A mai reggel másodszor futottam le életemben a 10 km-es távot. Az első alkalommal semmi stratégiám nem volt; egy céllal indultam neki, hogy legyőzzem magam, illetve, hogy felmérjem, hogy vajon meg tudom-e egyáltalán csinálni. A második alkalommal már igyekeztem beépíteni pár dolgot. Ami hihetetlenül jó, hogy van egy tényleges közösség, aki önzetlenül támogat és ez óriási erőt ad. A támogatásba értem azt, amikor az Ausztráliában élő barátomtól reggelre fogad egy printscreen arról, hogy mennyit futott "velem", vagy a jó pár "cudos" Strava-n keresztül, vagy a segítő kommentek, hogy mire figyeljek oda a statisztikám alapján. Hasonló dolgok történnek az edzőteremben is, ahol "Gépállat" - én csak így hívom azt a srácot, aki brutál erőbedobással tolja végig az edzéseit, mellesleg pedig úgy néz ki mint Vinnie Jones a Mean Machine-ből -, szóval ez a srác odajön párszor, és miután elnézést kér, hogy beleszól, megmutatja, hogy miként is végezzek egy gyakorlatot helyesen. Ilyenkor legszívesebben lerohannék a pénztárcámért, mert olyan tudást ad át, amiért mások keményen fizetnek. Ez a közösségi élmény teszi számomra sokszor élvezetessé a mozgást és motivál arra, hogy akarjak fejlődni, jobb időt futni, ezzel bizonyítva magamnak és a barátoknak, hogy odafigyelek arra, amikkel segíteni akarnak. Ma 1 óra alatt voltam, fél percet javítottam az átlag időmön. Lehet, hogy egyéb tényezők is segítettek, de ez majd kiderül a következő futásnál. A lényeg, hogy mindig legyen valami, ami tol előre.