Általános iskolai tesi tanáraim most valószínűleg erőteljesen mosolyognak, ha emlékeznek még a lányra, akit úgy kellett betámogatni három iskolakör után, amiket végül is nagy "erőfeszítések árán" sikerült "elégségesre" teljesítenem. Világéletemben utáltam hát a futást, mert kicsi voltam, lassú, és büszkén hangoztattam Gimli ikonikus mondatát "A terepfutás nem erényem. A törpök természetüknél fogva... öm rövidtávon veszélyesek." Aztán nagyjából egy éve, elkezdtem játszani a gondolattal, hogy talán ideje lenne változtatni a hozzáállásomon azokhoz a dolgokhoz, amiket utálok, hiszen csak az energiámat pazarlom a sok utálkozásra. Így került napirendre rögtön a brokkoli után a futás. De tudtam már az elején, hogy nem fogok csak úgy föl-alá futkorászni, cél kell. Egy teljesítmény, egy mérföldkő. Hát ez lett a félmaraton. Viszont az, hogy "magamnak" lefussam a félmaratont sose volt akkora motiváló erő, hogy cipőt húzzak és kimenjek edzeni. Kellett, hogy legyen "értelme" a futásomnak, ekkor jelentkeztem az Élménykülönítménybe, hogy a Bátor Tábor részére gyűjtsek adományokat, minden egyes megtett kilométerrel. Hogy kézzel fogható pozitív hatása legyen ennek a 21 km-nek, és a több hónap készülésnek: még több boldog Pici, akik legalább egy kis időre még gyerekek maradhatnak, ha már az állapotuk miatt korábban kellett felnőniük. Van ami nem változott általános óta, még ma is kicsi vagyok, lassú, viszont új kedvenc Gimli idézetem van: "Csak szuszogj, ez a lényeg! Szuszogj!" :) Segíts! Én futok, Te adományozol, Ők gyógyulnak, és a végén mindenki jól jár :)