Testi, lelki El Camino

Még 4 nap van hátra! Holnap pedig az utolsó távom, hat kilométer formátumban. El sem hiszem, hogy vége lesz a felkészülésemnek. Múlt héten egy-két alkalommal hidegebb időben, illetve sötétben is futottam. Arra gondoltam, pont itt az ideje, hogy elérkezzünk már a verseny napjához, hiszen az aláöltözet felsőm már minden egyes alkalommal rajtam van, a napellenzőmet is felváltotta a fül-nyakvédő sálam, amit amúgy Zebegényben, a Panorámafutáson kaptam, és elsőre azt sem tudtam, mi a fenét kezdjek vele. De az időjárás Zebegény óta megmutatta a használati utasítást a gyakorlatban, „Látod lányom, erre való ez az anyagdarab?!”. Ahhoz képest, hogy a Panorámafutás előtt átvéve azon gondolkoztam, minek ez nekem, most el sem indulok nélküle. Melegítőnadrág váltotta fel a rövid futónadrágomat, illetve szoknyámat. Pulóver is elkel olykor. Úgyhogy az amúgy keservesen leadott három-négy kilómat most ruhák formájában cipelem magamon. Súlyzós edzésnek nem utolsó, de a kinézetem futás közben nem túl csábító. De végül is, nem a kifutóra készülök. Most fő az egészség. Nem fázhatok meg. Még nem lehetek beteg. Jövő héten, előre borítékolom, amúgy is kajakra beteg leszek. Mindig így szokott lenni, ha egy nagy eseményen túl vagyok. Legyen az vizsga, futás, bármi. Ami egy kicsit is eltér a szürke hétköznapoktól, ami egy kis adrenalint ad, amin felszívom magam, az utána ki is üt. Ha „túladok” az adott „feszkón”, a szervezetem bejelez. Az esetek 80%-ában biztosan. Bár mit nevezünk mostanában szürke hétköznapoknak, és mi van a maradék 20%-kal ugyebár?! Ez a 22. hetem a felkészülésből. Mióta elkezdtem a tudatos felkészülést, egyik hét, egyik nap sem mondható szürkének, átlagosnak. Mostanában meg pláne nem! Azt vettem magamon észre, eddigi életem során még sosem éltem meg ilyen mélyen, intenzíven az érzéseimet. Sose voltam olyan erősen lelki hullámvasúton, mint ebben az elmúlt 22 hétben. Pénteken például végre átvehettem élménykülönítményes felsőmet, amiben azonnal büszkén pózoltam kisebbik fiam fényképezője előtt, majd azonnal elhajtottam a bátyámhoz, hogy elsőnek vele írassam alá ígéretemnek megfelelően. Nagyon büszke voltam, feldobott, a bátyám aláírása, támogatása meg amúgy is nagyon fontos. Boldog voltam, hogy elsőnek láthatja a pólómat. Annyit bíztatott, 4 éve pedig valóban Ő rázott fel a padlóról. Lehetséges, ha azok a sorai nincsenek, ez a mostani utam is elmaradt volna több másikkal együtt. Az érzéseimet Ő is rendesen előhozta belőlem. Nem voltunk mindig passzent viszonyban, de egy valamit mindig tudtunk, számíthatunk a másikra. Eleinte egyre többször kérdezte hol telefonon, hol üzenetben, hol személyesen, hogy állok, hogy érzem, hogy fog menni, készen állok-e. Egy ideje azonban már nem kérdez, csak kommentjeit írja egy-egy posztom alá finoman, kimérten, ahogy egy sportemberhez illik. Rajta is érződik, ami bennem is ott motoszkál minden nap: nagy utat tettem meg, de nem vagyok a végén. Majd a leintés pillanatában lehetek teljesen biztos abban, nem hiába küzdöttem az álmomért. Addig nincs lazáskodás, nincs nagyszájúskodás (csak nagyszájú skodás), nincs semmi elbizakodottság. Vasárnap minden kiderül, addig viszont még alapon a száj. Nem mehetek, és nem is akarok odamenni nagy mellénnyel, hogy biztos meglesz. Rengeteg melóm benne van, de ez még