Az első blogbejegyzéseim egyike a hálát, köszönetet fémjelezte. Akkor még nem egészen tudtam, hogy kiknek is mondhatok köszönetet, ki lesz velem utamon. Az idő és élet nagy rendező. Jöttek nagyon fontos, új emberek az életembe, míg mások kikerültek abból. Bizton állíthatom, a legveszélyesebb, de egyben legtanulságosabb dolog is egyben, ha az ember kettesben marad önmagával hosszabb-rövidebb időre. Nekem volt lehetőségem, időm elgondolkozni eseményeken, történéseken, olykor felesleges dolgokon. Annyiszor írtam már, azt a kifejezést, „agyban elrejtett alagutak”. Majka, Curtis és Ők Supersonal dalában hallható remekül elhadart mondat ez. Nekik csak egy sor a dalból, de engem annak idején, mikor először hallottam, ez az egy mondat azonnal megfogott, vagy az ő stílusukban írva odab…ott. És ahogy elkezdtem a hosszú távokat legyűrni, értelmet nyert az életemben ez a mondat. A hosszabb távokon valóban megéled, olyannyira egyedül maradsz önmagaddal, hogy olyan dolgok fakadnak fel, amikre rég nem gondoltál, azt sem tudtad, egyáltalán elraktad-e lelked polcainak valamelyikére. De ott van! Újratöltve támad! És hol jobban, hol rosszabbul ismét reakciót vált ki az emberből, attól függően épp milyen jellegű érzés akar magának mindenképp utat törni. Egyik kedvenc mesémet hoznám fel, az Agymanókat, ahol az emlékgömböket polcokra teszik, vagy a süllyesztőbe dobják. Itt is megtörtént, mint a mesében, hogy egy-egy süllyesztőben már rég kidobott gömb visszakerült a fő emlékek közé. De idézhetnék mást is hosszabb távok esetére: „ 220 felett senki nincs veled, közelbe kerül a távol, 220 felett több már nem lehet a kerékbe zárt magányból”. Csúcssebességem anno még gyönyörűséges Citroenemmel állítottam fel – 171 km/h – tehát 220 felett sose voltam, de gondolatokban bőven a közelében jártam olykor. A lelki cunamik csendesedését persze mindig napsugár követi. Sok minden helyére kerül, akár örökre. Mindig írtam, „világbéke érzés” jön a futások alkalmával. Ez eddig így is volt valóban. Az utolsó hét azonban sok meglepetést tartogatott számomra. Köztük azt a megmagyarázhatatlan érzést, hogy míg úgy gondoltam, az utolsó kétszeri hat kilométerem nagy boldogságban fog bekövetkezni, az utolsó hatosomnak majdnem úgy vágtam neki, hogy a lábaim óbégattak, ne menjünk, nem akarják, hogy vége legyen! Míg az első kilométernél mosolyogtam, az utolsónál már üresen tátongott odabent minden. Tényleg vége? Mi lesz ezután? Elfogytak a lábaim alól a kilométerek. Ok, ok, vasárnap verseny! De nincs több készülés? Nincs több tét nélküli futás? Jó, ott lesz vasárnap, de utána???? Mi lesz? Mi jön? Nem akarom abbahagyni! Még nem! Menjünk tovább, szívjuk fel magunkat még jobban! Akarom! Kell! Az nem lehet, hogy itt a vége! Olyan nincs! Valamit ki kell találni! Emlékszem, még egészen az elején férjem kérdezte, „Jó, megcsinálod, és mi lesz utána? Mi lesz a következő őrület?”