Talpaimból szúró érzés üzenete indul agyamba. Már a 15. kilométernél éreztem, valami nem ok a cipőmben, nem újdonság a dolog, vízhólyagom van ez nem vitás. De pont ma?! Idejét nem tudom már, mikor volt utoljára vízhólyag a lábaimon futóverseny alkalmával. Direkt mindig figyelek a zokni választásnál. 2014-ben ilyenekre még nem adtam. A félmaraton után aztán le is esett az állam, meg az egyik körmöm is. Nem is gondoltam volna, ilyen létezik. De most jócskán égni fog szó szerint a lábam alatt a talaj a végéig, ha nem kapcsolom ki fejben. Közben végigfut agyamon, vajon a cipőm hogy bírja. Hiszen papírom van róla, suta a mozgásom, szar a futótechnikám. Próbálom talppal kipuhatolni két tempó közt, vajon nincs-e szükség rögtönzött rapid futómű állításra, nehogy aztán a táv végső szakaszát netán majd mezítláb kelljen megtennem. Ezt a gondolatot főleg annak köszönhetem, hogy egy ázsiai férfi fut el mellettem pizsamában, mezítláb. Őrült! Ez holnap kérhet időpontot az ortopédián. Vagy jobb, ha már most foglal magának egy-két alkalmat fizioterápiás kezelésen. Bár az ókoriak is így futottak, mindenféle – a páncéljukat leszámítva - csili-vili cucc nélkül. De nem is éltek sokáig. Ahogy ugyebár méregdrága cipőm sem. De most ezt hagyjuk! Már kidühöngtem ezen magam, ennek most nincs itt a helye. Bármilyen sután futok is, a cipőm bármilyen állapotban is leledzik, azért végül csak együtt futjuk a maratont. A Margit híd előtti váltózónában egy speaker ordítozik. Már az előző körben is „kedves” szavakkal buzdított bennünket, mondván, „itt a sok hülye, aki fut”. Akkor még viccesnek találtam, találtuk, most azonban már nincs kedvem vele pacsizgatni, és egyre kevesebben teszik meg. Bár tudod mit öregem?! Csak azért is belevigyorgok a fejedbe és beleütök egyet a tenyeredbe. Lásd, b@szki, a „hülyék” mikre képesek! Ha ilyen dolgokra, akkor büszkén vállalom, hogy hülye vagyok. Mondjuk azt amúgy is! :-) Így szép az élet! Mellettem egy hölgy az éppen mellettünk leledző hangszórókból üvöltő Koppány dalára énekel, szárnyal! Micsoda flow! Tetszik! Én is éneklem vele. Lassan elérjük az óbudai szakaszt. Emlékszem, az első 30 km-em alkalmával itt feneklettem meg lelkileg, és ott a túloldalon, a Margit-szigeten lökött rajtam aztán ismét egy nagyot, és adta vissza a magamba vetett hitet a Thirty Second to Mars formáció Walk on water című dala. Emlékszem, a Szigetre beérve már padlón voltam, mikor ez a dal beindult, és vele együtt én is. Ahogy hallgattam a dalt, egész testemben libabőrös lettem. Utána újra és újra meg kellett hallgatnom, mert egyrészt kész voltam tőle, másrészt eszméletlen energiákat hozott elő mit tudom én honnan. (Most, hogy írom ezeket a sorokat, szintén meghallgatom.) Ez sem az a tipikus futózene, de a szövege…. Köszönöm szüleimnek, hogy iskolába járattak, köszönöm angol tanáraimnak, hogy tanítottak, érthetem a szövegeket, és köszönöm a jó Istennek, hogy értelemmel, szívvel, lélekkel áldott meg, hogy be tudjam ezeket fogadni. Ez a mai díj az Ő érdemük is! :-) Kedves olvasóm! Ha netán úgy döntesz, meghallgatod ezt a dalt, egy kevéske használati utasítást írnék hozzá. Szánj egy kis időt erre a dalra! Ne sebtiben hallgasd végig! Próbálj meg kilépni a mindennapi taposómalmodból, hunyd be a szemed, gondolj valami olyan dologra, amit nagyon szeretnél elérni, amire igazán úgy gondolsz, na ha azt megteszem, mekkora ász leszek! Ez a dolog ne az legyen, hogy hosszas tévézés után lemész a sarki kisközértbe. Neeeeee!!!! Olyan, amiért küzdeni kell, amiért hajtani muszáj, amiért, ha nem lehet Tied, egy kicsit belehalsz, ami fáj, amihez hosszú út vezet, de a végén letepered, megszerzed. Olyan legyen, amiért érdemes a bandázst feltekerni. Vegyél egy nagy levegőt! Szívd fel