semmire sem garancia. Pont ma éreztem azt, hogy a 35 lefutása nagyot dobott az önbizalmamon, főleg úgy, éreztem van még bennem tartalék. Azonban a 25 utolsó két kilométerének kálváriája éppen annyit el is vett belőlem. Az az érthetetlen pár másodperc még mindig nagyon élénken él bennem. Azóta is úgy megyek el minden alkalommal, vajon most mi lesz?! Próbálom elpakolni egy fiókba a problémát és betolni, bereteszelni, stb., de tudom, akkor is ott van a fiókban. Múlt héten még fájt is a térdem, de mára egyrészt Péter hathatós munkájának, másrészt az agyban elnyomott gondolatoknak köszönhetően nincs baj. Szombaton 15 kilométert futottam. Akkor még éreztem a térdem egy kissé, de ezen a héten már „csak” két hatosom van, és a regenerálódás, így bízom benne, a vasárnapi nagy sokk előtt egy kicsit szusszanhatnak lábaim. A letapadás, ami a jobb lábamban van, már egész tűrhető szintet üt meg. Néha azon kapom magam, normális formátumban járok-kelek, amire rég volt már példa. Valószínűleg annak is köszönhető, hogy kezdem felszívni magam. Az utolsó hét mindig ilyen egy-egy félmaraton előtt is. Ilyenkor már a táv dolgozik a fejemben. Jó lett volna, ha a vasárnapi maratonról a szervezők készítenek útvonalfilmet, ahogy szoktak. De sajnos nem tették meg. Pedig nemcsak mutatós, ledöbbentő, elgondolkodtató, elrettentő, de nekem személy szerint a retináimba, a fejembe ég egy-egy útvonalfilm az adott verseny előtt. Miért jó ez? Elsőre lefagyok, bizsergek. Másodszori megnézésre már olvad a jég az arcomról, agyamról. Harmadszorra már tudom, az adott távnál kb. mit fogok már érezni. Sokadszorra pedig már élvezem a filmet. A verseny napján pedig úgy indulok a távnak, tudom, merre fogunk haladni, nem lesz gond, hiszen annyiszor „végigmentem már rajta”. Így volt ez az első félmaratonomon is. Akkor is, ahogy azt már korábbi bejegyzésemben írtam, elsőre szó szerint sírtam, nyervogtam a film látványától, azonban a nagy napra érkezvén már éreztem, erőt adott, hogy annyiszor megnéztem. Jó lett volna ezt most is elérni. Azonban a térképen kívül semmit sem tettek, készítettek a drágalátos szervezők. Azt viszont már nagyon betanultam! Másik nagy vágyam volt, hogy a Hősök terére érjünk be. Ez sem lesz ugyebár idén így, hiszen a Liget romokban hever. Szóval sokminden lesz máshogy, mint ahogy eddig. De ettől lesz talán egyszeri, egyedi és csak az enyém! Egyvalami azért ugyebár mégsem változik: a 42 kilométeres táv. Legalább ez egy biztos pont. Szombaton este aztán újabb beszállókártyát kaptam egy jó kis méregtelenítésre. Hálószobánkban lévő ágyunk elején ülve lapozgattam a Facebookot. Egyszer csak – pont mielőtt ki akartam már szállni a programból – feldobta a tesóm nevét a rendszer, és mellette az enyémet. Ez mi? Nézem! Te jó Isten! A tesóm nekem üzent! És ez mi? Egy videó! Nekem!!!! Végignéztem. Dehogy néztem végig! A közepétől alig láttam belőle valamit, nem kicsit sírtam! Zoli, aki a hátam mögött feküdt nem tudta elképzelni mi a baj, mikor csak annyi jött ki folyamatosan a számon: ’Úristen, Úristen, Úristen!’ „Mi az?”- kérdezte. „A tesóm küldött nekem egy videót”- válaszoltam alig érthetőn. Kérdezte is Zoli: „Te most sírsz?”. Én meg csak bólogattam és mondtam neki: „Nézd meg!”