Ahogy közeledett a verseny napja, úgy növekedett bennem az izgatottság érzése. Több oka is volt ennek mindamellett, hogy az első versenyemre készültem. Gyermekeim a héten lebetegedtek, szuper, vajon ott tud lenni a családom szombaton, hogy szurkoljon nekem? Az adománygyűjtési teljesítményem stagnál 40%-on.  Gyűjtésem nagy részét a családomnak és 1-2 barátomnak köszönhetem. A profilom látogatottsága a béka segge alatt. És vajon a bokám bírni fogja? Kedd reggel futottam utoljára és rendesen bicegtem a héten munkában, bár lassan kezdett jobb lenni. Péntek volt a fordulónap. 3 támogatóm is akadt, akik vállalták, hogy megosztják a történetem és hogy kiknek is gyűjtök. Mind a hárman több ezres facebook táborral rendelkeznek, a remény újra éledt és ez erővel töltött fel. Pláne, ahogy péntek reggel még 92 profil látogatóm volt, és most ahogy ezeket a sorokat gépelem 3 nappal később már 600 közelében járok! ? Adomány gyűjtési célom 63%-át teljesítettem, ami azért már egy szebb szám, és még van 1-2 hetem, mielőtt zárul a profilom. Nem lehetek elég hálás Gábornak, Krisztiánnak és Máténak! Köszi srácok! Azt mondják, hogy a verseny előtt már csak pihenni és töltődni kell. De legalább 7 órát aludni. De mikor aludtam én 7 jó órát az elmúlt pár hónapban?! Hát persze most sem sikerült, jóindulattal talán behúztam 5 és felet. Éjfélig a blogom írtam, és persze utána csak kattogott az agyam. Amikor már elkezdtem volna besüllyedni az ágyba, a nagyobbik fiam ébresztett 1 körül… a feleségem a kicsivel aludt, mert szegén 30 percenként ébredt a köhögése miatt. Reggel 6 után pedig jött az „apa, én már kialudtam magam…” Fasza. A délelőtti órákban, hogy a gondolataim eltereljem, lányommal összedobtunk egy kis videó klippet, amivel annyira lenyűgözött, hogy el sem tudom mondani. Hihetetlen, hogy egy 12 éves hogyan tud 1 óra alatt kitalálni egy storyline-t, megszervezni a helyszínt, beállítani a kamerát, lepróbáltatni a koreográfiát, elkészíteni a felvételt, hozzá még egy B opciót is és a végén összerakni és effektelni a klippet. Zenével megvágva. Még ha csak 10 mp az egész. Teljes ámulat, nem tudom hányszor pörgettem le a videót. Muszáj volt megosztanom! Úgy terveztem, hogy előre megyek, míg a család bezsúfolva magát egy kocsiba, a gyerekek délutáni alvása után követ. Jó esetben a rajtra odaérnek, rosszabb esetben a célra. Legrosszabb esetben sehogy mert a kicsi nincs abban az állapotban. 2-re értem oda, Máté már hívott, hogy ő már teljes harci díszben és találkozzunk a Bátor Tábor sátornál. Itt ért az első élmény, ahogy fogadtak – mintha már évek óta ismernénk egymást és egy családi találkozóra jönnék. Emi már hozta is azt a fehér „Csapatjuk” mezt, amit Máténak kunyiztam ki korábban a héten. Gyors pólócsere, méret stimm, már mind a ketten Bátor Táboros mezben. (Itt halkan jegyzem meg, hogy Máté azért hisztizett egy rövidet, hogy ő nem vesz fel lila mezt, de megnyugtattam, hogy övé a fehér lesz.  Az a hülye foci…) Gyönyörű időnk volt, 23 fokkal. Mármint a látogatóknak gyönyörű, futáshoz elég meleg. Rajtam meg a hosszú naci, hogy ne fázzak. Roland messengeren rám ír, hogy rövid nadrágba fussak, és hogy figyeljek arra, hogy ne fussam el az elejét. Visszaírok neki, hogy nyugodjon meg, van nálam 3 váltás cucc, mindenre felkészültem. Persze nem vettem át a nacit, lehet nekem magyarázni. Bár a futás közben a meleg zavart a legkevésbé. (ezt még akkor nem tudtam). Megnézzük az 5km verseny befutókat. 