Calypso

Ezen a héten sem engedett a tél a mínuszokból. De talán nem is baj. Elvégre tél van. A hét közepén még jócskán volt hó is, így szerdán ismét bekényszerültem a nem túlzottan preferált futópadra. Bár most, ellentétben korábbi edzéseimmel, annyira nem akadtam ki, hogy nem kint a szabadban róhatom a kilométereket. Igaz, csak 6 km megtételéről volt szó, és az is gyorsított tempóban, hiszen időre kellett beérnem a munkahelyemre. Szóval, jócskán belehúztam az elején, hátha hamarabb letudom a kilométereimet. Közben persze ismét a szokásos repedt házfalat bámultam és próbáltam máshol lenni agyban. Olykor elég jól is ment. Belül egy kicsit magamat stuffoltam, távlati célokról ábrándoztam, persze félig naívan. De álmodozni ugyebár csak szabad! Pénteken aztán 11 kilométer várt rám, ami azt kell, hogy mondjam, elég jól, könnyedén ment. Kisebbik fiam meccseinek helyszínéről, a BVSC Szőnyi úti csarnokától futottam eleinte a Városligetbe egy tiszteletkört letudni, majd haza. Eleinte megijedtem, mert átöltözésnél szembesültem magával a ténnyel, csak aláöltözet nadrágomat pakoltam el a táskámba, de gondoltam, több is veszett Mohácsnál alapon elindulok, majd a fűtőszálaim úgyis beindulnak kb. 500 méter megtétele után. És igen. Igazam lett. Nem váratott magára a bemelegedés. A Kacsóh Pongrác úti aluljárónál már azon morfondíroztam, túl sok rajtam a hacuka. Persze tudtam, hogy nem így van, hiszen egy másodpercre történő megállásnál is hűlik az ember gyermeke azonnal, most nem jönne jól egy kiadós megfázás, de mégis úgy éreztem már, a nagy hideg ellenére, leolvad az arcom a helyéről. Futás közben élveztem a tájat, élveztem, hogy végre nem a szokványos utamon taposom az aszfaltot. Néha már úgy érzem a Nyírpalota-Bosnyák tér viszonylatot, mintha egy terepasztalon lennék kisvasút, és csak ugyanazon a vágányon mennék. A bevált útvonal biztonságot jelent, mindennapi rutinná válik az ember számára, ahol néha már csak azon veszem észre magam, mikor robotpilótáról visszakapcsolok, hogy „ja, már itt is vagyok”. Ráadásul esti futásaimnak köszönhetően felfedeztem, hogy a Bosnyák téri templom tornya honnan, melyik útszakaszról látható már viszonylag hamar, ami elég ösztönzőleg hat fejben: mindjárt ott leszek, aztán már mindjárt otthon is. Pénteken viszont másik irányból jöhettem ugyebár a Bosnyák tér felé, ami plusz energiát adott, valóban mindjárt otthon leszek címmel. Szombaton jött a kis ötöském. Este mentem futni, mivel egész nap lóti-futi, meccs, főzés, stb. volt a menü, így csak este jutottam ki a pályára. De nem bántam. Kellett. És élveztem, hogy milyen hamar letudtam a dolgot. Kiélveztem előre minden pillanatot, hiszen tudtam, vasárnap már 18 km vár rám, az pedig nem egy rövid időintervallumú buli már ugyebár. Vasárnap. Délutáni alvásból magamhoz térvén bevillan a gondolat, indulnom kell, ha legalább a Bosiig tartó etapot szeretném viszonylag világosban letudni. Nem is engedem az agyamat túl sokáig gondolkozni, mert tudom, csak falakat emelek magamnak, itt fáj, ott fáj, ezt még meg kell csinálnom idehaza, jaj a hajam, jaj, ez, az. És átcsapok időhúzásba a belső fesz miatt. Az éjszakám nem sikerült túl jól. Emlékszem anno tavaly is pont a 18 és a 25 előtt nem