magad! Megvan? Akkor indítsd el a zenét, zárd ki a külvilágot és járd körbe a sajátodat! Csak Te vagy és az álmod! Na meg az erő, ami benned rejlik, de most mozdul, gyújtást kap és robbantja a belső motort! Do you belive that you can walk on water? Do you belive you can win this fight tonight? (Hiszel benne, hogy tudsz a vízen járni? Hiszed, hogy meg tudod nyerni ezt harcot ma este?) Akkor én a Margitszigeten mindent elhittem! Bármit kértek volna, meg tudtam volna tenni. Pedig a Szigetre anno Hűvösvölgyből indulva, az Árpád hídról érkezvén, lábaimban kb. 25 km-rel már nem így éreztem. És mégis kaptam ezt a csodát! Meghallottam, bőröm feszült, testem szárnyalt! A kezeimet ökölbe szorítva tudtam, akkor is lenyomom ezt a rohadt távot, még ha nem is adja magát könnyen. Mert akarom az érzést: KÉPES VAGYOK RÁ!!! Akartam érezni a 30. kilométer befutójának eufóriáját! Mikor megállok a végén és képébe röhögök térképnek, tájnak, a világnak, legyőztelek te nyomorult!!! And the winner is…! :-) Emlékszem, azon a napon a „befutómnál” az emberek láttak rajtam könnyeket, vigyort ezerrel, büszkeséget, elégedettséget, mindent! Felszálltam egy pár megálló erejéig a buszra izzadtan, kihajtva, de elégedetten, mosolyogva, boldogan. Miközben szakadt mivoltomat pásztázták kérdő szemeik, lehet átvillant agyukon: „Ez vajon mit szív? Nekem is kell!”. Nem érdekelt a szürkeségük, telefonnyomogatásuk, fejükből való bambulásuk. Csak mosolyogtam. Magamban egy kicsit sajnáltam, ők nem gyilkolják végig magukat ilyen távokon, nem ölnek magukból ki olykor-olykor mindent, hogy helyet csináljanak odabent békének, rendnek, önbecsülésnek. Pedig mennyi pirula a gyógyszer gyártók nyakán rohadhatna! Szentlélek tér! Itt szokott a Sziget Fesztivál ideje alatt dolgozni a férjem a HÉV vonalon. Irányítja a forgalmat, felügyeli az embereket, intézkedik, ha gikszer van. A fiúkkal minden évben egy este meglátogatjuk. Ez már olyan rituálé. Most a peron szinte üresen tátong. A Sziget ideje alatt mennyire más látkép szokott itt fogadni. A sok bulizni vágyó fiatal, idős azt gondolja, azon estén már nem megy több járat Filatorigát megállóig. Neki még gyorsan, okvetlenül muszáj elérni azt a szerelvényt dacolva a biztonságiakkal, és magával a zöld-fehér kaszni böszme nagy méreteivel, erejével. Innentől egy kissé ismeretlen a táj. A Sziget bejáratáig még hagyján. Filatorigát megállónál magam is dolgoztam még anno megboldogult lánykoromban a Sziget Fesztivál ideje alatt tolmácsként, de onnan… Azt sem tudom, hol vagyok. Talán egyszer voltam is a Szigeten. Na nem a nagy Fesztivál alkalmával, hanem a gyermekeim jóvoltából a Gyerekszigeten. A 28. kilométer egy kis felüdülést hoz. Ez a szakasz mosolyt csal az arcomra. Jobban megy minden. A 28-as táblát látván pláne. Nézelődöm, mélázom, élek, ezer és ezer sejtem él! :-) A következő kilométerig. 29. Híd! Nem is akármilyen! Mi a fenének tették ezt ide? Nem piti kis emelkedő. Hosszan elnyújtott, viszonylag nagyobb kaptató. De megcsinálom. Jó páran belesétálnak. Nem, nem állok meg! Nem tehetem! Annál hamarabb leszek túl rajta. Juhúúúú, már indulok is lefelé. És hallga, csak hallga… A legjobbkor… Enya!!! Köszönöm!!! Ez kell most nekem! „Wait for the Sun! Watch in the sky!” Na igen! A Napra nem kell várni, süt ezerrel már, én magam pedig az eget kémlelem. „I’m on the road, I know the way…”. Amikor még csak készültem erre a mai napra, mindig ezt a két sort énekeltem a leghangosabban, mindig ebbe a két sorba kapaszkodtam a legjobban: valóban úton vagyok, és ismerem azt. A verseny előtti napokban kiadott útvonalfilm a retináimba épültek, belső világba rajzolódott. És megannyi utat megtettem már eddig is, és megannyi úton tudtam, merre tartok. Úgyhogy jöhet az