. Akkor még annyira nem láttam mondandója mögé. Most meg itt vagyok és kezeimet fogják mondatai! Gyomorszájon vág a felismerés, itt valami véget ér! Vége van 22 hét erőpróbájának. És tényleg minden napot legyűrtem az edzéstervből! Hihetetlen! Így vagy úgy, de mindig megcsináltam. Mikor nem volt kedvem olykor menni, az első kilométerek után akkor is odatettem magam, mondván, a jó ég áldjon meg, ne szarakodj, maratonra készülsz! Akartad, vállaltad, akkor bálázd össze a nagy valagad és lódulj! Ahogy teltek a hetek, és jöttek a pozitív visszajelzések, a pozitív gondolatok, érzések és olykor egy-egy támogatás az Alapítványon keresztül, már bennem dominált, mennyien buzdítanak, támogatnak, stb., na akkor már csak Ő értük is lenyomom ezt a francos távot. Belegondolok ugyanakkor, hogy másoknak ez mennyire nevetséges, hogy én mit össze cidrizek egy 42 km-es szakaszon, holott sokan a sokadját teszik meg sokadszorra. De hát kérem, az első az első! Az első örök emlék! Minden szemszögből! Minden értelemben! És nekem ez most egy első! Most tudom, férjem a soraimat olvasva a szívéhez kap, vagy a fejéhez, de mégis le kell írnom: első, de remélem nem az utolsó! Mondjuk először vasárnapot nézzük meg, majd aztán legyen nagy a mellényünk! De nagyon szeretném, ha vasárnap nem babrálna velem ki semmi sem, élvezném, és tényleg úgy emlékezhetnék később is erre az elsőre, hogy mekkora élmény volt, és csak jót kaptam tőle. Testvérem írta tegnap az egyik posztomra: „Csak lazán, mint a kazán!” Ó hogyne! Az csak úgy megy! :-) Tudom, hogy értette! Pontosan! És igyekszem is törekedni rá, hogy élvezzem! Tudom, hogy élvezni fogom! Sokat dolgoztam érte! Muszáj megélnem! Ezt az elsőt most muszáj! És szeretném örömmel megélni! Nem görcsölve, nem vinnyogva, tényleg „lazán”. De ma még szombat van, épp Kecskemétre tartok vonattal – mire a bejegyzés végére érek már a tanóráimnak is vége lesz, vagy már haza is érek talán – és ma még ott ül az egyik vállamon a mélyebb hang, és azt susogja a fülembe, tudod, jöhet eső, jöhet szél! Nem tudom még lesöpörni őt a vállamról, ne huhogj itt nekem! Magam is tudom, hogy bármi jöhet, semmilyen esetben sem lehet teljesen magabiztos az ember! Majd a célban! Na, ott…. lesöpröm a vállamról és csak a jóra hallgatok, aki a másik vállamon ül és azt próbálja bejuttatni, meg tudod csinálni! Holnap szeretném, ha ez a hang lenne a hangosabb! Ez (is) vinné lábaimat. De ma még nem merek semmit se leírni, hogy így, vagy úgy fog menni. Nincs duma! Tegyem oda magam! És ha a jó Isten is úgy gondolja, ha az Ő ereje is velem lesz holnap, akkor… Bár ebben az egy mondatban nem kellene a feltételes módot használnom! Tudom, velem lesz! Így jobban is hangzik! :-) Csütörtökön, pont aznap, mikor két sírás között befejeztem felkészülési szakaszom, átvehettem vasárnapra szóló rajtcsomagom! Igazi jutalom volt ez a 22 hétért! Dolgoztál érte, nesze! A rajtszámom 1811. De ami még ennél is jobban tetszik, az a hátamra kerülő „Első maratonom” felirat. De büszke voltam négy éve az „Első félmartonom” feliratra is! És most itt a következő lépés! Négy évet vártam vele, hogy meg merjem lépni! Nem mondhatja senki, hogy nem vagyok türelmes! :-) Bár az is igaz, mindig hangoztattam, nekem a maraton egy örök álom marad csupán! Talán a soha szó is elhangzott valószínű. Tehát ennek következtében törvényszerű, a fentiek máshogy gondolták. Mégis odalöktek a sorsbeli rajtvonalhoz! Remélem, holnap nem folytatom az álmodozást, és gazdagabb leszek egy álom beteljesülésével. Szerda, csütörtök és péntek aláírásgyűjtő akciómmal telt. Élménykülönítmény tagságom kezdetekor megígértem, aki támogat anyagilag a kampányon keresztül, annak nevét a nagy napon magamon, pontosabban pólómon viselem. Elsőként ugyebár Bátyám írta alá még múlt hét pénteken. Másodjára Edinához