aludtam jól. Valahogy az van az emberben – legalábbis bennem – ezek már nemcsak átmozgató edzések. Persze egy ultra futónak ez fogpiszkáló csak a desszert után, nekem azonban még egy kicsit combosabb edzés. Rég nem futottam ennyit. Ha belegondolok, a maraton óta nem volt megközelítőleg sem ennyi a lábaimban, az edzéseimben, és ugyebár ultrafutó sem vagyok. Viszonylag gyorsan elkészülök tehát, hogy sansza ne legyen agyamnak blokkolni mozdulataimat. A cuccaim már előre ki vannak készítve, csak fel kell őket kapkodnom. A pénteki 11-nél a sportmelltartóm nagyon csúnyán kidörzsölte bordám alsó részét. Még mindig sebes és fáj, így ma különösen fontos a megfelelő melltartó választás. Nem térhetek haza tiszta véres felsővel, mint aki a Trónok harca csatajelenetéből lépett épp ki. Zene fülbe, indulás. Nem megy rosszul. Nincs is olyan hideg, mint amilyennel számoltam, de azért az arcomra az orrom és a torkom miatt még ráhúzom a maszkot. A Körvasútsorig semmi baj. A vasúti töltésen átkelve és utamat folytatva ismerős, késszerű szúrás érzete hatol térdemtől az agyamig. Jaj, nem! Na, nem!!! Ezt most nem! Ezt most törlöm! Nincs! Nem is létezett! Nem is volt! Csak képzelődöm! Nyugi! Nincs semmi baj! Minden rendben! Futok tovább. De jön ismét egy kilométeren belül a következő! A fene vigye el! Nem érdekel. Meg kell szoknia a terhelést ismét. Biztos csak ez a gond. Bele fog jönni, nem lesz probléma. A bal bokám alatti részt már pénteken éreztem, most ez. De no para, minden fejben dől el, és ezt most nem engedem át. Ezt itt és most kell rövidre zárnom odabent. Zugló-vasútállomásig négyszer jön az érzés sunyin, lesből támadva olykor. Semmi extra mozdulat, egyszerűen csak nem tetszik neki, ha egy-egy piros lámpánál bár helyben mozgom, mégis újra kell indulnom. Az újraindulás nem barát. Értem. Hát, akkor majd törekszem, hogy a piros lámpáknál inkább ide-oda futok, mint pók a falon, nem joggolok, nem ugrálok, mert onnan újraindulni a fájdalmas. Viszonylag a lámpák velem vannak, támogatnak, időben váltanak. Hálásan nézek rájuk. Legalább én. Combjaim egy kis lassításért könyörögnek, de nem! Ennek most nincs itt az ideje. A Ligetbe érve próbálok olyan futó utat választani, ahol közvilágítás segít, hogy ne essek hasra, illetve ne a félelemtől hajtva fussak magasabb fordulatszámra kapcsolva. Szerencsére, az idestova 5 év futómúlt már a Ligetet is belém karcolta keresztül-kasul világítással, anélkül, úgyhogy pontosan tudom, merre találom biztos utamat. Azon kívül olyan részeken haladok, ami egy-egy versenyemnek volt szemtanúja, így az emlékek is hajtanak. Jó kapaszkodni ilyenekbe. Feltölt, kikapcsol, elrepít. A Liget fái között eszembe jut az 56-osok tere melletti úton, mikor a NATO futásnál futottam épp a Műjégpálya mellett és a gyerekeim jöttek velem egy kis darabon. Tavaly, mikor a maratonra készültem, minden vágyam az volt, hogy ott futhassak be a célba ismét, hiszen tudtam, hogy a gyerekeim megint ott lennének. A Liget felújítása miatt azonban ugyebár ez csak álom maradt. Eszembe jut, mikor Sanyi 2015-ben, a 30. kilométer megtételénél, negyedszerre találkozott aznap velünk, szurkolóival és már csak pár métere volt a célig, de szólt nekem: „Gyere velem! Már nagyon