alleluja!! Szentlélek tér! Mintha csak égi áldás lenne, álleluja a Szentléleknek! Ez a macskaköves burkolat azonban most nem túl nagy áldás a lábainknak a Városháza épülete előtt. Mindenki koncentrál, nehogy elessünk. Itt az egyik váltózóna is, egy csomóan itt szurkolnak, kiabálnak. Olyan, mint egy kerékpáros versenyen, mikor egy vidéki faluba érnek a versenyzők és a főtéren kiabálnak nekik. Kissé mediterrán itt a hangulat. Nagyon jó. Voltam itt, mikor a felkészülési időszakom talán 28 kilométerét futottam. Csak akkor a tér sarkán véget értek megpróbáltatásaim, ezek a macskakövek fel sem tűntek. Anno arra koncentráltam, hogy a párakapu nyújtotta élvezeteket ki tudjam használni. Egy másik futó bolonddal intettünk egymásnak. Ő akkor lendült melóba, rajtam meg már a viharvertség jelei nyilvánvalóan mutatkoztak. Most nincs párakapu, csak macskakő. Nagyon csúszik és nagyon nagy hézagok vannak a kövek közt. A menyasszonyok magas sarkú cipőikben hogy tudnak itt lépkedni az esküvőjük előtt, után? Tuti meggajdulnék mire kimondom az igent! Vagy próbára tenném leendőbelim erejét, ha nem akarja, hogy nyakamat szegjem, a városházára vigyen be karjaiban. Ez a kövezet még így, futócipőben is necc, nemhogy üvegtopánban. Mindjárt vége mesebeli álmodozásomnak. Árpád híd! Jön a családom apraja, nagyja! De még fel kell oda másznom! Ahogy elindulok felfelé a hídra, nem győzöm az arcokat nézni. Hol vannak? Közben azt nézem, az Árpád híd Budára tartó forgalma egysávosra szűkült. De egyik autós sem mérges, senki sem idegeskedik. Bevillan a NATO futás 2014 és 2015-ből. Akkor a Vérmezőről futottunk át az Andrássyn a Ligetig. És az Andrássyn minden autós tök nyugodt és mosolygós volt. Volt aki letekerte az ablakát is és pacsizott velünk. Most mackós pokrócot kell figyelnem, amit Unokatestvérem, Andrea és Keresztanyám már Zebegényben meglobogtatott nekem. Egyszer csak megpillantom Őket! De nem csak a macis pokróc van itt, hanem egy, a becenevemmel ellátott zászló is! Már messziről villan: PÖTI!!! El se hiszem! Sose volt még ilyen, vagy ehhez hasonló transzparensem! Jesszum! De durva! Tök jól esik! Ráadásul elég nagy! Mindenki tudhatja, ez lenni én! A zászló alatt pedig csipet csapat szurkolótáborom, Andrea, Keresztanyám, és…. És nagynéném Bea, és Nagybátyám Gyuszi bácsi integet! Ők új résztvevői őrületemnek! Ez az igazi „sose volt” futam. Az elejétől kezdve már minden más, mint régen. Sose voltam ennyire motivált, sose szorított még ennyi ember nekem, sose futottam még ennyit, sose voltam ennyire nyitott a rajt előtt, sose éreztem magamban annyi erőt, mint ma, és sose volt kint a Nagynéném és a Nagybátyám egyik futóversenyen sem. Oda szeretnék menni Hozzájuk, de Nagybátyám elkap és lendületből továbbvisz! Mutatom a hölgyek felé, sorry, majd legközelebb! Látom az arcukon még, hogy nagyon mosolyognak, büszkék rám! Futás közben rapid interjún veszek részt Nagybátyám jóvoltából. Fut velem és kérdezget mindenféléről. Kérdi, hogy van a térdem! Tényleg! Hogy is van a térdem? Na, az eddig a pontig teljesen klappolt, de most… hogy beszélünk róla… Nem, nem fájhat! Még sok van hátra. Még csak a 30-nál tartok. Most nincs idő nyünyögni! Mielőtt elköszönnénk egymástól, kezébe nyomom a gélt, amit még Bálint a Lánchídnál nyomott a markomba, és kérnék zsepit. Jaj, a zsepi! Az ott maradt Andiéknál!!! Egy kicsit visszafelé futunk! Most kell a zsepi! Muszáj valahogy levegőt kapnom. Idáig kibírtam, de most már nem akarom Godzillát tovább cipelni az arcüregemben. Zsepi betárazva, indulunk lefelé a Sziget hátsó bejárójánál. Igyekszem vigyázni a combjaimra, mert érzem, remegnek már kissé. Milyen papírkutya vagyok! Nekem nem lehet eleget tenni. Se emelkedő, sem lejtő nem jó. Micsoda nyervogást nyomok itt. Pedig nem is reggeliztem macskát. Már itt is vagyunk a Szigeten! Mennyi kört nyomtam itt, te jó ég! És itt jött a már emlegetett Walk on water is! De most csak a frissítő pontot várom. Valahol a Sziget közepén lesz. A Wizz Airen is ott volt, most sem hinném, hogy új koncepciót találtak volna ki a boxutcára. 