Horváth Sándor Blogbejegyzések

Az én Pirosom…

Futok egy ideje, de még beszámolót nem írtam. Ennek megvan az oka. Nem vagyok olyan tehetséges, hogy tanulni lehessen tőlem, sem pedig olyan jó író, hogy élvezni lehessen, amit írok. Akkor mégis miért írok most? 164.000 indokom van rá. Pontosan ennyi pénzt sikerült összegyűjteni eddig a Bátor tábor javára a futásommal. Ezért éreztem úgy, le kell írnom mi történt velem, hogy tudjátok mire adtátok ezt a sok pénzt.

Hol is kezdjem… legyen mondjuk 2018. április 26. Ez egy csodálatos csütörtöki éjszaka volt. Aznap elég jól ment az edzés és már fejben életem leghosszabb futására gondoltam: a Gerecse 50-re. Ez a megmérettetés akkor 2 nappal később volt esedékes. Álmatlanság közepette hajnal 2 körül a telefont nyomkodva lettem figyelmes, hogy telnek be a helyek a Piros85-re. Korábban olvastam már beszámolókat a versenyről és 2017-ben egész nap nyomon is követtem az eredményeket, szóval tudtam, hogy mi fán terem. Aki nem tudná ez 88 km, több mint 3000 méter pozitív szintemelkedést jelent, ahol, ha időnként süt a nap, ott 15 fok van, de tavaly például Dobogókőn havazott. A legjobbak 8-9 óra alatt teljesítik, azonban a pályát a terepfutás résztvevőinek 15 órájuk van erre. Éjszaka, hirtelen felindulásból elkövetve neveztem a versenyre. Másnap reggel el is utaltam a nevezési díjat. Meg voltam ijedve, mert ez nagy táv, sok szint, hosszú idő, és biztos volt, hogy éjszaka érek célba, de úgy voltam vele, hogy 6 és fél hónapom van felkészülni rá, és sikerülni fog. Ha mégsem, akkor is átruházható a nevezés. Ezek után jött a Gerecse50, ami jó kis motivációt adott a Piroshoz.

Az elmúlt fél évben sok minden nem úgy sikerült a felkészülésemben, ahogy szerettem volna, de nem panaszkodom. Kicsit besűrűsödött a munka, aminek kifejezetten örültem, mert nagyon szeretem, amit csinálok. Ráadásul szakdolgozatot írtam és államvizsgáztam is, így az edzésre nem annyi idő jutott amennyit szerettem volna. Mónival sokszor viccelődtem, hogy „megyek edzeni, mert a Piros85 nem futja le saját magát”. Ő nagyon féltett, mert tudja, hogy azért a szervezet számára ez nem egy normál üzem.

Államvizsgára készülés közben sok olyan dolog történt, ami nem a hétköznapi kategória. Született a családba egy kis apróság, Dórika, volt egy leánykérés, ahol aktív résztvevő voltam J, és elhatároztam – amit már korábban is tudtam, de biztos csak itt lettem benne -, hogy a futásomnak többnek kell lennie, mint öncélú szaladgálásnak. Aki ismer, az tudja, hogy a futás rengeteget adott nekem. Az életem részévé vált, és megváltoztatta a világomat, szerintem pozitív irányba. Úgy éreztem szükséges ezért visszaadnom valamit valakinek valahogy. Már évek óta szemeztem a Bátor táborral, csak az alkalomra vártam, hogy egy olyan dologra kérjem Tőletek, Barátaimtól a pénzt, aminek tényleg van értelme és értéke. Így esett a gyűjtésre a választásom a Piros85 versenyemre, mely jelentős mértékben motivált, hogy teljesítsem a kitűzött célt a bizalmatokért cserébe.

Teltek múltak a napok, futottam pár hegyi maratont, aszfalt maratont, gyorsat, lassút, egy-két 45-50 kilométeres ultrát, és volt szerencsém egyszer a Zemplénben is futni. Hát futó berkeken belül a Börzsöny a topp favorit, ezért 2019-ben szeretnék ott is futni egy ultrát, de úgy gondolom, hogy nehéz lesz überelnie a Zemplént, legalábbis látványban biztosan.

