Talán napra pontosan két éve, hogy felálltam a futópadra. Azóta elindult egy kapcsolat, ami nem mondható kiegyensúlyozottnak és tökéletesnek, de folyamatosan jelen van. Két éve sétálva és mindenféle technikai feladatokkal indultam el a padon, aztán lemerészkedtem és jöttek az első lefutott kilométerek, majd az első versenyek is. A futóversenyeket azért szeretem, mert így rá rákényszerít, hogy tényleg annyit fussak, amennyi kell és ne annyit amennyi jólesik. Ha a jóleső futást tartanám be, akkor az kb. 400 métert mennké, utána le is dobnám a cipőmet. Már közel egy éve járok az Élménykülönítmény futóedzéseire. Emlékszem, hogy hetekig, de lehet volt az több is, amíg győzködtem magam, hogy elmenjek egyre. Féltem, mert lassú vagyok, mert gyenge vagyok, mert nem tudok futni. Rengeteg kérdés volt bennem, mi van ha kinevetnek, ha nem fogadnak el, ha azt mondják, inkább ne járjak, mert feltartom a csapatot. Az első ilyen alkalom egy Szombati futás volt, ahol a Hármashatárhegyen futottunk egy hosszabbat. Terepen nekem akkor addig az volt a leghosszabb futásom, és persze lassú voltam, de a gyorsak vissza-visszafutottak, a lassabbak is bevártak és nem volt gond. Megnyugodtam, befogadtak. Aztán jött a tavasz és jöttek a pálya edzések, az újabb para. :) Itt is voltak fennakadásaim, de szerencsére könnyen megoldhatóak ezek a lassúságbeli problémák azzal, hogy vagy nem pihentem a feladatok között vagy 1-2 körrel kevesebbet futottam és így tudtam egyszerre beérni a többiekkel. Minden edzés nagyon jó hangulatú és barátságos a csapat. Ha félnél, vagy parázol és nem mersz elmenni egy ilyen futóközösségbe, azt ajánlom, vegyél egy mély levegőt és gyere! (A csatolt kép is egy ÉK edzésről van) Sosem az motivált, hogy minél gyorsabb legyek, vagy, hogy milyen idővel érek be a célba, inkább maga az út vonz és az, hogy képes vagyok rá és meg tudom csinálni. Beérek a célba, és ha utolsóként is, de gratulálnak nekem, hogy szép volt. Rengeteg futóverseny volt, ahol nem csak önmagamat kellett legyőznöm, hanem azt a fránya záró buszt. Nagy mumus nekem ez. A Spar maratonon szurkolni voltam az Élménykülönítménnyel, és amikor a záró busz gördült el mellettünk, automatikusan beállt a görcs a gyomromba, levert a víz. Néha azért kell foglalkozni az idővel. A prágai félmaratonra azért esett a választás, mert a szintidőt is figyelembe kellett vennem. Lassú vagyok nagyon és ez egy hosszú út.  Nem akartam úgy belefogni egy versenybe, hogy az egyik vállamon a saját kis démonjaim vannak, a másikon meg a záróbuszpara. Az eddigi futó tudásom és szerény számításaim szerint  a 3 óra teljesíthető. Rengeteg félmaratont megnéztem, melyik milyen szintidőt ír elő. Nagyon megörültem, amikor kiderült, hogy Prágában lazábban kezelik ezt a szintidő dolgot. Az egyik kedvenc városom, nem mellesleg barátaim is élnek kint, szóval már a szurkolótábor is szervezés alatt van. Csehország sok szempontból nekem a kihívásokról is szól, leginkább spártai (Spartan Race) versenyekkel jártam be egy jó részét az országnak, másztam meg lehetetlennek tűnő hegyeket.