Esik a hó! Két hét alatt több ízben is, váltakozó intenzitással, több-kevesebb sikerrel a megmaradásra. Ahhoz elég olykor, hogy a kültéri futópályát beltérire, futópadra cseréljem. Kész kínszenvedés. Csak futok, izzadok, mint egy ló, és sehova sem jutok. Egyhelyben futva bámulom az edzőteremmel szembeni ház repedt oldalát. Gondolkozni sincs kedvem. Jobb kint a szabadban. Próbálom elterelni figyelmemet a futógép monotonul számoló piros kijelzőjéről. Nem itt akarok lenni fejben. Valahol máshol. De nem mindig jön össze. Olykor egy-egy éles kép bevillan. Egy emlék. A testem is reagál, mozdul a kezem. De ezen kívül semmi.  De megcsinálom, mert muszáj. És megcsinálom! Mindjárt április. És mindjárt január utolsó hete, amikor is újra beiratkozhatom, remélhetőleg az utolsó félévemre. Kiderülnek, milyen óráim lesznek és mikor. Két kezem összetéve, hogy április 7-én semmilyen órán ne kelljen részt vennem. Fontos. A suli is, de a maraton még inkább. Ez a félévem lesz a leghúzósabb. Szakdolgozat, suli, munka, család, futás, diplomavédés, államvizsga. Mindennek kellene lennem és közben néha úgy érzem, semmi vagyok. De megoldom. Már nincs sok hátra. Még egy-két nagy levegő és meg is lesz. Viszont azokat a levegőket jó mélyen kell júniusig beszívnom és bent tartanom. Kapaszkodhatok is olykor közben. Erőltetett hegyi menet lesz, ahol minden energiámra szükségem lesz. A futás ismét kivesz a hétköznapokból rövidebb-hosszabb időkre. Csak kint lehessek. A bezárt világ nem én vagyok. Múlt hét szombaton a 16 km-es penzumot sár és latyak ide vagy oda, kint a szabadban tettem meg. Nem, nem akartam már edzőterembe menni. Legyen vizes  a zoknim, essek pofára háromszor, de unom már a gumírozott fekete szőnyegen történő mókuskereket. Természetesen az első kilométereknél a legjobb pocsolyák mélységét teszteltem. Cipőm és zoknim, na meg a komfortérzetem nem volt érte hálás. És még csak az elején tartottam. És jöttek nehéz gondolataim is. De kint voltam. És csináltam. Reméltem, mire a táv második feléhez jutok, már kifutom belső őrületeimet, de tévedtem. A táv előrehaladtával csak egyre rosszabb vált a helyzet, úgyhogy hazafelé már inkább beerősítettem, csakhogy lelkemet támadó sötét erőket és gondolatokat valamelyik villanypóznánál hagyhassam végre. Hazaértem. Folyik a tussolóból a meleg víz. Hajat mosok. Tisztul a fejem. Engedem a hülyeségeket, ők is hagynak engem. De közben töprengek. Ez most mi volt? És legfőképp, miért? Sose akarok többet ilyet átélni. Mindamellett, hogy a 16 km nagyon könnyen lement – még több is lett, mint az előírt 16 – a belső világot ólomként cipeltem magamban. Sötét volt, hideg és nyirkos. Nemcsak a kinti, a benti időjárás is. Sebaj! Új hét jön! Kitörlök mindent, ami visszahúzhat. Új hét! A hó olvad. Eltűnik. Kedd! Óriási, kavargó hóvihar. Tetszik! Gyönyörű! Enyém! Miénk! Akarom! Egy pillanatra átvillan, mi lesz a futással megint másnap, de aztán a hóesés és az én lelkem is csendesedik. Gyönyörködöm a látványban. Ritkán esett ennyiszer a hó az elmúlt években. Másnap futócipő. A hideg ellenére muszáj indulnom. Kész gyötrelem. Ha nem lenne az áprilisi cél, a meleg szobában a bögrémet fognám két kézzel az ablakban állva és nézném odakint kabátjuk melegébe burkolózó emberek gyorsított lépteinek látványát. De most nem tehetem. Indulnom kell. A