32. km. Jaj, újabb falat érzek közeledni! Neee!!! Itt megy mellettem el épp a nagy álmom, a 4:45-ös iramfutó! Mármint nem maga az iramfutó az álmom, csak az idő, amit a hátán egy zászlón képvisel. Tehát 4 óra 45 alatt már nem érek célba! Kár! Próbálok gyorsítani, de nem megy! Egy kicsit most összetörtem! De gebedjen meg, az 5 órás iramfutó már dafke nem fog elkapni! Itt a frissítő! Micsoda???? Kóla??? Hurrá everybody, jön a holiday!!! Ugyan ki van írva, Pepsi, de kit érdekel?! Ez most vér! Kell!! Kicsit megtöri a kék lötty egyhangúságát! Meleg is van már eléggé, úgyhogy jöhet az arcomba is víz! Lehajolok a vödörhöz! Hoppá, majdnem belezúgok a vizesdézsába, úgy megszédültem. Tessék vigyázni kérem! Nem vizespóló, hanem futóversenyen vagyunk. De rohadt lassan evickélünk ki a Szigetről! Messze vagyunk még Törpapa? Margit híd! Megint emelkedő! Szent szilvamag! Más sem hiányzott! Nem baj, innentől már csak lefelé megyünk! És nemsokára… Na, az még messze van! Addig kb. még 7 km! Micsoda? Már csak 7 km? Állati!!!! Az egy átmozgató edzésnek felel meg! Kevesebb, mint a Nyírpalota út – Bosnyák tér oda-vissza táv! Igaz, akkor sosem volt a lábamba már előtte 34 másik kilométer, de se rá fitty! Kezdődhet a visszaszámlálás! Juhúúúú! Margit hídon Élménykülönítmény csapat! Zeng a drukk, mikor meglátják lila pólómat, rákapcsolnak! De kell ez most gyerekek!!! Nyomjátok! Én is csápolok Nektek, csak gyerünk, lökjetek tovább! Pacsi, pacsi, pacsi, pacsi, vele is, vele is, vele is… Jé, Őt ismerem valahonnan?! Bakker! A saját nagyobbik gyerekem! Na, ezt szépen benéztem megint! Látszik, már nem vagyok fitt forma fejben! Csak megyek, mint a gép! Minden kikapcsolva. Itt egy kicsit bekapcsolok! Az a szép arca, ami kizökkent a monotóniából! Aztán csupa ismerős arc! A szurkolói táblámat tartják Hajrá Anya felirattal! Imádom Őket! Andi néniék is itt vannak! És még egy ismerős arc nyújtja felém kezét Zoli mellől: Sanyi!!! Itt van! Megérkezett! Ahogy megígérte! Kicsit később, mint ahogy vártam, de most pont jókor azt hiszem! Őt is nehezen fogja fel az agyam. Meg is lepődök egy pillanatra. Eleinte lökne tovább, de ne vicceljünk már, mindenkinek jár az ölelés! Zoli nyújtja felém a géljeimet, de nem kell semmi. Felhúzott szemöldökkel néz rám, vissza is kérdez, biztos nem kell-e. Felelem, a Szigeten jó volt a frissítés, ráadásul bevettem már az aminót, meg a sót, most nem kell semmi. Sanyi fut velem egy ideig! Kérdezi, hogy megy! Mondom neki, épp most jöttem ki az előbb egy mélypontról! Mosolyogva, félig csodálkozva mondja: „Ne viccelj! Nem is látszik! Kő kemény vagy!”. Hát igen, Ő már csak tudja! Ugyebár neki is megvolt anno a maga 30 km-es harca! Jól esik a bíztatása! Kellett, hogy most itt legyen a többiekkel! A 35 és 36. kilométer közötti rész a Margit híd pesti hídfője – Pozsonyi úti templom és vissza rész! A Hídról lejőve nézem a templom magas, hófehér épületét! Bazi messzinek tűnik, de tudom, számtalanszor bebizonyosodott már, a látszat csal! Most mindenesetre vonzóbb a lábam alatt lévő aszfalt látképe, mint a messzeségbe révedni! Barátnőm, Zita futam előtti utolsó üzenete lendít rajtam: „Nem hosszú… Barangolsz kicsit Budapesten!! Végig nyomod, meglesz!! Fejben dől el! Képzeld el, ahogy a srácok büszkélkednek, hogy anya lefutotta a maratont! MEGCSINÁLOD!” A gyermekeimre vonatkozó mondatba kapaszkodom leginkább. Sportpszichológus nem lökhetett volna