Ugye nagyobb teljesítmény az olimpiai arany, mint egy reggeli kocogás? Itt kezdődött minden. Ez a kép véletlenül talált meg. 8 éve készült, középsuliban. Édesapától lízingelt edzőcipőben, a suli 200-as rekortán pályáján körözgetve. Valamiért örökre belém vésődött ez a kép. Csak futottam, pedig egyáltalán nem készültem tudatosan. Emlékszem a pályára, a környezetre, az érzésekre, az emberekre. A kora reggeli suli előtti futásokra. Amikor pár napja megláttam ezt a képet döbbentem rá, hogy (szerintem) mennyire könnyű tévesen gondolkodni a teljesítményről. Legalábbis annyira egyértelmű a teljesítményünket a másikhoz viszonyítani, relációkban gondolkodni. Csábító mindig a másik tempójához viszonyítani a saját tempónkat. De nem csak a sport területén: ki hol tart az életben, a magánéletben, karrierben, itt-ott-amott. És valamilyen szinten mindez érthető is. Ez márcsak ilyen: könyörtelenül kikristályosodik, hogy hol tartasz másokhoz képest. De tényleg ez a lényeg? Ez az ami valóban számít? Ez vajon megmutatja egy teljesítmény esszenciáját? Valahol igen, ez adja az értékét a világraszóló teljesítményeknek. Ezért hajtunk fejet az olimpiai arany előtt, tapsolunk az újabb világcsúcsokért és emlékszünk a sportolókra, akik örökre beírták a nevüket és teljesítményüket a történelemkönyvekbe. De lehet-e redukálni egy teljesítményt a számokra? Vagy címekre? Esetleg érmekre? Vajon nem ugyanannyira nagy teljesítmény-e egy fiatal útja, aki - tehetség híján bár sosem fogja tudni felvenni a versenyt a legjobbakkal - szinte mindent feláldoz a sportjában, csak hogy elérje a céljait? Vagy az édesanya, aki hajnalban nem az ágyat választja, hanem a mozgást, mielőtt a gyerekeinek reggelit készít, gondozza a nagyit majd munkába indul? Mi a helyzet a többszörösen túlsúlyos maratonista sráccal, aki megígérte magának, hogy nem fog belesétálni és végül 6 órás eredménnyel (séta nélkül) célba ér? Szerintem a teljesítményt csak abból a szemszögből megítélni, hogy az milyen helyet foglal el másokhoz (a legjobbhoz) képest, teljesen tévútra visz. (Pedig ez történik szinte az élet összes területén.) És ezt leginkább magamnak írom, mert én is sokáig, szinte végig így, ebben a végletben gondolkodtam. “Hol tartok a magyar mezőnyben?” Kérdeztem magamtól. Aztán sokszor arcul csapott a válasz, mert amikor elkezdtem a versenyszintű sportot, (futást) a korosztályom köröket vert rám. Szó szerint. Mire beértem a célba, addig ők már régen a levezető futásukra készültek. Sikernek könyveltem el, ha nem az utolsó helyen futok be. A legrosszabb amit tehettem, hogy ennek alapján ítéltem meg a haladásom. Rájöttem, hogy a teljesítmény akkor nyer igazi értelmet, ha nem másokhoz, hanem önmagához viszonyítjuk. “Hol tartasz az akkori énedhez képest, amikor elkezdted?” Mennyire másabb így. Mert az édesanya olimpiai döntője lehet az a szürke hajnal is, amikor nem a könnyebbik utat választja. És bár ő vagy a túlsúlyos srác nem kap érmet a nyakába, ez pont ugyanolyan teljesítmény a szememben, mint amikor a világcsúcstartó olimpiai arannyal a dobogó tetején áll és milliók ámulnak az eredményén.