Apropó ultra. Mi is az az ultrafutás? A szakirodalom szerint a 42kmnél hosszabb távot nevezzük ultratávnak. A futók általában 50 alatt azonban semmit nem neveznek annak. Ez viszont nézőpont kérdése. Aki futott már egy Ultrabalatont (223km) annak lehet, hogy a Piros 85 is babatáv, de aki most kezdi és barátkozik az 5km-rel annak a félmaraton is elképzelhetetlen. A Piros előtt a leghosszabb futásom 52km volt, közel 2000 méter szintemelkedéssel, a Piros előtt 3 héttel. Nagyon megszenvedtem, fájt és rossz volt, de persze ezt senkinek nem mondtam, mert még a végén aggódtak volna értem a Versenyen.

Már korábban megbeszéltük Béci barátommal, aki gyakorlott ultrafutókísérő J (merthogy ez sem egy egyszerű szakma, hogy mikor mit adjunk a versenyzőnek, mit mondjunk neki, és hogyan), hogy elkísér a versenyre, és Mónival végig a „serpáim” lesznek. Egy héttel a verseny előtt már a korábban összerakott frissítéseket és terveket egyeztettük Bécivel, hogy hol találkozzunk, és mit csinálunk, de végül abban maradtunk, hogy élvezni akarom a futást, nem görcsölni, csak menni az úton, nézni az erdőt, a kilátást, érezni a szagokat, és tudni mit bírok. Ezért két időtervet készítettünk egy „álom” tervet 12 és fél órás teljesítésre, és egy „reálisat” 14 órás teljesítésre. Így jött el a verseny napja.

Hát, a hajnali 4 órás kelés senkinek nem esett jól úgy gondolom, főleg, hogy pörgős hét volt mögöttünk, de tudtuk, hogy a java még csak most jön. Az előző napi összepakolt cuccokat, (melyeket szolid 3 óra alatt össze is tudtam készíteni, és kb. a harmadát nem is használtam) bepakoltuk a kocsiba, és indultunk Pestre. A rajtszám átvétel és minden egyéb nagyon flottul ment. A szervezésen látszódott, hogy ez már a 11. terepfutás és 26. teljesítménytúra volt. Sokat vártunk, a rajtnál idegeskedtünk, láttam pár ismerős arcot, de nem voltam túl barátkozós kedvemben, ugyanis koncentráltam. Reggel 8.30-kor azonban el is kezdődött a verseny, amire 6 hónapig vártam és készültem testben, lélekben, fejben. Borzasztóan nagy katartikus élményt vártam tőle. Azokra, hogy milyen volt az útvonal, hol volt emelkedő, hol lejtő, hol volt hideg, hol pedig meleg, hol ment a futás, hol nem ment, arra nem térnék ki. Ezeket már kb. 100-an leírták, csak bele kell nézni a Terepfutás facebook csoportba vagy az Ultrafutás csoportba, ott tömegével sorakoznak a beszámolók. Azt mesélem el inkább, hogy mit éreztem. Féltem. Ott voltam olyan versenyzők között, mint Muhari Gábor többszörös magyar bajnok, kétszeres Piros 85 csúcstartó (idén 3x védte meg a címét), Tircz Irén 2szeres Piros 85 bajnok (idén 3x) és idén női pályacsúcsot javított, és még sokan mások. Ez olyan, mint ha egy amatőr focista Messivel vagy Ronaldo-val játszana egy meccset.