erősebben tonizáló mondatot az arcomba! Köszönöm Zita! Megint a szavak ereje, súlya! Gyerekek, gyerekek! Hogy ezt mikor értitek már meg!? :-) Megérkeztem, fordító, hurrá!! Egész hamar ideértem! De most a 36-nak induljunk neki! Nem messze frissítő pont! Meleg van már, remélem jön megint valami extra lötty! Rémes mennyit iszom! De jól esik, érzem is, hogy kell, és nem is punnyaszt le! Frissítő! Na, óvatosan azzal a vizes dézsával! Nem akarok még egyszer majdnem benne landolni! Lassabban a lehajlással Kisasszony! Ez már a 36. kilométer, itt már igazoltan lehetünk fáradtak. Egy kicsit. Ahogy elhagyom a frissítőt, bevillan, a következő már a 39-nél lesz csak a Fővám téren! Juhúúúú! Onnan pedig már… Egy ugrás a Sugár helyett a Műegyetem Rakpart! Húzzunk bele! Mindjárt itt vagyunk!! Jön a Margit híd lába ismét! Már látom a csipet csapatomat! Integetnek, kiabálnak! Hogy mit, azt sajnos nem értem, mert a fülemben a húzó ágazat zene formátumban dübörög! Karjaimat kitárva repülőzök nekik! Fejüket csóválják, nevetnek! Látszik, nem értik, honnan van még az energia! De buli! Jött egy kis kerozin megint! Jól bírom! 37! Újabb tarkón vágó érzés, gondolat: sosem futottam még ennyit. Itt van az a helyszín is, ahol a félmaratonon Sanyi azt mondta, még 5 km és megvan a fele! De már nem! Már túl vagyok a felén! Sőt mi több, mindjárt itt vagyok a célban! De furcsa érzés: tulajdonképpen felkészülni sokkal nehezebb volt, mint maga ez az egész 42 km. De azért jöhetne már az a harmadik híd! Ott van az én végállomásom! És jöhetne előtte még a 39, mert már nagyon szomjas vagyok! És bevillan, hogy 2015-ben kb. egy kicsivel többel ezelőtt adtam fel anno a félmaratont. De most ilyenről szó sincs, nincs vészvillogó a műszerfalamon. Bele kellene erősíteni, hamarabb ott lehetnék. Á, nem! Jó nekem már ez a tempó! Ez a végéig kitart. Itt már mindenki boldog. Tényleg! Körbenézek és minden őrült, engem is beleértve mosolyog. Ismerős alak! Csak nem Anikó a rúdedzésről?! Valamennyire én rángattam bele ebbe a maratonba. Egyik edzésen kérdezősködött, hogy is van ez az élménykülönítményes dolog, lehet, megpróbálja Ő is. És tessék! Bevállalta a mai 42-őt. Ő az! Ráköszönök, intek Neki. Próbálom húzni, de mondja, menjek, nem akar visszahúzni, nagyon fáradt. Nem vagyok nyugodt, nem akarom otthagyni. Szemét vagyok, hogy nem tunkoltam tovább egy kicsit? Ő mondta, menjek. Azért nem túl nyugodt a lelkiismeretem. Annyi embert bíztattam a mai futás során is, és most pont Őt hagytam, ha kérésre is ugyan, de cserben?! Ez nem volt szép! Önostorozásomnak a 39. kilométer vet véget! Fővám tér! Itt van! Jön kaja, pia, minden! És egy üvöltés is az éterben zenéimen áthatolva. Két kitárt kar! "Maaaaarcsiiii!!!!" Te jó ég! Józsika apukája, Joe!!! Hát csak eljöttek! Összeölelkezünk, Józsikával is! Kiabálják, menjek, menjek! Nem igaz!!! Ma mindenki csak elküld, hajt! :-) Stella is tt van, az édesanya, de ő épp kamerázik. De mosolyog ezerrel, bíztat! Na, innentől már tényleg nincs sok hátra! Szabadság híd! Megérkeztem! Micsoda szabadság! Már mindenki tűköl, szűköl, mi meg itt csak mosolygunk és mosolygunk! De hol van a torokszorító érzés? Hol maradnak a mellkasszorító érzéseim, a könnyeim? Hiszen mindjárt itt vagyok! Te jó ég! Nem lesz sírás! Érzem! Nem! Nem! Csak a mosolyom, a boldogságom, ami most jön! És a Gellért tér! Szurkolói táblával áll két fiatal! A táblán: „Ti vagytok a legjobbak!” felirat áll. Már az „első körben” is láttam őket! Kitartóak! Ordítom is Nekik: Ti vagytok a legjobbak!!! Mosolyognak hálásan, arcukon némileg átvillan, ez is megőrült! Na és kik azok, akik még itt vannak és tapsolnak nekem? Na kik? Hát a három kislány! Egyem meg őket! De cukik! Kiabálják megint, Hajrá Bátor Tábor! A