10 éves srácok alázzák az izmos, fiatal futókat. Ámulunk-bámulunk. Arra gondolok, hogy nemrég töltöttem a 44-et. Szégyellem magam, és nagyon tisztelem ezeket a srácokat. Az egyik gyerkőc szülei mellettem izgulnak, figyelik milyen időt ment a fiuk. Nagyon büszkék voltak rá! Közben próbálom hívni a családom. Senki sem veszi fel a telefont. Remek. Lassan idő van. Befúrom magam a 4-es zóna elejébe. Nézegetem az arcokat, akaratlanul is próbálom felmérni a futó társakat, vajon ők milyen időt futnak majd, jó helyen állok? Roland még egyszer rám ír. Tényleg ne fussam el az elejét. Írom neki, hogy ő lesz a hang a fejemben, ő fog instruálni, hogy mindent jól csináljak. Erre ő: „csak vigyázz nehogy azt találjam mondani, hogy hagy az egészet a picsába és dobj be inkább egy hambit! ?” Csörög a telefon, megjött a család, merre vagyok. Magyarázom merre, jaj az még kicsit arrébb, sietnek. Az indulás előtt 3 perccel esnek be. Feleségem kommenteli is: „pont úgy, mint ahogy te Ádám fiad születésére!” És igen, tényleg pont úgy. Pacsik, puszik és indul is a tömeg. Fantasztikus a hangulat, a hangszóróból megy a lelkesítő szöveg: „meg tudod csinálni!” „Ne fusd el az elejét” (basszus ezt ideje lesz tényleg komolyan venni!) „kinek ez az első 10 km-es futása?” Kezek a magasban. Az enyém is. Lassan indulunk meg, rengetegen vagyunk – mint megtudtam kb 4500 fő futotta a 10 km-es távot. Indítom a Stravát, na meg a Deezer-t, amire betöltöttem a track list-em. Figyelek arra, hogy a rajt vonalon indítsak mindent. Kocogunk leginkább az első métereken, melegednek a lábak, ahogy ráfordulunk az alsó rakpartra. Figyelek, hogy a lejtő ne húzzon magával és ne gyorsuljak jobban, mint kellene. Ahogy eljutunk az első 500 méterig, hallom az app-ot, hogy 5:45-ös időm van, ok, akkor megnyomhatom kicsit, persze csak óvatosan. Na OK, ha nem lenne előttem az áthatolhatatlan tömeg. Kihúzok a szélére, fel a padkára, így sikerül kicsit előbbre kerülnöm. Tartom az 5:40-es tempót. Azért kicsit frusztrál, hogy ennyien lassabbak, mennyi embert kell megelőznöm. Aztán emlékeztetem magam, hogy lehet, hogy csak lassabban kezdenek, talán ők az okosabbak. De látok embereket sétálni is, és még csak 1 km-t futottunk. Ezt annyira nem értem, de OK. Átsazzézok két lány között, meg összehúzott vállal átférek két másik között. Itt még jó a buli. Egyszer csak mellém ugrik valaki, akiről gyorsan kiderül, hogy az egyik kolleganőm, Betti és nyomunk is gyorsan egy selfi-t. Ez nagyon feldob, ő visszalassít, az apukájával fut, én pedig kicsit megtolom, tartom az iramot. Kicsit uncsi a menet, hosszú egyenes a rakparton, lehajtom a fejem, nézem az aszfaltot és a lábakat előttem. Szól a zene, mennek a méterek. Lassan, elég lassan. A fene, hullámzik az út, nem túl vicces, nem komázom az emelkedőket. Majd vizes lesz az út, műanyag poharakat kerülgetek. Milyen hamar megszomjaznak egyesek. Én meg féltem a szintidőm, a fene lassít le inni, egy tízest csak le tudok nyomni egyhuzamban. Most