Huh, kezdem a lényeggel: 1:40 alatti időt szándékoztam futni, és 1:36:43-mal ez sikerült is. Hat percet javítottam a három héttel ezelőtti SeaWheezy Virtual Half Marathon eredményemhez képest, és csaknem nyolc percet a 2016-os Wizz Air félmaratonom 1:44-es idejéhez képest. Kimondhatatlanul boldog vagyok! :) Bíztam és hittem magamban hogy képes vagyok rá, ezzel együtt amikor átfutottam a célvonalon és leállítottam az órámat, bizony bekönyeztem a meghatottságtól. Na lássuk egy kicsit részleteiben hogy nézett ki a verseny. Napokkal, de inkább hetekkel korábban megterveztem hogyan szeretnék futni. Régóta kedvelem a negatív spliteket, vagyis az elején inkább lassabban kezdek, és igyekszem a végére tartogatni a puskaport. Nem volt egyszerű megtanulni, sokat köszönhetek Barát "GiziBé" Gabriella tanácsainak, amikor az edzőm volt. Most is így terveztem. Kivételesen beálltam a kettes rajtzónába, ahova a tervezett időm alapján kellett (egyébként mindig egy-két zónával hátrébb szoktam kezdeni, hogy a lassabb tempóval ne tartsam fel az elejét). Így az első hullámmal indultam, az első km-t 5:05 alatt tettem meg. Tudtam hogy 4:44-nel kell futnom hogy 1 óra 40 alá érkezzek, így elindult fejben a matek, hogy "oké, akkor most 21 másodperccel vagyok a cél felett, ennyit kell hoznom minimum a végére". A következő km-eken folyamatosan és egyenletesen gyorsultam, a harmadik kilométert már 4:41-gyel zártam. "Jó, ennél ne legyen rosszabb/lassabb, akkor meg is vagyunk" - gondoltam. Aztán elkapott a flow, innentől km-enként már csak 4:40 alatt futottam, különösebben nem is eset nehezemre. Még észak felé, ahogy az Árpád-hidat közelítettük, becsúszott egy-két 4:30 alatti km is, ezek után kicsit visszafogtam magam, messze van még a vége. A hídon fölfelé elővettem a sűrű lépéses technikát, 4:35 körüli tempóban rohantam felfelé, itt nagyon sokat előztem. A 200 körüli spm-nek köszönhetően nem kellett túl nagy erőt kifejtenem, csak a pulzusom emelte meg kissé, de ennyi még belefért. A szigeti lehajtón aztán gyakorolhattam lefelé ugyanezt, itt 3:49 volt a leggyorsabb tempó. A Margit-sziget nagyon gyorsan mögöttünk maradt, itt már picit áthatott valamiféle belső nyugalom, szinte mindent kizártam a tudatomból ami nem volt fontos. Nem hallottam a nézőket vagy a zenészeket, nem érdekelt ha pocsolyába lépek, egyszerűen kikapcsolt ez a részem. Szépen, nyugodtan és céltudatosan futottam, sűrűn ellenőrizve a tempót hogy ne legyek se alatta, se felette. A pesti oldalon valahol az Országház környékén, úgy 15-16km tájékán elkapott egy kis holtpont. Nem volt vészes, de a pillanatnyi tempó itt 4:45 - 4:50-re esett vissza, és érezhetően nehezebben tudtam szedni a lábam, mintha zselében futottam volna. Igyekeztem kizárni ezt az érzést is, és bár nem esett jól, tudatosan visszagyorsítottam 4:30-ra. Itt már nem annyira a flow állapotban futottam, kezdtem hangosabban és sűrűbben venni a levegőt, de még én uraltam mindent. Aztán amilyen gyorsan jött, el is múlt a holtpont érzete, 17 után már folyamatosan gyorsultam, itt már éreztem hogy nem állíthat meg semmi. A Szabadság-hídon vissza Budára azért nagyon picit visszavettem, hogy maradjon erőm egy komolyabb hajrára. Ez össze is jött: az utolsó kilométert 4:16-tal teljesítettem. Egy kisebb csoportban találtam magam, sokan rávertünk a végére, de egy srác különösen megragadta a figyelmem. Nagyjából 8-900 méter lehetett hátra, amikor a fiú elrúgta magát és érzésre 3:50-nel elkezdett rohanni. Mi többiek, 8-10 fő maradtunk a saját tempónkban, nem követte senki. Gondoltam "gyerünk, meg tudod fogni, mekkora királyság lenne a végén lemeccselni mint a Zwift befutókban a sprintnél", de végül elengedtem a gondolatot, meg sem próbáltam üldözni. Egyrészt a kitűzött célt, az 1:40 alatti időt biztos hogy elértem, az viszont koránt sem volt biztos hogy a srácot is le tudom hagyni, és nem akartam félholtam beesni a célba egy ilyen szép futás után. A csoporttól így is elrugaszkodtam kissé, és széles mosollyal, kezeimmel a magasban sikerült átfutnom a célkapu alatt. 1:36:43 lett, még most is alig merem elhinni. :) Konklúziók: Megérte a rengeteg munka, a pihenőnap nélküli 109 napos edzés. Különösebben nem vett ki belőlem sokat a verseny, egy hét múlva folytatása következik a Budaörs Félmaratonon. Ismét bebizonyosodott, hogy fejben dől el minden. Most nem is annyira a kitartásra gondolok, mint inkább arra, hogy ismét csak akartam a sikert. Elhittem hogy képes vagyok rá, bíztam magamban, a testemben. Hittem a felkészülésemben. Alaposan megterveztem szinte kilométerről kilométerre mikor mit fogok csinálni, és ehhez igyekeztem tartani magam. Megérte! Reggel megittam egy fél literes joghurtot, benne egy jó adag chia maggal - számomra ez ultimate energiaforrás, ismét bebizonyosodott hogy számíthatok rá verseny közben. És ha már itt tartunk, az előző napi spagetti adta energiára is. :) Ennyi, nagyon boldog vagyok, de közel sincs vége a történetnek, a maratonok idén még hátravannak, a jövő évi célokat meg még leírni sem merem. Az az egy azért biztos, hogy jövőre szeretnék 1:30 alá menni félmaratonon. Köszönöm szépen mindenkinek a rengeteg támogatást, jó szót, bíztatást amellyel segítettétek a felkészülésem. Nagyon hálás vagyok nektek!