szurkolóim! Mert Ők most már azok! :-) Jön a pacsi!!! Aztán a végjáték! Keresem a Walk on water-t. Megvan! De a gépem megint önálló életet él, továbbugrik! Mit tudom én, mi jön, mert itt és most DJ Dominique és a 41. kilométer! Hatalmas fazon! Bár a rádióban nem szeretem hallgatni a hangját, a zenéi és a személyisége vitathatatlanul nagyszerűek! Miminden futás alkalmával úgy buzdítja a résztvevőket, hogy elfelejtjük, azt is, egyáltalán valaha valamilyen problémánk volt. Máskor, csakúgy mint a mai nap elején, pódiumról hajtja a népet, most viszont az aszfalton bulizik minden különlegesebb facni, cucc nélkül. A fülhallgatómat kitépem a fülemből, az Ő zenéjére futok. Oda hozzá! És táncolok Vele! Csupa mosoly! Odaszól vigyorgó fejjel, nézve ezt a félőrültet: „Te aztán, jól nyomod!”. Hát már hogyne! Boldogság van emberek! Megjöttem! Mindjárt! Mindjárt itt a családom, itt a célvonal, mindjárt jön anyukám a könnyeivel, mindjárt jön az érmem, mindjárt jön egy bazi nagy sikítás, mindjárt kezdődik egy új korszak! Maratonista leszek emberek!!! Úristen! Megcsináltam!!! 22 hetet gyűrtem le magammal együtt és most ezt a távot! Jön az utolsó meeting point! Itt állnak a gyerekeim, a férjem és a várandós sógornőm a családjával! Még el tudott jönni! Még Ő is itt van, pedig mindenórás! Most nem nézem be őket! Most nem vagyok vakegér, nem vagyok robotpilótán, élek, itt vagyok a testemben, felfogom a dolgokat, átélem, megélem! Sanyi mosolyog, kuncog, ahogy pacsizom velük és jön a mámorító mondat, ami mindennél jobb felhajtó erő: „Manó! Te egy állat vagy!!!!” :- )Na kérem szépen, az ilyen mondatokért is küzdöttem végig ezt az utat! Ezt akartam! Egy harcossá válni! Bazsi fut velem tovább, és a sógorom a legnagyobb lánykájával. Sajnos nem sokáig engedik őket, Bazsit is kiterelik, nem tud velem befutni! Pedig addig végig fogja a kezemet. Ádámot nem látom, pedig Vele akartam befutni, elvégre is Róla is szól ez a 42 kilométer! Helyette látom Anyut! Már könnyes a szeme, de látva az én boldog arcomat inkább Ő is mosolyra vált! Ez az! Ne sírj Anyukám! Megjöttem! Sikíts!!!! Mikor gyerek voltam, és focimeccset néztünk a tévében, egy-egy izgalmas támadásnál mindig azt mondtam: „Én sikítanék!”. Hát most sikítok mindjárt egy nagyon-nagyot! Még pár méter és bent vagyok! A BSI vezetője pacsizik velem megint a cél pódiumnál és leszól, mint ha ismernénk egymást: „Látod, megcsináltad!”. De durva! Tényleg megcsináltam! És ez a mondat, most milyen furán hangzik egy idegen szájából. Mint ha a fentiek narrátora lenne! Köszönöm Nektek ott fenn! Az Élménykülönítmény fotósa szintén pacsira nyújtja kezét! Beleütök! Megérkeztem! De hol a célvonal! Ja, már átléptem!!!! Szép, mondhatom! Csak a lényegről maradtam le! :-) De ez persze nem igaz! A lényeg a 22 hét és ez a mai nap volt. Ez a 42195 méter és a még ki tudja mennyi korábban megtett táv. De a legfontosabb lényeg már bennem rejlik: megváltoztam! Képes vagyok rá! Megcsináltam Önerőből! Elhatároztam, végig küzdöttem, ide álltam és lenyomtam! Hihetetlen! A 22 hét alatt annyit szajkóztam, olyan elcsépelt, de annyi, de annyi perc, óra, kilométer, meló, miegyéb! De megérte! És akarom! Még, még és még! Ebből kell repeta! Ez brutál jó szer! Sokáig hat még remélem! A kapu után a tömegben volt kolleganőmet, és jelenlegi támogatómat Évikét szúrom ki! Fogjuk egymás kezét a tömegen keresztül. Köszönöm, hogy velem volt, de megölelni nem tudom, mert rengetegen állnak körülötte. Hamár az elején nem tudtunk találkozni, legalább most. Barátnőmet hívom, Szilvit, majd Edinát. Mindkettőjüket kérem, tartsák el egy kicsit a telefont, sikítok nekik!!! Hülyének néznek konkrétan egy páran a kordonon innen és túl, de ki nem tolja le! Ezért dolgoztam, had