Elköszöntem a menyasszonyomtól és Bécitől, és ott álltam egyedül a rajtban. Én a nagyigmándi, én a kunszentmiklósi, én az egri kisfiú ilyen nagy futók mögött, és ugyan az volt a feladat. Hát, mit mondjak betojtam. Abszolút kicsinek éreztem magam. De elindultam, mert tudtam, hogy menni kell és tudtam, hogy élvezni kell, mert tudok futni, kitartó vagyok és bármilyen banális is, kb. 2008 óta, ha nehéz feladat előtt állok, akkor mindig eszembe jut, hogy megcsináltam a fősulin a Latin II.-t és tudom, hogy nincs lehetetlen.

Az első 17 km-en fel-le-fel-le haladtam, meglepő módon percre pontosan tartottam a 12 és fél órás tervet. Aztán jött a terepfutás rákfenéje: 1 mp figyelmetlenség. 500 méteren belül kétszer is alám fordultak a bokáim. Őszintén szólva, meg lettem volna enélkül az érzés nélkül. Nem lepődtem meg. A futás a fiatal fellegekben lévő énemet az évek alatt realistává változtatta, így már az elmúlt 6 hónapban készültem hasonló „problémákra”. Tudtam, hogy meg kell oldanom, így futottam tovább. Próbáltam máshova helyezni a súlypontomat, máshogy terhelni. Alap terepfutó taktika, hogy felfelé sétálunk, egyenesbe futunk, lefelé meg a sz….. is gurul. Itt át kellett értékelni ezt, mert két aláfordulás után nem mertem olyan keményen megfutni a lefeléket, így inkább az egyenesbe gyorsítottam és a felfeléket próbáltam meg futni. 28km-ren, Dömöshöz jó erőben és napsütésbe értem. Móni és Béci terülj-terülj asztalkája életet lehelt belém. Ekkor a bátyámtól kapott túrabotokat kezembe vettem, mert jött a pálya leggyilkosabb része: Dobogókő. Ez kb. másfél óra masszív felfelé, jó 4 óra futás után. Ez volt az egyetlen pont a verseny alatt, ahol megkérdeztem magamtól, hogy mit keresek itt?