. Vagy háromszor kellett megnéznem, mire egyáltalán egyben végig tudtam nézni az egészet. Nem hittem a szememnek. Olyan érzéseket tárt fel magából elém, amivel a hétköznapokban nem dobálózik csak úgy az ember. Amikor a szüleinkről szóló feliratot, illetve a személyes buzdítását olvastam, olvasom a mai napig, el sem hiszem, hogy ilyen ajándékot kaptam. Amikor egy pár héttel ezelőtt olvastam bejegyzését, miszerint video vágásával foglalkozó embert keres, már akkor azon töpiztem, na vajon mire készül?! Azt gondoltam, biztos a boltjának csinálhat valamit, vagy a saját edzésmunkáját szeretné dokumentálni, stb. De nem! Én kaptam! Barátjának, Balázsnak keze munkája van a dologban, aki azt kell, hogy mondjam, profi melót végzett. Jócskán szíven talált a két fiatalember. Ezúton is gratulálok hozzá! Srácok, Ti aztán tudjátok, mitől döglik a légy! :-) Szabad ilyet, kérem? Békés állampolgárokat érzelmileg inzultálni?! :-) Most szerda este van. Itt ülök a nagyszobában és a sötétben írom ezeket a sorokat. Az előbb még focimeccset nézett a családom, de mostanra már mindenki az igazak álmát alussza. Nekem is kellene, tudom. De már annyira szerettem volna írni egy ideje, csak sose jutott rá elég időm. Elkapkodni meg nem szerettem volna a dolgot. Ráadásul ma ismét egy újabb aláírással gazdagodott a Póló! Edina, aki szintén támogatóim névsorát gazdagítja, megtisztelt azzal, hogy aláírta pólómat. Pénteken leveleztük még le, hogy felkeresem munkahelyén. Fura volt ma munka után egy olyan ember munkahelye felé tartani, akit addig csak a nagy közösségi portálról ismertem. Edina szintén bátyám hathatós PR munkájának „áldozata”. :-) Tesóm egyik blogbejegyzésem megosztására reagálva támogatott. Eleinte, míg a nevét láttam a támogatóim között nem is tudtam, valójában ki is Ő. Aztán kinyomoztam, visszavezettem a megosztás alapján. Ma pedig találkozhattam is Vele. Útközben azon gondolkoztam, milyen fura, hogy egy olyan emberrel találkozom, akivel lehetséges, az életben nem akadok össze, de most egy számomra fontos dolognak köszönhetően mégis megismerhetem Hajgyján, hogy megismerhettem, de olyan mondatot kaptam Tóle, hogy alig akartam hinni a fülemnek: "Nagyon szurkolok vasárnap! Hú, alig várom már az élménybeszámolódat a blogban a verseny után!" Tessék???? Még mindig nem tudom elhinni, hogy vannak emberek, akik a gondolataim elolvasásával töltik az idejüket. Valakiknek fontos, mit írok. KIVÁNCSIAK RÁ! Felfoghatatlan! Káposztásmegyer elején haladva aztán jött még egy érzelmi defibrillátor! Az autóval elhaladtam azon táv mellett, amit még télen hóban, tavasszal esőben, nyáron kánikulában, ősszel szélben megtettem már számtalanszor. Az volt bennem, mire legközelebb erre járok, remélhetőleg maratonista leszek már, gazdagabb leszek 42 kilométerrel, egy álommal. Számba vettem, mennyi aszfaltcsíkot koptattam, mennyi utam, mennyi gondolatom volt, mennyi agyban megírt bejegyzésem, amik aztán sose látták meg a napvilágot. Mennyi korán kelés, későn fekvés, időjárási tényező, boldogság, „nincs kedvem” érzés, hullámvölgy és csúcsok voltak az elmúlt időszakban. Fura volt elmenni az egyik kedvenc futópályám mellett, ami most kihaltan árválkodott. Csak néztük egymást. Néztem őt hálás szemmel, Ő meg sötétbe burkolózva, hallgatagon üzent: „Mi van kis hülye? Ne legyél beszarva! Annyiszor voltál itt! Bízz már magadban! Vasárnap azért jussak eszedbe!” Senki nem járt az út azon szakaszán, így