őrüljek meg egy kicsit, ha már az Alagútban nem tudtam. Átveszem az érmem. Átérzem az Érmem! Nincs fotós, nincs BSI-s, nincs semmi terelő tényező! Csak én és csak az érmem! Jó nehéz! Talán az idáig tartó utamat szimbolizálja egy kicsit! A bátyámat hívom! Nem kapcsolható! Biztos a repülőn ülnek még! Sajnálom! Hol lennék, ha nem lettek volna a mondatai?! Hú, de fura érzés! Most ahogy a bátyámra gondoltam, és a mondataira…. Te jó ég! Törlődtek a 2015-ös negatív érzések! Komolyan? Komolyan!!! Úristen! Egy idézet jut eszembe a Bibliából: „És nincs többé halál, nincs több gyász, sírás és fájdalom, mert elmúltak a régi dolgok.” (Jelenések könyve 21:4) Ott ugyan más aspektusban jelennek meg ezek a mondatok, de nekem most ez ugrik be! Elmúltak a régi dolgok! Valóban elmúltak! Kellett a pofon anno! De már nem fáj és nem sebez tovább! Elengedtem! Huss! A 2015-ös rózsaszín lufikat elengedtem és cserébe kaptam 42 lilát. A célban lődörgök. Azt sem tudom, hol vagyok. Nézem a telefonomat. Üzenetek! Még szinte be sem értem. Honnan tudja a külvilág, hogy lefutottam? Megnyitom a start előtti posztot. Aha! A férjem volt a „hunyó”, fényképes beszámolót küldött a nagyvilágnak helyszíni közvetítés gyanánt! Köszönöm Neki! És egyáltalán, a mai napon köszönök Neki mindent! A gyerekeim pesztrálását, a bíztatást, a külvilággal való kapcsolattartást, az aggódást, és a célban az elismerő mosolyát! Egyszer csak lágy női kezek fonják át nyakamat! Ki ez? Átölel hátulról, nyakamba bújik! A hangjáról felismerem: Alíz!!! Nem győzöm ölelni, megköszönni neki a töltést a 14-15. kilométernél. Mosolyog, mint mindig. Nagyon boldog és büszke! Persze jönnek a fényképek! Megjöttek a szüleim is! Apu is itt van, minden rendben! Huhh.. Ok! Egy köteg lufit szorongat, mint Boribon a mesében. Kicsit úgy fest, mint egy léggömbárus! Két kisgyerek szülei kikunyiznak két lufit a markából! Sebaj, még maradt 5! Vajon, mint a mesében, itt is a piros marad utoljára? :-) Jönnek Andi néniék! Mosolyognak, ölelnek, beszélgetünk! Aztán jönnek a fiúk! Balázsom hihetetlen széles vigyorral ölel és a fülembe súgja: „Büszke vagyok rád Anya!”. Édes szívem! De szeretlek! Szabikám is ölel, vigyorog, mint mindig! Ez a két pacák az életem! Jön Zoli! Köszönöm neki, amit lehet és amit tudok! Jön Sanyi még mindig hitetlenkedő arccal mosolyogva! A 2016-os együtt lefutott félmaraton után tettem Neki egy könnyelmű kijelentést, miszerint "SOHA többet"! Nem tartottam be hála a jó égnek! És most a következő mondat hagyja el számat: „Sanyi! Most nem mondom, hogy SOHA! Ezt én akarom még!”. Jön is a válasz: „Manó! Tudod, így verseny közben elkapott a lelkesedés! De holnapra tudom, kialszom!” Jót derülünk mindannyian! Persze mindig mondom, minden viccnek van egy csipetnyi valóságalapja! Kívánom neki, hogy egyszer megcsinálja, átélje ezt! Látja, hogy lenyomtam én is, Ő miért ne lehetne rá képes?! Sima liba! Még egy jó pár percig ott állunk az Élménykülönítmény sátránál, megkapjuk az okleveleinket, mint jótékony sportolók, pizzával kínálnak minket, de az én részemet a gyerekeim eszik meg, abszolút nem vagyok éhes. Emlékül kapok Zolitól egy lila-fehér Bátor Tábor pulcsit, amivel már egy ideje addigra szemeztem. Aztán mindenki lassan kezd szétszéledni. A családtagjaim is mind elindultak már haza! Nekünk is fel kellene kerekedni. Még hallom, hogy vannak, akik még csak most érnek célba. Nem lettem tök utolsó. Juppijéééé!!!! A kiléptetésnél csomagot már nem kapok, elpakoltak. Csak egy vizet szeretnék kérni, mert rám fér. A kordonnál dolgozó úriember a gyerekeimnek is hoz. De jó fej! Na, most kezdek fázni! Hol az a pulcsi?! Gyalogosan megyünk át a Ládmányosi hídon, a Budapest Park környékén van ugyanis az autó. Az aluljáróba lecsasszogván