és békéjének első kötetét is. Azon gondolkoztam közben, mennyire igaz ez a cím most rám: háború van belül, hogy lesze-e elég időm lefutni az aznapi restanciám, és béke volt, hogy már az előző négy napon túl vagyok, biztos ez az ötödik nap is menni fog. Minden kilométeren háború van bennem az agyammal, a gondolataimmal, az erőmmel, az olykor nem létezővel. Aztán minden futás után jön a béke, hogy lefutottam, legyőztem a hangokat, hogy "állj meg, úgyse bírod". Még ott a vonaton elkezdtem a szülinapomra kapott, Lubics Szilvia - Másfél nap az élet című könyvét olvasni. A többszörös Spartathlon győztes ultrafutó a Spartathlonról, az addig vezető útjáról, magánéletéről ír a könyvben. Ahogy olvastam az első oldalakat, többször is könnyes lett a szememem. Olyan furcsa, hogy itt ez a végtelen tapasztalattal bíró nő, felfoghatatlan teljesítmények birtokosa, és a rajt előtti pillanataiban ugyanúgy érez, mint én, egyszerű földi halandó. Egy nagyon fontos dolgot is leírt, amit én 2015-ig, addig a bizonyos kudarcal végződő félmaratonomig nem tudtam: hiába teljesítetted az adott távot már máskor is, sosem állhatsz úgy a rajthoz, hogy 100%, hogy teljesíted távot. Nem tudhatod, az adott nap, az adott kilométerek milyen meglepetéseket tartogatnak számodra. Több ismerősöm, barátom futott a hétvégi UltraBalatonon. Kicsit irígykedve és csalódottan követtem őket a Facebookon, mindamellett, hogy nagyon drukkoltam nekik. Mi is próbáltunk csapatot összehozni erre a versenyre, de nem jött össze. Lehet, nem véletlen. Fent már korábban tudtak valamit. : -) Amellett hogy tudom, idén nem szabad túlfeszítenem a húrt, jövőre remélem, én is ott állok majd az Ultrabalaton valamelyik váltópontjánál. De haladjunk csak szép sorban: június 10. K&H félmaraton, szeptember 9., 33. Wizz Air félmaraton. És ha Isten is úgy akarja, október 7., 33. Spar Budapest Maraton. De addig még 21 hét háború és béke! Kérlek, szoríts értem tovább és támogass! :-)))