Ahogy felértünk a csúcsra a futók mind elindultak a frissítő állomás felé, néztek is nagyot, amikor én a másik irányba mentem. Emlékeztem, hogy pár évvel ezelőtt jártam utoljára Dobogókőn és csak 50-100 méter kitérő a kilátó, ha jól emlékszem Prédikálószék. Kérdezte is tőlem egy futó, hogy „Ember, hova mész? Másik irány!”, mire mondtam neki, hogy tuti biztos, hogy nem megyek tovább, amíg a kilátást meg nem nézem. Az a kilátás a frissítőponton, a kedvesem, Béci, anyum, húgom és Gyuri jelenléte, valamint a kávé, az alkoholmentes sör, a banán és a kolbászos szendvics mindent helyre rakott. Onnantól kezdve szárnyaltam. Sok minden járt a fejemben és sokszor üres is volt. Az ellenőrző pontokon ránéztem az órámra, hogy állok a tervhez viszonyítva és azt láttam, hogy bár fogy az időm, de még mindig jól állok az első időtervhez képest, ugyanis a 12,5 órához 10-20 perc mínuszom volt. Ez azért nem nyugtatott meg teljesen, mert nem tudtam, hogy fogom bírni a következő terhet 50 km felett. Aztán eljött a Kopár csárda 53,5 km-nél. Ennyit még soha nem futottam egyhuzamban. Itt gatyát cseréltem melegre, felvettem a fejlámpát, ettem, ittam. Itt igazán megleptek anyáék, hogy ide is eljöttek. Talán ez volt az első pont, ahol elengedtem az időt. Ekkor már kb. 7 és fél órája futottam. Éreztem, hogy a gyomorom rendben, erőm van még. A lábam ugyan fájt, de ez ilyen, majd pihenek holnap. Itt volt az, hogy keresztanyámtól kaptam egy képet, miszerint amíg én futottam meglett a 100%-a a Bátor Tábor számára gyűjtendő 150 ezer forintnak. Ez olyan volt, mint egy adrenalin löket. Tudtam, éreztem a legapróbb zsigereimben is, hogy mennem kell, nem hagyhatom cserbe ezt a sok embert, aki támogatta a gyerekeket az én kedvemért. Még ha fáj is, még ha nehéz is, tovább kell menjek, mert ezeknek a gyerekeknek sem könnyű. Őszintén szólva, itt egy fél könnycseppet is elmorzsoltam, de nem a fájdalom miatt, hanem a meghatódottság miatt, hogy milyen különleges családom és barátaim vannak. Innen szárnyaltam, futottam, sétáltam és egyszer csak eljött az éjszaka. Ezt nem lehet leírni. Simonyi Balázs az Ultra című film rendezője sok jó dumát ellő a filmben. Ezek közül kettő a kedvencem. Az egyik így hangzik „Együtt vagyunk senkik”. Ezt a rajtnál és menet közben is éreztem. Férfiak, nők, fiatalok, idősek, sportosak, pocakosok (itt jegyezném meg, hogy én is 106 kg vagyok) együtt csinálnak valamit, amit nem más terem meg, hanem maguk teszik ezt az egészet boldoggá, és ezáltal közösséggé válnak. Végig láttam ezt. Azonban ne felejtsük el, ez egy verseny! De amikor kettővel előttem elesett egy srác és megálltam megkérdezni, hogy mi a helyzet, megállt az előttem lévő, valamint az után jövő kettő és az ő előtte lévő is visszafordult. Ott álltunk vagy öten. Vizet adtunk és só tablettát, segítettünk. Ez ilyen játék. Nem az számít, hogy 12 és fél óra vagy 13 óra 17 perc, nem is a cél fotó, hanem csak az út. Nem az a 10x órás, hanem az a 3 év, ami alatt a 300 méteres focipályát körbe futóból a Piros 85-öt teljesítőig jutottam. A másik ilyen mondat a már említett filmből az „Egyedül kint a f***ban, szakadó esőben”. Hát egyedül voltam. Kint az erdőben ugyan nem esett, de gyerekek, ha éreztétek már magatokat szabadak, gondtalannak, és úgy egyáltalán élni, akkor ott megérzed. Imádom a családomat és az életemet, ne értsétek félre, nem azért járok ilyen helyekre, hogy boldog legyek, otthon is boldog vagyok, de ez valami más. Amikor kint vagy már kb. 9,5 órája egyedül és kezdesz fáradni, akkor minden apró érzés olyan erős és intenzív, mint ha villám csapna beléd. Így telt el 53 km-től 65 km-ig az idő Nagykovácsig. Bevallom férfiasan, itt is volt egy kis mélypont, de mégis pozitív volt. Siettem nagyon. Itt már kb. 10 órája futottam, nagyon szerettem volna látni Mónit, plusz megbeszéltük, hogy itt kapok frissítésnek egy 3dl-es alkoholos sört. Jót röhögtük pogácsa evés és sörivás közben, hogy hihi már csak egy félmaraton van hátra és van rá még 5 és fél órám. Innen egy viszonylag gyors kaptató érkezett, ahol igyekeztem kerülni az embereket, mert szerettem volna egyedül megélni ezt az élményt. Sokan, ha besötétedik csapatokba verődnek, beszélgetnek, mert gyorsabban telik az idő. Én más vagyok. Én imádtam, hogy egyedül vagyok a hegyen, és már egy kicsit elhittem, hogy legyőzőm. Ez persze nem igaz, terepfutók úgy mondják „átengedett a hegy”.

