Huh, még mindig alig térek magamhoz a tegnapi hihetetlen futás után! In medias res, további felvezetés nélkül: sikerült megfutni életem eddigi leggyorsabb maratonját, 3:34:39-es idővel, még leírni is bizsergető! :) Több mint egy órát javítottam az idén júniusi Luxembourg Marathonhoz, és majdnem 20 percet a 2016-os personal bestemhez képest. Őrület. Nagyon köszönöm minden kedves ismerősömnek, barátomnak, kollégámnak a támogatást, nem is hinnétek milyen fontos volt és mennyit segítettetek nekem! Nagyon jó volt így futni, talán még sosem volt jobb. És most lássuk az elemzést, hogyan sikerülhetett ez a csodás eredmény. Alapvetően azt mondanám, a lila pólónak tényleg mágikus ereje van. Nem vicc. Ennyi bíztatást még soha életemben nem kaptam: a pálya szélén messze a Bátor Tábor szurkolói különítmények voltak a leghangosabbak, de futás közben is random emberektől, nem csak lila pólósoktól jött a bíztatás: "hajrá Bátor Tábor!" Srácok, így futni... úristen, leírhatatlan, elképesztő volt. A másik óriási motivációt pedig a magyar csapat görögországi fantasztikus teljesítményéből merítettem, ahogy bekebelezték a Spartathlont. Nem akarok nevesíteni senkit, se nyertest, se célbaérkezőt, sem azt akinek fel kellett adnia: mindannyian hősök vagytok, felnézek rátok, és őrületesen sok erőt kaptam tőletek! Ennyit a mézes-mázas ömlengésből, a valóság a futásom mögött kicsit összetettebb. Sajnos még a Budaörs Félmaratonon, szeptember 15-én sikerült összeszednem egy alattomos fájdalmat a jobb vádlimban. Ez egy régi sérülés kiújulása volt, olykor ha túltolok egy-egy futást, esetleg nem figyelek a folyadékpótlásra vagy nem melegítek be eléggé, előjön. Idén most támadt meg másodszor, és nagyon nem volt kellemes. Főleg emiatt volt hogy inkább hanyagoltam azóta a fokozó futásokat, és inkább a kerékpározásra fókuszáltam, azzal közel sem terheltem annyira a vádlim. Hol jobban, hol enyhébben azonban érezhető volt. A maraton előtti hétvégén elmentem egy lassú, 3km-es futásra, amelynek a végén lépni is alig bírtam a fájdalomtől, annyira előjött. Ez így nagyon nem vicces, alaposan megijedtem, úgyhogy szerdán irány az orvos, elmentem egy végtag-specialistához, aki fájdalmas diagnózist állított fel: vagy húzódás, vagy izomszakadás, de a maratont nagyjából felejtsem el. Ha szakadás, mindenképpen. Elküldött ultrahangra, hogy biztos választ kapjunk, szerencsére másnapra sikerült is helyet találni. Ott végül kiderült, a szakadás nem újkeletű, évekkel korábban - 2015-ben - volt egy komolyabb sérülés (azt az évet kompletten ki is kellett hagynom), és az akkor kissé rendezetlenül begyógyult izmok húzódtak meg, de semmi komoly. Csak fáj, de nem vészes. Ez nekem olyan volt mint egy feloldozás valamilyen főbűn alól - akkor hát lehet vele futni, maximum csorogni fognak a könnyeim. Kaptam gyulladáscsökkentőt meg valamilyen csodakrémet a dokitól - külön kellett kikevernie a gyógyszertárosnak, rém büdös de annál hasznosabb - hát így néztem a hétvége elébe. Pénteken és szombaton bevállaltam egy-egy laza 26km-es görgőzést, nagyon odafigyelve a pulzusomra és a minimális erőkifejtésre. Jól ment, nem okozott fájdalmat, de a vádlimban mélyen a parázs ott maradt. Megmondom őszintén, erős kétellyel indultam neki a vasárnapnak, több esélyt adtam neki hogy már az elején kénytelen leszek elengedni vagy egyszerűen feladni a versenyt. Reggel 8 körül tali az Élménykülönítménnyel a sátor előtt - nos, ez volt az első olyan dolog, ami erőt adott. Tök jó volt találkozni a többiekkel, pacsizni, kicsit beszélgetni. A közös bemelegítést most kihagytam, helyette elmentem 20 percet nagyon lazán kocogni - a végén már eléggé fájt a vádlim. Ezen a ponton szinte biztos voltam benne, hogy ez a verseny elúszott, kész, annyi. Azért csak beálltam a hármas zóna végére, itt kicsit összebarátkoztam egy kínai lánnyal, segített elterelni a figyelmem, hogy ne aggódjak annyit. A rajt előtt megszállt az a nyugalom ami mostanában a rajtok előtt megérint: nem izgultam tovább, igyekeztem bízni magamban, és vártam a rajtot. Az első két-három kilométeren nagyon magamba mélyedtem, szinte csakis a vádlimra koncentráltam. Egyfolytában ment a párbeszéd az elmém és a testem között: "hogy bírod? Mehet még?" Rájöttem, ha fokozom a lépésszámot, ergo csökkentem az elrugaszkodás erejét, a fájdalom azonnal alábbszáll. Így telt el az első pár kilométer, közben arra is volt erőm, hogy nagyjából kövessem a tervet, amit pár nappal korábban állítottam fel. A tömeg hatalmas volt, általában a négyes zónából szoktam indulni, ott kicsit azért lazább, de itt akkora volt a tülekedés, hogy sokszor úgy éreztem, mindenki a hetedik kilométernél akarja eldönteni a maratont. Megőrültek ezek, gondoltam. Aztán rájöttem az okára: a Szabadság-hídnál utolértem a 3:45-ös iramfutókat, és velük alsó hangon legalább száz embert, akik egymás sarkát taposták. Igyekeztem gyorsan átvergődni rajtuk, ezzel össze is hoztam egy 5 perces kilométert - úristen, ez túl gyors, vegyünk vissza. A lábam parázslása is visszavett közben - éreztem a fájdalmat, amely lassan felkúszott közben a combomba is, de elviselhető maradt. Így jutottam el nagyjából félmaratonig. Gyors leltár, hogyan is állunk. A fájdalom állandósult, nézzük a jó oldalát, legalább nem erősödött. Mivel valamivel lassabban futottam mint az optimális, a pulzusom is egész a helyén volt. Nem kapkodtam a levegőt, tudtam mosolyogni a fotósoknak, és bíztatni a közben belesétáló futótársakat. Idő: 1:49, huh, ez kicsit lassú. Nem voltam benne biztos hogy a fájdalommal menni fog-e a tervezett negatív split, féltem hogy 30 után már csak vánszorogni fogok tudni. Úgyhogy kicsit ráléptem a gázra, 22-től elkezdtek jönni 4:52 és 5:00 közötti kilométerek. És közben baromi jól éreztem magam, sőt, egyre jobban. Az első zselét 16km körül akartam elfogyasztani, de végül 23 lett belőle. Innen aztán gyakrabban frissítettem, tudtam hogy a második fele - főleg ezzel a tempóval - gyilkos lesz. Második fele... súlyos hiba hogy a verseny fele 21-nél van. Nem. A verseny fele 31-nél van! :) Nos... 29 és 36km között őrületes tempót tudtam diktálni, ebben része volt a már említett mágikus erőnek, amit a lila póló adott. No meg persze az összpontosításnak. A vádlim már egyáltalán nem zavart, de a 180 feletti lépésszám miatt a combfeszítő izmaim eléggé sajogtak már. Jobban mint a vádlim, de ettől csak még elszántabb lettem, a fájdalom újabb erőt adott. Sajnos az utolsó zselézést elrontottam: kihagytam egy frissítőállomást, csak ittam, de nem zseléztem. Hiba volt, a következő pont 39km után jött, a Corvinus előtt. Idáig eljutni már szenvedés volt: 38km körül jött az a bizonyos holtpont, a fal. De nem volt vészes, mindössze annyi történt hogy egy kilométeren 5:16-ig estem vissza. Bőven belefér. Itt már tudtam hogy 3 óra 40 perc alá fogok érkezni, igyekeztem megnyomni hát a végét. 37km-nél csatlakozott hozzám egy srác, Farkas Péter, neki sokat köszönhetek. Szóval tartott, húzott maga után. Közben dumáltunk kicsit: ő a Loch Ness Marathonra, én meg az amszterdamira készültem fejben. 39 körül mondtam neki hogy menjen nyugodtan, ez a tempó sok lesz nekem. Kezet szorítottunk, rágyorsított. Sebaj, ez már örömfutás volt. Ahogy 41-hez értem, az a hangulat leírhatatlan volt. Mindenki nekünk drukkolt, mindenhnnan hallottam hogy "hajrá Bátor Tábor", volt aki a vállamat veregette, mintha nem 3:40, hanem 2:10 körüli időre készülnék. A maratonnak ez, az utolsó kilométer a legszebb része. Egyszerűen fantasztikus volt. 41.5-nél legnagyobb meglepetésemre ismét találkoztam Péterrel: sajnos problémája akadt a térdével és belassult. Felajánlotta hogy most én húzzak el tőle, de már a célegyenesben voltunk, szó sem lehetett róla, ezt már együtt fejezzük be. A nézők közöttt kiszúrtam pár bátor táboros szurkolót (nem volt nehéz, elég volt a legerősebb hang felé fordulni), kezembe nyomtak egy zászlót, ezzel a fejem fölött futottam be végül. Srácok, ez az egész buli... felfoghatatlan, kell még pár nap hogy megemésszem. És még van bennem erő, ha nem kellett volna az elejét ennyire óvatosra venni, ha nem rontom el az utolsó frissítést, talán még pár percet tudtam volna hozni. Vagy ki tudja, mindenesetre 20 nap múlva, Amszterdamban majd kiderül. Mégegyszer szeretném megköszönni mindenkinek a sok támogatást, hogy velem voltatok, hogy bíztattatok. Nélkületek egész biztos hogy nem így sikerült volna. KÖSZÖNÖM!