Igazság szerint a második lett volna, mert az elsőn nem értem célba, így azt nem is nevezhetjük félmaratonnak. 2015-ben álltam először rajthoz félmaratoni távon ezen a versenyen, de fél távnál felvett a záróbusz. Egyedül az én hibám, felkészületlen voltam...   2017 augusztusában közel két év kihagyás után eldöntöttem, hogy 2018-ban lefutom a félmaratont, legyőzöm a mumust! Januárban be is neveztem, h meglegyen a kellő motiváció, és ne tudjak visszatáncolni.. :) Pénteken családostul elmentünk a rajtcsomagért. Egész héten gyomorideg és egyebek gyötörtek, de péntektől nagyon durván megéreztem a stresszt. Szombaton nem nagyon tudtam elaludni... Aztán vasárnap kelés 5 órakkor. A lelkemre kötötték, h 6kor egyek egy tál zabkását... Negyed hétre megjött hozzánk az egyik Anyuka társam, aki egyben a kísérőm és testi-lelki támaszom volt a verseny alatt. 7re már kint voltunk a rajtnál. Én totál beparázva. Többször gondoltam, h inkább hazamegyek. A végén 5 anyuka társam kísért végig, és tartották bennem a lelket! 10,5 Km-ig nem volt gond... Szépen haladtunk, még beszélgettünk is a csajokkal. Nyugis tempót vettünk fel és megbeszéltük, h max a végén rágyorsítunk. A Bátor Táboros szurkoló csapat mindig egy kis löketet adott. Jó volt, h tudtam, h az éppen akkor Nekem szól. Természetesen láttam, h mindenkit buzdítottak, de ha lilapólós közeledett, akkor aztán fantasztikusan belendültek.10,5 km-nél jött a pánik. pont az Árpád-hídra mentünk fel, és én alig kaptam levegőt... Rettegtem, h ismét ott van a busz mögöttem és ismét csalódást okozok mind azoknak, akik aznap értem szurkoltak, és a családomnak. Aztán  a lányok mondták, hogy a busz sehol nincs hozzánk képest. Nagyon jók vagyunk. Mire a Margit-sziget lehajtóhoz értünk, össze is szedtem magam. :) Viszont a Margit hídnál már nem voltam ennyire szerencsés. Konkrétan felhúztak az emelkedőn. Amikor a Pesti alsórakparton visszafordultunk, pár méter után félre kellett álljak, mert 3 korty iso minden áron vissza akart jönni. Egyből vagy 20an jöttek, h segítenek, nagyon kedvesek voltak. Aztán jött a biciklis doktorbácsi. Nagyon kedves volt. Nézett szaturációt meg pulzust azzal a kis kütyüvel, majd kedvesen vicces megjegyezte, h "Te alszol? 81 a pulzusod." Csak nevetni tudtam. Megkért, hogy sapka nélkül fussak, mert úgy talán nem leszek megint rosszul. Aztán pár perc után utunkra engedett. Na de 18 km-nél, jött egy hatalmas fal... Ott kész voltam... Le akartam ülni és megvárni a buszt. Minden bajom volt. A lányok akik kísértek, folyamatosan kiabáltak velem. Sőt a végére az egész rakpart velem kiabált. De kellett, h ne adjam fel. Sírtam is... Rosszul éreztem magam, h akik épp velem vannak, jobbnál jobb időt futnak félmaratonon, de most csak azért vannak itt, h nekem sikerüljön legyőzni a mumusomat, és erre képtelen vagyok megcsinálni. A Szabadság-hídnál már nem bírtam és elszaladtam pisilni... lehet ezt korábban kellett volna megtennem, de nem akartam időt veszíteni. 20-21 km között, begörcsölt úgy a combom, alig tudtam lépni. Gyors nyújtás és menni tovább... Az utolsó 500 méteren 2 kísérőm megfogta a kezem és szabályszerűen húztak magukkal... a jobb vádlim olyan mértékben begörcsölt, h éreztem futás közben, ahogy kidudorodik az izom... Ahogy áthaladtunk a célkapun és megálltunk én elbőgtem magam. Megcsináltam!!! Sokszor fölém akart kerekedni a mumus, de végül én jöttem ki győztesként.!! Valahol a vége felé is hallottam a Bátor Táboros szurkolókat. Eszméletlen volt, ahogy szurkoltak! Külön köszönet érte!! (L) Ott a versenyen sokszor fel akartam adni, de így visszagondolva, rettenetesen jó volt!