lopva dobtam neki egy puszit köszönetképp! Velem lesz vasárnap! Mint ahogy velem lesz szinte egész Rákospalota, egy jó nagy adag Újpest, fél Zugló, Agárd és a teljes Velencei-tó, Telkibánya, Fót, Óbuda, Halásztelek, Kincsesbánya, Hűvösvölgy, Zebegény, stb. Emlékszem, mennyire távolinak tűnt még 22 héttel ezelőtt ez a hét. Mikor az első húszasomat kellett megtenni Halásztelekre egy jó pár héttel ezelőtt a felkészülési időszakban, elhagyva a Római partot, Békásmegyer környékén jött el az első nehézségi rész. Akkor a 20-at elég puhányul bírtam a nagy meleg miatt (is). Azóta mennyi minden megváltozott! Holnap pedig itt az utolsó hat kilométer! Hihetetlen! Végére értem! Megtettem, amit meglehetett. El sem hiszem, hogy végigrágtam magam rajta. A 22 hét első ránézésre nem tűnik soknak, de a nyolcadik hét után már éreztem, ez eddig a leghosszabb versenyre való várakozási időszakom lesz. 22 héten keresztül dacoltam annyi mindennel, építettem, romboltam magam. Építettek, romboltak mások. Alakítottak, formáltak külső, belső tényezők. 22 héttel ezelőtt nem is gondoltam volna, mennyire más ember leszek ettől a felkészüléstől. És jöhet nekem bárki bármilyen véleménnyel, huhogással, kritikával, nem tetszéssel, stb., amit ezért a versenyért, és a versenyen keresztül magamért tettem, azt senki nem veheti már el tőlem, és nyugodt szívvel kijelenthetem, bármikor készen állok még egyszer végigcsinálni. Mert bár valóban nem volt minden edzés leányálom, nem adták ingyen a kilométereket, de annyit adott egy-egy komolyabb táv leküzdése, ami semmihez nem fogható. A „meg tudom csinálni”, a „képes vagyok rá” érzés megfizethetetlen. Minden másra ott a MasterCard! Az út közben végiggondolt dolgok, érzések, a letisztulás, a futás végén a „világbéke” érzés leírhatatlan. Azt át kell élni. Újra és újra!!! Kell!! Az, hogy jönnek a negatív kritikák, csak olaj a tűzre. Csak azért is! Furcsa teremtmény az ember! Évának is az alma kellett! Mindenkinek az kell, ami nem elérhető, ami tiltott, amiért küzdeni kell! A hetekben egy kérdésre válaszolva kellett elgondolkoznom azon, vajon, ha nem lennének a negatív visszhangok, a „visszahúzások”, akkor is bennem lenne-e a „csak azért is” felhajtó ereje?! Valamilyen szinten biztosan. A „most mutasd meg” eleve a véremben van. Génmanipulatív szer ez! Lehet, nem lenne ennyire kiélezve, de alapon mindig ott funkcionált bennem. Csak eddig nem tört felszínre ilyen élesen. De ahogy a bátyám féle videóban is benne van, szüleinktől kaptuk a sport szeretetét és a tüzet. Az már egy másik kérdés, hogy útközben elkapott az ékszíj! Valahogy az első félmaraton környékén! De igazi „becsípődés” mostanság jött el. Élvezem a futást! Nincs nyögés a távok alatt, nem akarok meghalni egy-egy táv kapcsán. Helyette nézelődöm, gondolkozom, zenét hallgatok, érzéseket, emlékeket élek át újra és újra odabent. Sokan kérdezik mostanában, „és mi lesz a futás után, leállsz, abbahagyod?”