jutottam el. Csütörtökön pedig egy olyan támogató aláírásával lett értékesebb pólóm, akinek nemcsak anyagi, de testi, lelki támogatását is élvezhettem az elmúlt, már majdnem három hónapban. Ő nem más, mint „Terapeutám”, Péter. Hihetetlen sokat tett értem, a futóműveimért. Olykor azon gondolkozom, vajon a testem mennyit és meddig bírt volna a felkészülésből, ha Ő nem kapja el - talán – időben a problémákat. Még sok minden nincs a helyén, de legalább az alap problémákat hétről-hétre abajgattuk, minek következményeként olykor már úgy érzem, normál formában tudok újra járni, lépni. Sokszor vittem neki feszített izmokat, ramaty alapanyagokat és minden óra végére össze tudott kalapálni úgy, hogy a következő kihívások, kilométerek ne okozzanak gondot. A kevésbé sem fájdalommentes órák során mindamellett mindig remekül elbeszélgettünk. A szeánszok végeztével úgy éreztem, nemcsak testileg, de lelkileg is ki lettem centrizve. Voltak vicces és kevésbé vicces történeteink is. Például pont a héten, a maraton előtti utolsó terápia kapcsán mosolyogva emlékeztem vissza lábamon szintén a tekercscsel, mikor először tekerte lábszáraimra a vénákat frissítő gumiszalagot. Ma már egészen baráti viszonyba vagyok ezzel a cuccal, de az első találkozónk alkalmával, mikor le kellett volna szállnom a masszázságyról és lábra állni, majdhogynem lezuhantam onnan. Mit nekem ez a szalag?! – gondoltam, de hamar rájöttem, épp újra tanulok járni. Ez viccesnek hatott. Viszont a szőlőzsírról kapásból már nem az ajakápolás jut eszembe elsőnek meglepő módon, hanem egy elég fájdalmas fascia kezelés a jobb lábszáramon, amely kezelés majdnem könnyekbe fulladt a végére. A terápiák során olykor a Trónok harca főcímzenéje szólt relaxként, aminek következtében megszereztem a sorozatot és elkezdtem nézni. Miután nem szegte kedvem az első rész első 10 perce, ahol kapásból három ember fejét választják el nyakától , mondván úgysem tetszetős az, elkezdett érdekelni a sorozat. Ugyan lassan haladok vele, de egyre szebben kezd kirajzolódni a sztori, amiben mindig újabb és újabb fordulat van. Nem egy lányregény, elég vad dolgok vannak benne, de a történetért szemet hunyok – olykor szó szerint – a látottak felett. Már nem merem kijelenteni, hogy hétfőre, mikor is pihenést iktattam be teljes napra, maratoni Trónok harca nézést terveztem. Nem merem kimondani hangosan, mert akkor tuti nem valósul meg. Mindig így van. Mindenesetre tervben van! És a maratoni távom alatt, mikor felcsendül majd a Főcímzene, biztos, hogy bennem lesznek az órák, a beszélgetéseink, a fájdalmak, amiket olykor át kellett élni azért, hogy később jobb legyen, jobban menjen és amiért mindig nem győzött Peti elnézést kérni. Sajnáltam, és szégyelltem, hogy papírkutya vagyok, voltam, de mindig próbált vigasztalni, felmenteni, nem csak nekem fáj az adott terápiás eljárás, higgyem el, mások is nyöszörögnek, sziszegnek, elemelkednek olykor az ágytól, vagy épp erősebben megmarkolják azt, beleépülnek. Annak ellenére, hogy tudtam, nem lesz finom az adott terápia, minden héten vártam az időpont érkeztét. Tudtam, amit belepumpáltam addig a testembe, lelkembe egész héten, az ki is lesz szakszerűen onnan préselve aznap. Péter volt, aki jó néhány héttel ezelőtt talán elsőként, vállát megrántva vágta helyére a fejemet, mikor is azon nyünyögtem már akkor, mi lesz a maraton után velem. Elintézte tömören, velősen: „Majd jön másik kihívás!”