Mi a sport? Ezen sokszor elgondolkozom. Nagy sportszergyártó cégek hangzatos szavakkal illetik: erő, akarat, bátorság, teljesítmény, elszántság, alázat. Azon töprengtem ma, tulajdonképpen a fizikai részt leszámítva nem más, mint önismeret. Kiskoromban a tornát leszámítva, mindig csapatsportot űztem. A futás az első olyan sportág az életemben, ahol "csak" magamra számíthatok. Nincs senki, akinek mondjuk lepasszolhatom a labdát, vagy ha rosszul gurítok, majd a csapattárs kijavítja, jobban teljesít. Itt én emelem a lábam, teszem a másik elé újra és újra. Ha fáradok, magamból kell új erőt pumpálnom. Nincs olyan, hogy "cserét kérek". Mikor váltóban futok, ott is hiába vagyok egy csapat tagja, mégis akkor és ott én vagyok egyedül az adott távon az aszfalton, én fogom a váltóbotot, én küzdök magammal, a távval, az elemekkel - igaz a többiekért IS. De alapvetően egyedül vagyok! Ami jó dolog. Nem szeretek igazán társakkal futni. Mivel nem vagyok egy ágyúgolyó, így rám nem inspirálóan hat, ha a másik mellettem gyorsabb. Inkább lelohaszt, hogy hiába futok már iksz ideje, mégis lassú vagyok. Barátnőmmel Dórival tudok egyedül együtt futni talán. Valószínűleg azért, mert neki arra van szüksége, hogy egy kicsit "visszafogja" valaki. Ehhez én kitűnő alany vagyok. Sajnos. De elfogadom már. Sose leszek Florence Grifith Joyner. :-) Valameddig tudom az időmet faragni, de - most még úgy gondolom - a végletekig nem. Mondjuk nincs is mögöttem olyan kemény, professzionális csapat, meg nem is a futásból élek ugyebár. Azt a boldogságot, azt az erőnlétet és azokat a vágyakat, küzdeni tudást megadja, amire nekem szükségem van. Mióta a maratonra készülök, megismertem egy új oldalamat, elhiszem már végre magamról, hogy tudok küzdeni. Enyém a "képes vagyok rá" érzése! Az, hogy teljesítem azokat a távokat, amik elő vannak írva, megnyugtat. Úgy érzem, amit tudok, megteszek, és ez biztonságot ad. Néha elgondolkozom azon, vajon tényleg elég lesz-e az a mennyiség, amit lefutok hét közben, de a hétvégi hosszabb távok viszonylagosan kényelmes teljesítése rádöbbent, "jé, már itt tartok?!" Már úgy futok, hogy nem akarok minden 10. kilométer után meghalni. Tudom még utána is élvezni a futást. Pontosabban szólva, 10 fölött kezdem el élvezni a munkát. Addig - nem nagyképűség akar lenni, előre is elnézést - lötyögésnek tűnik a dolog, de onnantól már teljesítménnyé válik számomra. A folyamatos teljesítmény pedig erősít. Erre pedig nagy szükségem van. Épít. Ha már más dolgok rombolnak, legalább ez építsen. Szeretném elérni, hogy bombabiztos betontömbön álljon végre az önmagamról alkotott képem és ne mások véleményétől, hangulatától függjön a magamról alkotott képem. Mondjuk ennek az építkezésnek még csak az alapjainál tartok. Pont ma olvastam egy érdekes cikket a Runner's World-ben. A futás pszichés oldalát boncolgatta. Elég érdekes volt, mert sok mindenben magamra ismertem pozitív, negatív oldalon. Szó volt a cikkben a mindennapi stressz, a szorongás és a futás kapcsolatáról, hogy hogyan oldja a problémákat a futás. Emlékszem 4 évvel ezelőtt idegből kezdtem el futni magam is. Ahogy hazaértem, világbéke lett. Hát így maradtam az aszfalton. Pedig annak idején, mikor a kosárlabda edzőtáborokban futottunk látástól Mikulásig, mindig mondtam, "soha nem futok, ha egyszer abbahagyom a kosarazást". Itt is bejátszik a szavak súlya. Soha ne mond, hogy soha! Már többször rájöttem erre! Ezért vigyázok a "soha" és a "csak" szavakkal. Itt Agárdon egy nagyon furcsa dologra figyeltem fel, ahogy futottam a Tó körül. Minden futó mosolyog, int. Amíg Pesten futva hiába int a másiknak az ember, ahogy azt futók egymás közt szokták tenni, sok esetben nem jön reakció. Itt viszont már méterekről mosolyognak, intenek. Pákozd határában egy sráccal még pacsiztunk is, mondtuk egymásnak "hajrá"! A srácon "háti kulacs" volt, amit ugyebár nem rövid távokat teljesítők használnak. Én akkor már 10 felett jártam, tehát egyikünk sem akkor kezdte. És mégis jókedvűek voltunk. Az utána lévő hosszú, Sukoró és Velence közti unalmas fás szakaszra elég löketett adott. Nahát, lehet ezt így is!?