Kb. 11 és fél óránál értem Jánoshegyre. Gyönyörű volt innen Budapest. Gyors kaja, pia, aztán irány tovább, már csak 11 km, és bár még mindig volt rengeteg időm, nem engedtem lankadni a figyelmem, mert tudtam, bármi lehet. A bokáim még mindig fájtak, gondoltam, hogy másnap lesz is ebből baj, de úgy voltam vele, ennyi belefér. Fel-le-fel-le, ahogy egész nap ment az út mentem rajta én és egyszer csak ismerős ösvényen találtam magam. Az utolsó 5 km-es szakaszt 3 hete az utolsó hosszú futásom során végigjártam. Egy kicsit szomorú lettem, hogy „már” vége is. Mindegy, úgy voltam vele, nem ez az utolsó ultrám, akkor nyomjuk meg a végét és az legyen meg 13:15-ön belül. Ahogy tudtam úgy futottam az utolsó 2 km-t végig. Ahogy a sportcsarnokhoz értem, Béci és Móni már ott vártak engem és tapsoltak. Amikor odaértem megöleltem a kedvesem, és mondtam neki valami fontosat. Aztán befutottam a csarnokba. Mindenhol futók voltak. Persze kaptam egy kis tapsot és bemondták a nevem, de ez már nem számít. Megkaptam az érmem, a kitűzőm, és Mónimtól a jól megérdemelt befutó sörömet. Mind a hármat.

Ultrafutó lettem, a szó lexikoni és egyéb jelentésében is, és már merem úgy mondani, hogy mi terepfutók. Hosszú időszak volt felkészülni a versenyre, de mint látjátok nem is verseny volt ez, hanem lelki gyakorlat. Százakárhányadik lettem, de mit számít ez. Ugyan oda jutottam, mint az első vagy, mint az utolsó, csak máshogy más úton, de ugyan azért. Nem azért hogy megismerjem magam, az megtörtént már korábban, hanem, hogy tudjam képes vagyok –e rá, és ez milyen érzés. Hát gyerekek ez valami szuper. Gondoltam és reméltem, hogy katartikus élmény lesz, de egy percig sem számítottam rá, hogy 87km-nél még lesz erőm futni, és hogy 13 órán keresztül élvezem a futást. Még a végén elkapó hideget, a sötétet, a botorkálást a sziklás talajt, a műkaját, a langyos vizet, a dörzsölő táskát, a szagomat, és 4-5 vízhólyagot is, ami keletkezett, plusz a mínusz 2 körmöt, ami a napokba elhagyta a lábam. Ez van. Ezek a velejárói, nincs jó rossz nélkül, ahogy fordítva sem.

És hogy hogyan tovább? Szeretném tudni, hogy hol a határ, de azt is tudom, hogy felkészültés és fegyelem kell ahhoz, hogy ezen az úton tovább lehessen menni, így a jövő évben szeretném ezt az élményt 2x-3x átélni, hasonló távokon.

Mint egy jó Oscar-díj átadón, a végére hagytam a köszönet nyilvánítást. Köszönöm a családomnak, hogy egész nap üzeneteket küldözgettek és a barátaimnak, hogy gondoltak rám, és köszönöm anyuméknak, hogy kijöttek szurkolni, ez nagy erőt adott. Köszönöm Bécinek, hogy egész nap kísért és türelmesen várt minden állomáson. Köszönöm az én kis menyasszonyomnak is, de nem csak a szombati napot, hanem mindent. Azt, hogy eltűri, mikor alkalmanként hajnal 4-kor csörög az óra szombaton, mert megyek futni, hogy állandóan futócipőket, és futó táskákat kell kerülgetnie a lakásban, és azt is, hogy minden elmebeteg ötletemben támogat. És végül, de nem utolsó sorban köszönöm Nektek, akik támogattátok a Bátor tábort, és így erőt adtatok nekem, hogy eszembe se jusson feladni. Szerepeljen itt a végén csak a monogramotok hálám jeléül: SZPÁ; BL; HT; BL ; IV; HA; SR; BB; HM; RCS; MK; HVÁ; BM; JRSZ; SZHÁ; FM; ST; KCS; KI; FZS; BE; KAVT; VJ; TN; IK; KE; KE; BMM; DML; NM; KB; GYJ; BB; NÁ, VZ, SZHK, Anonymus

Piros_szüke_2018_1-1

Horváth Sándor

Piros 85 Terepfutás
Támogass!