is várom már nagyon az 5 km-t, az a táv fele, innen már minden méterrel közelebbnek is tűnik a cél. De még előttünk vannak a hidak. A hidaktól rettegek. Az emelkedők miatt. Eddig csak sík terepen futottam, de már a rakpart is eleget hullámzott. Sajnos beigazolódott a félelmem, odavágott nagyon mind a két híd, először a Lánchíd, aztán a Szabadság híd. Nem lettünk barátok. Sokan mentek el mellettem. Akik jobban beosztották az erejüket, vagy egyszerűen nemcsak 80 km tapasztalattal a lábukban vágtak neki a versenynek. Itt döbbenek rá mennyire félre tudnak vinni a sztereotípiák. Elmegy mellettem egy 60-asnak tűnő hölgy. Stabil tempót nyom a 7. km-nél. Én meg érzem, hogy közeledik a mumus 8. km, ahol mindig belassulok. Pedig már így is 6 körül járok. És hol és a 8. km, na hol? Hát persze, hogy a híd felvezetőn. Mindjárt meghalok. Csak mosolygok, amikor hallom, hogy 6:20-as időt futottam, nem idegeskedek, innen már csak 2 km és bent. Amíg nem előz meg az 1 órás iramfutó, addig jó vagyok. Letérünk a Szabadság hídról, az app szerint már csak 1 kilométer van hátra. Megyünk vagy 200 métert, amikor is DJ Bobó (nyilván nem ő, de csak arcról ismerem) lelkesíti a tömeget, már csak 1 km van hátra!!! Mivan??? Nekem 200-300 méter eltérés is sok… ez kicsit letaglóz, amikor már lassan a lépéseket számolom. Kezdenek sűrűsödni a szurkolók, sokan tapsolnak, biztatnak. Kitépem a fülemből a zenét, ezt sokkal jobb hallani. Közben elkezdem a szememmel keresni a családom, persze a tömegből nem lehet kivenni őket. Összeszorítom a fogam és hallom, ahogy a kommentátorok jelzik, hogy még a 6 percen belüliek jönnek. Még van 100 méter, muszáj becsúszni 1 órán belül!! És sikerül. Megvan. És megvan a feleségem is, aki a két gyerekkel a hóna alatt rohan, hogy gratuláljon. Hát lehet, hogy neki kellett volna futnia. ? Csodás érzés, hogy ennyien gratulálnak, kapunk érmet, szeretetcsomagot, vizet. Vizet!!! Persze a nagyfiamnak is az kell, mert szomjas. Na egye fene, van elég kettőnknek is. A Bátor Tábor sátorba visz az utunk, ott is gratulálnak a lányok. Kapok oklevelet, lila cipőfűzőt, a gyerekek lufit. Megjön Máté is, nagy az öröm. Megcsináltuk életünk első 10 km-es versenyét. Ekkor jön a felismerés, nem is fáj még a jobb bokám, pedig futás után pár perc és lemerevedik és sajog. Helyette a bal térdem kezd el fájni iszonyatosan. Az emelkedők és a terhelés miatt. Rémlik, hogy az utolsó kilométeren kezdtem el érezni. Pont úgy, ahogy az első tízes edző futáson a jobb bokám. Még 10 perc és menni alig bírok. Teljesen beállt a bal lábam, kételkedem, hogy vezetni tudok majd. Édesanyám javaslatára mozgatni próbálom, és ez tényleg segít. Persze hazajutunk, a kocsiban nem volt gond. 00:59:45. Az 1081. helyre volt elég. Ha azt vesszük, hogy kb 4500-an indultak, akkor egész jó helyen zártam. Ennél viszont sokkal többet jelentett a rengeteg gratuláció és támogatás, amit kaptam a barátoktól, ismerősöktől! Záró gondolat: Vasárnap már tudtam járni. Lenyírtam a füvet. Lassabb voltam a szokásosnál, de szebben is sikerült. Ez is megvolt 1 órán belül. A szomszéd Zsolt, akinek fele akkora területen kell füvet nyírnia kétszer ennyi ideig szöszöl a saját portáján. De legalább ez nem verseny….