. Ennyi! Vitának helye nincs! Téma lezárva! :-) Netán, ha olvasod blogom eme részét kedves Péter, engedd meg, hogy itt ragadjam meg a szót – ha már csütörtökön csak a könnyeim beszéltek Neked szavaim helyett – és megköszönjem, szó szerint végignyomtad velem ezt az elmúlt közel három hónapot! Emlékszem, mikor júliusban először egyeztettünk időpontot, júli 13., péntekre, azt mondtad: „Reméljük, nem lesz szerencsétlen időpont ez egy új munka kezdetének.” Szerintem nem lett az! Köszönöm, hogy sokszor bíztattál, bátorítottál, vigasztaltál és leginkább türelemmel voltál nyervogásaim, sziszegéseim és nehezebben megélt mozdulataid kapcsán. Köszönöm a lábaim erejét, a számtalan jó tanácsot, hogy újra képes vagyok normálisan járni. Bár ez relatív! :-) Neked, szakmai szemmel úgysem normális! :-) A holnapi napon, hogy ott állhatok, nagymértékben Neked is köszönhetem. Nem tudom, a korábbi fájdalom a felkészülés alatt hova fajult volna, ha nem kezdjük meg a terápiát. És leginkább köszönöm a bizalmad, ami kölcsönös. Igyekeztem megőrizni inkognitódat is, de most egy rossz hírrel kell szolgálnom: holnap – szigorúan a megbeszéltek szerint – azért lerántom Rólad a leplet, többet nem rejtem el a világ elől, ki is volt az én felkészítőm. :-) Megtiszteltetés, hogy Veled dolgozhattam. KÖSZÖNÖM!!! Másik hatalmas köszönettel barátnőmnek, kolleganőmnek, főnökömnek, mentoromnak, Dórinak tartozom. Nagyon sokat motivált, cserélgettük gondolatainkat, éreztük, a másikért is csináljuk most ezt a felkészülést. Jó volt összetartani! Mindig kérdezgettük egymástól szerdánként, mikor is egész nap együtt dolgoztunk, aznap épp mit kell futnunk, ki hogy áll, hogy ment eddig, stb. Neki is voltak, mint mindenkinek könnyebb és nehezebb szakaszai. De Ő is átverekedte magát rajta. Sokszor beszéltük telefonon, személyesen, hogy néha a hócsukánk tele. De legyűrtük. Megcsináltuk. Neki ez már a második maratonja lesz. Ő már tapasztalattal vág neki a küzdelmes aszfaltharcnak. Holnap pedig reggel is, de futás után is mindenképp találkozunk! Köszönöm Dóri! Este megpróbáltam már egy kicsit összerakni a zenéimet vasárnapra, de még ma este is pofozgatnom kell a listát. Már többször írtam, nagyon sokat jelentenek a zenéim futás közben. Minden dalról egy-egy ember, érzés, gondolat, emlék kerül elő. Egyre több a futással kapcsolatos emlék is. Például az Intim Torna Illegál dala a Velencei-tó körüli futásommal fonódik össze már fejben. Master Blaster Hypnotic Tango-ja pedig a Szilas patak mentén húzódó futópályát fémjelzi nekem immár negyedik éve. Horváth Tamás Meggyfája Agárd, Zebegény és még számtalan hely, Enya pedig abszolút Zuglóhoz köt. Az Omega együttes Babilon című dala Apukámmal, Fancy Lady of Ice dala a gyerekkoromban sűrűn látogatott kosármeccseivel, Timmy Trumpet, AC/DC Tunder-je, illetve a Karib-tenger kalózai főcímzenéje a fiaimmal, Kim Wild You came dala férjemmel való esküvőnk napjával egyenlők, amint az esküvőnk napján, már menyasszonyi konttyal a fejemen, a fodrásztól hazafelé, a Szentmihályi úton teli tüdőből üvöltöttem a kis Suzukinkban. Másik „üvöltözős” dalom Kate Ryen Désenchantée dala, amit Balázsommal a hatalmas pocakomban a Gubacsi hídon adtam elő versenyt ordítva az autórádióval. Ezek a női vezetők???!!! Szörnyűek! :-) A Bátyámé Turan Khan Újpest Fanatics műve, a maga magvas gondolatával, amit számtalanszor szoktunk idézni: „Amit hozol áldozat, beteljesíti az álmodat!”