. Ember! Hol élsz? Küzdöttél már magadért, egy álmodért valaha az életben? Tettél már bele bitang sok melót valamibe is? Mit éreztél, mikor végre elérted célod? Nem akartál továbbmenni? Nem vált szereddé a „megcsináltam” nevű cucc? Akkor nem is élted meg az oda vezető utat! Nem voltál magaddal, a szíveddel, lelkeddel, gondolataiddal egy El Caminon. Nem tudom, mi lesz a következő lépésem, mi lesz a következő verseny, de hogy nem teszem a cipőmet dobozba az biztos. Bármi történjen is vasárnap. Ha sikerül azért, ha meg …. Ezt inkább most hagyjuk! Erre most nem szabad gondolni! Benne van a pakliban, de pssszzzzt!!! Hallgatni arany! Akarom a tudatot, az érzést, „képes vagyok rá és meg is teszek érte mindent”! Bolond vagyok? Megszállott? Lehet! De csak így lehet! Máshogy nem érdemes nekikezdeni! Holnap folytatom aláírásgyűjtó akciómat! Sára következik. Felhívtam ma telefonon! Teljesen oda volt a dologtól. Nagyon megérdemli Ő is, hogy velem "fusson". Az elejétől támogatott! Apropó! támogatók! Újabb két támogatóm akadt! Sógornőm, ak talán épp a verseny napján ad életet harmadik gyermekének, és akinek hiányzását ugyebár érthető módon igazoltnak tekinthetjük. Tudom, nagyon fog értem szorítani, mint ahogy én is értük. És Anonymous, akit üzenete alapján tudtam beazonosítani! Üzenetére a válaszom ez úton: A legőszintébb szívvel én köszönöm!!! Hétvégére 24 fokot mondanak. Pont ideális. Se nem hideg, de megsülni sem fogunk már. A reggel egy kicsit cidris lesz a hajnali hidegek miatt, de a második, harmadik kilométernél már köszönöm, jól leszek! Belül már korábban is! Már ha ott tudok majd egyáltalán lenni! A testem biztos, de vajon a fejem, lelkem? Szerintem azok valahol máshol időznek majd! Bő négy és fél órára szabadságra szeretném engedni őket! Megérdemlik! Addig robotpilóta üzemmódra váltok! Utána úgyis leválthatják a testem, aki megkezdheti jól megérdemelt pihenőjét! Már eddig is nagy alázattal szolgált! A végén biztos jön az ép testben épp hogy élek, de már egészen más dimenzióban! Ámen!!!

More blog posts

Kunzit, a sárkány

  Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy lány. Aki ismerte, szerette, de Ő valahogy mégsem bízott saját magában, a képességeiben, sosem volt elégedett önmagával. Sokat mosolygott, nevetett, de mosolya mögött saját maga számára is olykor megmagyarázhatatlan rossz érzések lapultak. Egy napon aztán vándorlásai során hallotta, él, nem is olyan messze egy sárkány, akit Kunzitnak hívnak, és csak ...

Fél elem

Szeretem a nyelvi játékokat. A fenti címet egy műsor kapcsán hallottam. Azonnal megtetszett, és elkezdtem magamban ízekre szedni. Félelem! Mit is jelent nekem ez a szó? Mitől félek én tulajdonképpen? Ha félelmem van, akkor tulajdonképpen fél elemmel működöm: egyik felem a pozitív, másik a negatív töltet. Furcsa módon a futás jutott azonnal eszembe erről a szóról, illetve szójátékról. A szeptemberi Wizz Air futás óta nem igazán futottam. Inkább csak nagyon kis, rövid távokat tettem, olyan szinten tartás végett, illetve segítettem futni más valakinek, vagy talán lehet, egy életre elvettem ...

Választások! Választ ások!

Szoktam mondani, minden okkal történik. Az elmúlt időszakban rengeteg féltést, aggódást kaptam, ami a „futókarrieremnek” – már ha annak nevezhető a futkározásom – volt köszönhető. Ugyebár a nyáron egészségügyi okok miatt elúszott az idei maratonom. Akkor írtam is egy bejegyzést, miszerint most sajnos újra kell gombolnom dolgokat, mivel az egészségem fontosabb, mint bármilyen verseny. Ezt sokan úgy értelmezték, befejezem a futást. De megnyugtatok mindenkit – vagy sokakat felbosszantok: nem, szó sincs arról, hogy befejezem a futást. Csak bizonyos vizsgálatokat meg kell csináltassak, de a ...