fáj!” És látszott rajta, tényleg nagyon elcsigázott. A fiaimmal hajtottam és futottunk be vele a célba. Akkor el sem tudtam képzelni, hogy én valaha ennyit fogok egyáltalán futni. Csak tudtam, egyszer szeretnék majd egy maratont. De hogy hogy, az még akkor nagyon messzinek tűnt. Csak álltam és néztem Őt a célban, ahogy a párjára támaszkodva, fóliával betakarva remeg, öleli a családját, boldog, de látszik minden porcikája meghalt egy kicsit. Megható volt. És jött utána hozzánk is: „Ez ma nem ment volna nélkületek!” Tényleg turnéztam a fiúkkal, hogy több helyen tudjuk buzdítani, de mivel pont abban az évben maradtam alul a félmaratonon nem egészen egy hónappal előtte, tudtam, még egy csalódás nem fér bele abba az évbe, muszáj végig rugdalnunk, űznünk az útján. Most viszont a Hősök tere jön. Egy kicsit én is az vagyok, már itt tartok. És jön a gyönyörű Andrássy út. A Bajcsy-Zsilinszkyig szeretnék futni. Ott fordulok is meg majd, csak addig hajtom magam. Az Andrássy utat nagyon szeretem. Itt is sok emlék tör rám. Szilvi és családja, aki a Kisföldalatti megállójánál bíztatott transzparenssel 2016-ban, a „visszavágó, visszatérő” félmaratonomon. Vagy a Kodály körönd, ahol mindig élveztem, hogy az út közepén futhatok, nincs egy deka autó sem. A Szív utcánál mindig eszembe jut a gyerekkorom – mondjuk az egész Andrássy nekem a gyerekkoromat jelenti – ahova jártam tornázni. Sokszor volt már akkor is, hogy nem akartam menni edzésre, de szüleim vittek rendületlenül. Azt hiszem, akkor ültették belém a kitartás magvait, a soha fel nem adás földjébe. Bábszínház! De szeretem. Terror háza! De szeretném. Senki nem veszi azonban a bátorságot, hogy megnézze velem. Mindenki fél, hogy felkavaró. Biztos az. De azért is vagyok rá kíváncsi, és mert nagyon érdekel a történelemnek ez a része. Oktogon. Itt mindig rengetegen állnak egy-egy futóverseny alkalmával és bámulják a sok őrültet. A legbosszantóbbak a zebrán áthaladni akaró turisták, akiket folyamatosan kerülgetni kell, mert képtelenek várni egy kicsit, hogy átmehessenek. Gyerekkoromban itt mindig a fényreklámokat bámultam, illetve volt egy édességet áruló bolt, ahol mindig vett valami finomságot apukám. Hol akkor mikor keresztanyámékhoz mentünk vendégségbe, hol pedig akkor, mikor a tornára vitt engem. Akkor leginkább zselés cukrot vett, mert azt nagyon szerettem. Ez volt a mi kis szeánszunk, edzés után elmajszoltuk a gyümölcszselés cukrot hazáig. Mikor pedig keresztanyámékhoz mentünk csoki bonbonokat vettünk, amiket én mindig áhítattal figyeltem, ahogy a mély merőkanállal az adott kiszolgáló személy papírzacskókba tesz és a mérlegre helyez. Szerettem volna egyszer megkaparintani egy ilyen csokigolyós tálat, bár azt hiszem, utána egy életen át rá se tudtam volna nézni arra az édességre. Jókai tér jön, az Írók boltja. Anyu sokszor vett itt könyvet és az Ünnepi könyvhéten mindig itt dedikált Moldova György, akinek anyu nagy kedvelője volt. Mindig tudtam, Ünnepi könyvhét, anyu megy aláíratni a könyvet, vagy csak megnézni, kik dedikálnak. Az Opera előtt autók kötik le figyelmem. Itt is csak örökölni lehet olykor a parkolóhelyet. Opera. Te jó ég! Hogy néz ki szegény!? Pedig ez egy gyönyörű épület. És itt is mennyien