Kipihenve, átgondolva kicsit most visszatekintek a Vivicittára. Nagyon érdekesen alakult a felkészülésem, és vegyes érzelmekkel indultam neki megint ennek a versenynek. Tudtam, hogy nem fogom a tavalyi időket hozni, nem is ez volt a cél. A szombati 940 m-en nagyon jó érzés volt a gyermekeimmel futni, annyira ügyesek voltak és kifejezetten fegyelmezettek. Nekem ez a kis táv ilyen hangulathozó volt, mert még aznap egy 7 km-es távot is teljesítettem. A szombati napban az volt a legnehezebb, hogy hirtelen lett nagyon meleg, de szerencsére jól bírtam a tempót. Találkoztam a tömegben pár Lilapólós futóval, eszembe is jutott a tavalyi kampányom, ami nem úgy sikerült, ahogy azt szerettem volna, de most úgy érzem sokkal sikeresebb eddig. Vasárnap nagyon nehezen álltam neki a napnak, ezt betudom a jelenlegi edzettségi állapotomnak és az igen rövid felkészülési időnek is. Persze mikor felkerült a lábamra a futócipő, azonnal megváltozott a hozzáállásom. Valahogy mindig egy ilyen izgatottság és lámpaláz keveredése hatalmasodik el rajtam, mikor kötöm be a cipőm, még az edzéseim alkalmával is. A vasárnapi 10 km első 2 km-re kicsit nehézkes volt, lassan indultam meg, viszont az ismeretlen pálya és a többi futó látványa mindig kicsit visszabillent. Szombaton egyáltalán nem volt, de a vasárnapi 10 km-en 8-nál volt a holtpont, akkor bele is akartam sétálni, ki is húzódtam és kezdtem fokozatosan lassítani, de aztán valamilyen oknál fogva mégis mentem tovább. Igaz, hogy nagy nevetés közepette tettem ezt, mert eszembe jutott kedvenc edzőm videója, hogy "mi vagyok, ha még nem futok ennyit és annyit". Ez meghozta a vége szakaszra a kedvem és végül teljesült a táv. Nagyon tanulságos volt ez a hétvége a szeptemberi Wizzair-re, kezd körvonalazódni, hogy mire van szükségem az első félmaratonom teljesítésére. Nagyon köszönöm azoknak, akik eddig támogatták a kampányomat és remélem 5 hónap múlva egy szép összegeget tud a Bátor Tábor felhasználni.