Pár éve nem gondoltam, hogy valaha ultratávot futok. Elvoltam a 20-30 km közötti versenyekkel. Aztán tavaly volt szerencsém elkísérni egy 160 km-es úton Prantner Gábor barátomat, és a célban elkapott egy érzés: "Ezt egyszer át akarom élni én is!" Idén 40 éves lettem, és adta magát az ötlet, lefutom a Márkus Öcsi által szervezett verseny "közepes" etapját. Erről szólt az év. Edzés, tervezés. Aztán eljött augusztus 21. Napokkal előtte már gyomorgörcs, "vizsgadrukk". 23 órakor elindultunk. Kedvesem, a nagylánya és az ő barátja kitartóan kísértek. Ezúton is köszönöm nekik, hogy elviselik az őrületemet. A terv fő része a sikeres teljesítés volt, nem titkolt céllal, 9-9 és fél óra alatt beérni. Ez működött is kb. 55 km-ig. Könnyedén futottam, élveztem. Utána minden elromlott. A bal térdemmel kezdődött, aztán a két vádli, lábfejek, minden fájt. Egy dolgot tudtam, be kell érnem. A feladás nem volt opció. Palánk után elvergődtem valahogy Sióagárdig, már csak a Bor utca volt vissza. A Kadarka utca végénél megjelent egy kedves ismeretlen, aki a párja elé jött. Öntötte belénk a lelket, ösztönzött, "Már nincs sok vissza! Mindjárt lejtő jön" . Egyszer csak a börtön mögött voltunk. Egy segítő jött elénk, és mondta, hogy a sarkon túl vár a névre szóló célszalagunk, onnan már csak a célegyenes van vissza. A szalagot kézbe fogva könnybelábadt a szemem. Megcsináltam! Igaz, hogy alig négy perc maradt a szintidő végéig, de ez már az enyém örökre. Az esti gálavacsorán pedig olyan nevekkel beszélgethettem, mint Lubics Szilvia, Maráz Zsuzsanna és Simonyi Balázs.  Azt hiszem, az ultra megmarad egyéjszakás kalandnak, nem lesz hosszútávú kapcsolat (egyenlőre). Köszönöm mindenkinek aki szurkolt, és figyelemmel kísérte ezt a kis "kilengést"!