szurkoltak anno nekünk. Remélem, az állványok és ponyvák alatt azért készül a szépséges új külső. Párizsi udvar. Itt vett nekünk asztali lámpát anyu, mikor a sulit kezdtem. És gumi macit is vett nekünk aznap. Hasonló volt, mint manapság a Haribo, csak magyar volt, nagyobb és finomabb macik voltak a zacskókban. A bátyámmal egész este ökörködtünk a macikkal, akiket a lámpákra tettünk, bátyám laposelemmel működő propellerére, hogy onnan, a propellert bekapcsolva átadjuk őket a súlytalanság állapotának, majd Matchboxokba tuszkoltuk őket. Mennyit nevettünk azon az estén?! De jó volt. Bajcsy-Zsilinszky út. Egy ruha üzletben gyönyörű ruhára leszek figyelmes. Teljesen kizökkent az addigi emlékeimből. Földig érő – ami alapjáraton nem az én stílusom – indigókék és fehér, áttetsző ruha, alatta vékony bélés. Hú, ezt visszafelé megnézem még egyszer. A többi ruha a további kirakatokban nem fogja meg annyira a fantáziám. O.K. Megérkeztem. Bajcsy-Zsilinszky. Két fotó katt, az Erzsébet téren álló Óriáskerékre és a Bazilikára, irány vissza. Már nézem is a ruhát. Elfutok mellette. Nem! Gyerünk vissza! Nekem ezt le kell fotóznom. Ez gyönyörű. Egy férfi mosolyog rajtam. Látott már az előbb is tátott szájjal a ruha előtt, most meg látja, hogy ismét megcsodálom és vissza is futok. Gondolja biztos magában: „Na, tipikus nő! Még futás közben is a ruhákon jár az esze!” Pedig ha tudná, hogy mennyire nem ott járnak a gondolataim. Az Opera Oktogon közötti részt elhagyva kicsit roggyan a teljesítményem. Agyamba villan, innen még haza is kell jutni. Hát anyukám, kellett neked ilyen messzire jönnöd. Na de kérem, aki maratont akar ismét, annak ezt bírnia kell! Szerencsére a térdemről teljesen elterelte az Andrássy út a figyelmem. Csak a Bajza utcánál érzem ismét egy kissé, de nem törődöm vele, futok ezerrel. Közben tovább gondolkozom. A Liget szélénél, a néhai PECSA-nál játékba kezdek saját magammal. Próbálok válaszokat találni magamban versenyekre vonatkozóan: melyik volt a legnehezebb, melyik a legkönnyebb, melyik volt a legemlékezetesebb, stb. Jó kis játék. Bár sok esetben nem tudok választani verseny és verseny közt. Például arra a kérdésre, melyik volt a legkedvesebb, két esemény veti magát rám azonnal: az első Wizz Air félmaratonom 2014-ben, és az első Spar Maratonom tavalyról. A két első. És hát kérem, az első, az első! A legnehezebb mindenképp a 2015-ös Vivicitta félmaraton volt, amelyen bár célba értem, mégis elég viharvert állapotban. A fényképek mondjuk nem erről árulkodnak, csak a mosolyomat rögzítették, azonban egy-két képen látszanak nehézségeim okai. A jobb felső karomból folyt a vér, a pólóm úgy kidörzsölte, a nadrágom pedig csupa folt lett, mert az időm miatt nem akartam felkeresni mellékhelyiséget, azonban a kisebb szivárgásokkal nem tudtam felvenni a versenyt. Így nem túl csábosan értem célba. Arra a kérdésemre, mi az, amit nem szeretek a futásban, egyértelműen lábaim és az azokon található, illetve olykor nem található körmök ugranak be. Nem szeretem, hogy nem szépek a lábfejeim, mert totál tönkremennek olykor egy-egy felkészülés, vagy verseny alatt. Nem egy körmöm hiányzott már, és hosszabb edzések után szinte mindegyik fáj. Tehát, nem belőlem lesz a