érzem, lábaim kezdik térdben egy kissé megadni magukat. De hát nem vethetek rájuk követ, becsülettel állták a sarat, szó szerint. A cipőmet sem mertem átvenni még, mert féltem, hogy a vízhólyag okozta fájdalmaktól nem fogom tudni visszavenni A kocsi előtt még ökörködünk egy kicsit a fiúkkal. Aztán bedőlök az autóba! Uhh… végre ülök! Ki tudja, hány órája nem tettem meg?! Még nem tudom a pontos időt, mennyi alatt futottam. Az majd egy kicsit később fog kiderülni, talán estefelé! Aznap este e-mail érkezett. „Gratulálunk! Maratoni időd: 04:49:50!” Több vágyam is teljesült! Elsősorban beértem, másodsorban öt órán belüli idővel, harmad sorban pedig megállás nélkül teljesítettem a távot. Mit akarhatok még? Talán a legfontosabbat! Köszönetet mondani mindenkinek, aki támogatott, velem volt, szurkolt, bízott és hitt bennem, vagy netán próbált lehúzni! Álljon itt Nekik egy kisebb stáblista, mert azt hiszem, név szerint is köszönettel tartozom a legfontosabbaknak! Elsősorban köszönöm a jó Istennek, hogy megteremtette a szüleimet, általuk pedig engem! Lábaim lettek és vágyaim! Támogattak, neveltek és ott voltak az eddigi harcaimban mindig. Köszönöm testvéremnek, hogy gyerekkoromban életben hagyott a sok nyúzás közepette és megtanított – szüleimmel együtt – küzdeni, magamat fanatizálni. Hármójuknak köszönöm, hogy példaképeket állítottak elém. Köszönöm férjemnek Zolinak, aki a 22 hét alatt megértette, elfogadta és végül támogatta maratoni napomat, büszke lett rám. A gyerekeimnek, akik hihetetlen motivációt jelentenek számomra a mindennapok során is. Köszönöm a szeretetüket, a bíztatásukat, a tisztaságukat! Köszönöm a családomnak, barátaimnak, akik támogattak engem, szerettek, formáltak, kísértek utamon engem idáig is, jöttek szurkolni, vagy otthonról küldték a csít, akik sokszor büszkék rám, és néha komplett hülyének tartanak. Köszönöm a hónapok, évek alatt üzenet, vagy élőszó formájában kapott bátorítást, drukkot, jó kívánságot, figyelmet, miegyebet! Hála és köszönet a 42 kilométer alatt befutó büszke és szeretetteljes üzenetekért! ;-) Köszönöm "csapattársamnak", Szilvássy Dórinak a közös futást, bíztatást, egymásért való küzdést, hajtást, a tanácsokat, edzéstervet! Köszönettel tartozom – most már kiírhatom név szerint is, engedélyt kaptam rá – Jankovich Péter terapeutának áldozatos munkájáért, testi, és sokszor lelki masszázsaiért, hasznos tanácsaiért, tapasztalataitért, gondolataitért. Az Ő munkája nélkül nem biztos, hogy lábaim engedékenyen hozzájárultak volna maratoni őrületemhez. Köszönet kampányom támogatóinak, Szatlmnayerné Kubalek Sárának (a parti társam), Vizi Viktornak, Gergely Máténak (akiről sajnos azóta sem tudom, hogy kicsoda, de remélem, olvassa a bejegyzést, valahogy reagál nekem), Tóthfalussy Gergőnek, bátyámnak, Sitkei Tibornak, Forintos Anikónak, Gulyás Zoltánnak, Bojti Istvánnénak (Évikének), Horváth Edinának (a csurikért külön), férjemnek, Azari Zoltánnak, sógornőmnek, Tarsoly-Azari Anikónak, a Szilágyi családnak, a már fentebb említett Jankovich Péternek és az egyik legjobb keresztapának, Balázs Sándornak! KÖSZÖNÖM NEKTEK, hogy hittetek bennem és az általam képviselt ügyben! Végül, de nem utolsó sorban köszönet illeti felkészülésem gyújtószálát, Szilágyi Ádámot, aki fegyelmezett hősként küzd a mindennapok során egyes számú diabéteszével! Remélem Ádám, a fenti emberek összefogása, a futásom egy kicsit valóban elhiteti veled Váci Mihály, Tiszta és jó című művének gondolatait, amivel ezúton is kívánok Neked további sok sikert a mindennapokhoz:   „És érezzék egy kézfogásról rólad, hogy jót akarsz, és te is tiszta jó vagy, s egy tekintetük elhitesse véled: szép dolgokért élsz – és érdemes élned.”       To be continued… :-) :-) ;-)