. Ámen! Neoton Anyukámmal és Sógornőmékkel egyenlő számomra. Szerdán, Edina munkahelye felé tartva Pink egy új dalára csodálkoztam rá a rádióban, úgyhogy Pink Secret dala Edinára emlékeztet azóta is. Minden dallal kapcsolatban őrzök magamban valakit, illetve valamit, de most ezt hosszú lenne felsorolni. Ahogy a mai posztomban is kifejtettem Withney Houston dala is sokat jelent nekem, csakúgy, mint a Thirty Second to Mars Walk on water-je, ami a Margitszigeten adott anno túllendülést, felfrissülést, libabőrt jó pár elcsigázott kilométer után. Vannak persze új dalok is. Ákos is legjobbkor rukkolt elő legújabb szerzeményeivel, úgyhogy tuti kísérők lesznek! Akárcsak The Scipt és Will.I.am közös dala a Hall of fame, amit szöveg erősségileg leginkább Withney Houston One moment in time dalához tudnék hasonlítani. Hihetetlen inspiratív! Ha valaki végighallgatja, megérti, vagy rákeres a szövegére magyarul, tudja, nem véletlen került ez épp most az utamba! Nincsenek véletlenek! A 88-as olimpia himnusza ugyebár örökzöld számomra. Meg is osztottam ma a Facebookon, „küldeném mindenkinek aki szeret(I)” módon. Tényleg nagy hatással volt, van rám az a dal már gyerekkoromtól fogva! Holnap pedig valamelyik kilométeren ezzel a fiatal zsengével válok majd eggyé. Már várom. Jön majd a „Flow”! Bátorság! No para! Csak éljem meg! Pénteken aláírattam Gergővel, Évikével és végül a Szilágyi családdal is pólómat. Ádámnak mondtam, az utolsó kilométeren, mivel Ő volt a fő indíték az adománygyűjtésben, igazán futhatna velem. Már ha el tud viselni egy kilométeren keresztül egy sikítozó, őrjöngő őrültet maga mellett, és tinédzser korának nem túl cikis egy eufóriában félig megkattant nővel haladni a cél felé. Meséltem neki, hogy a Wizz Air utolsó kilométerére nem nagyon emlékszem, mert már csak kiabáltam, sikítottam, vigyorogtam, szárnyaltam. Az még ugye megvan, hogy a sógornőmékkel és Apuval találkoztam, de a többi. Agymosás! Még talán valami rémlik, hogy Sanyi mondja a cél előtt, „Na, most mosolyogj!”, de a többi?! Ki tudja?! De nem is érdekel. Az ott annyira jó volt. Feles nélkül is tud szakadni a filmszalag! És még utána is milyen sokáig tart az érzés! Jó a cucc mondhatni! Mivel vasárnap előtt ez az utolsó blog-bejegyzésem, így szeretném mindenkinek megköszönni, aki eddigi prüntyögéseimet végigkísérte, akár anyagilag, akár lelkileg, testileg támogatott, velem volt, szurkolt, bátorított, visszahúzott, huhogott, mosolygott, átölelt, vagy bármit, tényleg bármit is tett, vagy csak elviselt az elmúlt időszakban. Holnap Nektek, Értetek is futok. Értetek és Nektek is odateszem magam, harapok. Nem a távtól félek egyelőre, hanem a faltól. Mikor jön? Hol támad? Meddig tart? Lesz? Csak olyat kívánok magamnak, mint a Velencei-tavi 35. Akkor nincs gond! Kérem! Könyörgök érte! Este pedig imával az ajkaimon alszom el! Kérem a jó Istent, még egy kicsit bírja ki velem! Mert minden fejben, de leginkább odafenn dől el! Megpróbálom végre az egész napos mosoly-sírás-mosoly-sírás kombót abbahagyni. Megyek, összepakolok, készülök. Holnap nagy nap vár rám! KÖSZÖNET ÉS ÖRÖK HÁLA MINDENKINEK MINDENÉRT!!! HOLNAP IMA ÉS ÖSSZETETT KEZEK!!! JÖVÖK ÉS AKAROK!!!! TÁMADÁS!!!! :-):-) :-)