legújabb Scholl reklám, az már egyszer biztos. Nem szeretem levenni a zoknijaimat sem, és a lábujjaimat, ha csak tehetem, mindig rejtem a nagyérdemű előtt. Kivétel persze ez alól a nyári szezon, amikor azért csúfság ide-oda, nem vagyok hajlandó a futócipőn kívül más zárt cipőt felvenni, csak nagyon indokolt esetben. Persze nagyon meg kell gondolni, hova is megyek, kivel is találkozom, stb., mert a lábfejeim tényleg rémes állapotban tudnak leledzeni, és hát senkire sem akarom ráhozni a szívgörcsöt, milyen förtelmesen is festek. Mondjuk sajnos alapjáraton nincsenek szép lábfejeim, de legalább vannak, visznek és szolgálnak. Arra a kérdésre azonban, hogy miért is jó futni, szintén hiúságom válaszol. 2014 áprilisában kezdtem a futást. Júliusban már egy számmal kisebb szoknyát vehettem magamnak. Ezek a szoknyák még mindig megvannak, de már még egy számmal nagyobbak a kelletténél. Kell ennél jobb motiváció? Vagy mikor a strandon állva, a barátnőd nézi „újdonsült” alakodat – amivel azért még korántsem vagyok elégedett – és jól végigmérve, mosolyogva csak annyit szól: „Rohadj meg!”, azért az sem rossz érzés. Emlékszem, úgy kitört belőlem a röhögés, hogy a körülöttünk lévő jó pár család szintén minket nézett, de nem az alakom miatt. Bosnyák tér jön. Épp vége az esti misének. Valahol az esti mese megy. Itt épp hetet kongat a harang. Úgy érzem magam, mint Hamupipőke, mikor kondul neki a harang éjfélkor. Bár azért szerencsére mégsem éjfélre értem a templom elé ugyebár, de olyan jól jött ki az egész, megérkeztem a Bosnyák tér sarkára, és bimm, bamm! Innen már nincs sok hátra. Mikor idefelé jöttem, épp Ákostól hallgattam a néhai Bonanza slágert, a Calypsot. Van benne egy rész, amit én már annyiszor és annyi módon átírtam gyermekeim nagy-nagy örömére. A „Kérd meg nekem az isteneket, küldenének erős szelet!” mondat nálam mindig az adott helyszínhez, szituhoz igazodik. Most például idefelé még a múlt heti jeges időjáráson mélázva a sor a következőképp változott: „… küldenének végre egy kis meleget!”. Közben a dalhoz készült koncertfelvétel játszott a szemeim előtt, amit annyiszor megnéztem már, mert a gyönyörűségtől nem tudok betelni vele. A látvány-technikusok nagyon odatették magukat azon a koncerten. 2014 volt akkor is. Az az év, amikor én ezt az egész futást kezdtem. És a 2018 decemberi koncerten is Calypso dala volt az egyik, amelyikre a legjobban ugráltam. Annyi kilométer és emlék bennem van már ezzel a dallal kapcsolatban. De nem kell mindig futni. Otthon is szoktam én ezt teli tüdőből nyomni hol a fürdőkádban, hol a konyha közepén. Szomszédaink már bizonyára megismerkedtek és megbarátkoztak Ákos eme slágergyanús szerzeményével. Vagy legalábbis remélem, hogy sikerült az előadásaim ellenére. Egyszer csak azon veszem magam észre, hogy szintén a Körvasút sornál vagyok, ahonnan már csak 2 km az út hazáig. Épp jókor jön a Cloud9+ dala. Sorai most extra felhajtóerőként süvítenek a fülembe: „Jump higher! Live faster!” (Ugorj magasabbra, élj, gyorsabban!) és szót is fogadok, valóban bele tudok még gyorsítani, tehát megy a live faster rész. A jump higher-rel most nem próbálkoznék, elkerülném az aszfalton előre borítékolható pofára esést. Közben azon gondolkozom, anno hányszor megfogadtam, hogy ha egyszer abbahagyom a kosárlabdát, soha többé nem fogok futni, csak, ha nagy gáz van. Két dolog leszűrhető ebből: ismét bejött egy soha ne mond, hogy soha az életembe ugyebár, illetve lehet, nagy gáz van, elkapott az ékszíj, engem ez a futás éltet. Az utolsó másfél kilométeren eszembe jut, mindjárt zuhanyozhatok, hajat moshatok és tudom, eléggé elítélendő módon, de vár egy zacskó chips is otthon, amit direkt juti falatnak vettem magamnak ma estére. Milyen gyarló az ember, milyen apró kis hülyeségek viszik előre. Nem tudom, mi van velem, kinőttem a szerepem, vagy mi, de ez a hajmosás dolog tussolással egybekötve nálam valami kardinális kérdéssé nőtte ki magát. Mikor a maratont futottam, a 36. kilométert elhagyván szintén ez volt a mozgatórugóm: mindjárt beérek, aztán otthon zuhany, hajmosás. Fogalmam sincs mi ez az őrület nálam. A ház előtt aztán, nyújtás közben érzem már, teljesen happy az élet. Erőm se lenne senkivel se hadakozni, de nem is áll szándékomban, még csak „szájkarate szamuráj” szinten sem. Számolok egy kicsit: az a 18 km, utam végeztén végül is 20 km lett! Jupppppujjjéééé! Hazaérvén, az előszobába lépve, gyerekeim a kanapén fetrengenek, filmet néznek. Néznek rám mosolyogva, kérdik, „na mi van Anya?”, felelem: „Világbéke!” És most valóban így érzek. Jön a forró zuhany, hajmosás. De rettenetesen fázni kezdek, amint a zuhanyrózsa elnémul. Valószínűleg a fáradtság tört magának utat, de most ez is hidegen hagy. Szó szerint. Mert tényleg Világbéke van!

More blog posts

Kunzit, a sárkány

  Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy lány. Aki ismerte, szerette, de Ő valahogy mégsem bízott saját magában, a képességeiben, sosem volt elégedett önmagával. Sokat mosolygott, nevetett, de mosolya mögött saját maga számára is olykor megmagyarázhatatlan rossz érzések lapultak. Egy napon aztán vándorlásai során hallotta, él, nem is olyan messze egy sárkány, akit Kunzitnak hívnak, és csak ...

Fél elem

Szeretem a nyelvi játékokat. A fenti címet egy műsor kapcsán hallottam. Azonnal megtetszett, és elkezdtem magamban ízekre szedni. Félelem! Mit is jelent nekem ez a szó? Mitől félek én tulajdonképpen? Ha félelmem van, akkor tulajdonképpen fél elemmel működöm: egyik felem a pozitív, másik a negatív töltet. Furcsa módon a futás jutott azonnal eszembe erről a szóról, illetve szójátékról. A szeptemberi Wizz Air futás óta nem igazán futottam. Inkább csak nagyon kis, rövid távokat tettem, olyan szinten tartás végett, illetve segítettem futni más valakinek, vagy talán lehet, egy életre elvettem ...

Választások! Választ ások!

Szoktam mondani, minden okkal történik. Az elmúlt időszakban rengeteg féltést, aggódást kaptam, ami a „futókarrieremnek” – már ha annak nevezhető a futkározásom – volt köszönhető. Ugyebár a nyáron egészségügyi okok miatt elúszott az idei maratonom. Akkor írtam is egy bejegyzést, miszerint most sajnos újra kell gombolnom dolgokat, mivel az egészségem fontosabb, mint bármilyen verseny. Ezt sokan úgy értelmezték, befejezem a futást. De megnyugtatok mindenkit – vagy sokakat felbosszantok: nem, szó sincs arról, hogy befejezem a futást. Csak bizonyos vizsgálatokat meg kell csináltassak, de a ...