munkahelyemre futok egy kis plusz kitérővel megspékelve, hogy tutira meglegyen az előírt napi restancia. A lábaim ólomként funkcionálnak, húznak a talajhoz. Nagyon fura. Ők is érzik, ez most nem a napsütötte órák számát emelő időszak. De közben azt is megvitatom velük, amikor a meleg nyáron készültünk, az sem volt sétagalopp. Akkor a meleg elől menekültünk. Most a hideg ellen zárkózunk. Nem jó! Ennyire nem lehetünk nyápicok. Ha a megfelelő időjárásra várnánk, egész évben jó ha két hetet tudnánk futni összességében. Nincs megfelelő idő. Mindig az adott időt kell legyőzni. Dacolva széllel, esővel, napsütéssel, havazással, stb. Ettől leszünk mi többek. Ez adja az egész sava-borsát. Nem mindenki megy ilyen időbe mozogni. Ettől vagyok én más. Ezért mosolyognak rám annyian, „ez őrült, tudod ki… ” arckifejezéssel. És bevallom, ez a felhajtóerő, a mozgatórugója mindennek. Ha csak az átlagost adja az ember, nem érezheti magát többnek, másnak, annak meg mi értelme van ugyebár. Szerdától kezdve – a péntek kivételével – minden este – jelenleg vasárnap reggel – futás. Minden egyes alkalommal várom, valaki egy mondattal megmentsen: „Ne menj ma! Pihenj egyet inkább!” De már tudják, menthetetlen vagyok. Így sehonnan nem jönnek a mondatok. Menni kell. Vág a szél. Sötét van. Egyedül vagyok az utcákon. Jó a csend. De belül? Felejtő! Benn minden van, csak csend nincs! Ordít az akarom érzés. De miért? Könyörgöm, miért? Mit akarsz még magadtól? Mit akarsz még bizonyítani? Megcsináltad már, nem volt elég? És jön a válasz is egyértelműen, ellentmondást nem tűrően: NEM! AKAROM MÉG! KELL! Na, jó. Akkor ezen egy kicsit töprengjünk el, miért is olyan nagyon fontos ez! Április mindjárt itt van. Nincs sok hátra már. Csak rovom a kilométereket. Rájöttem, utálom a rövidtávos edzéseket. Elmerülni nem tud igazán az ember a gondolataiban, csak a nyavalygásai törnek maguknak utat: itt rossz, az nehéz, hideg van, de akarom és csinálnom kell, de akkor is, esik, fúj, sötét, korai, késői és minden egyéb, ami egy kicsit is úgy gondolja, létjogosultsága van agyamat blokkolni, jön és támad ellenem. Én pedig küzdöm velük, a saját elemeimmel. Saját gondolataimat próbálom hívni segítségül, repítsenek, tereljenek, lidérceimnek esélyük ne legyen ellenem. Elkapok egy-egy fonalat, viszem, fogom, nem engedem. Töprengek, agyban lélegzem. Sorra veszem a lehetőségeket, mi az ami még a pályán tart. Az emlékeim, az érzéseim. Amiket akkor ott, anno átéltem. És amit addig a napig átélhettem. Eszembe jut a 2015-ös feladott félmaraton. Hálával gondolok már rá. Alázatra tanított. Nem térdre kényszerített, hanem pofára buktatott. Onnan álltam fel. Megtanultam tisztelni a távot, de ami még fontosabb, saját magamat! A sikereimet gyerekkorom óta nem tudom feldolgozni, helyén kezelni. Mindig elbagatellizálom őket, nem érdekelnek, nincsenek bennem, hogy ez vagy az milyen nagy dolog. Nincsenek velem, nem épültek belém. A tavalyi utam viszont nagyon is él bennem. Életemben – a gyerekeim születése után - talán ez az egyetlen olyan dolog, amit kihúzott mellkassal vállalok büszkén: lefutottam a maratont, és az előtte lévő 22 hetet is beletettem rendesen. Nekem a maratoni nevezési díj nem 12000 Ft volt, hanem kis túlzással az egész addigi életem. Átformált, megváltoztatott, másként látok dolgokat, embereket, helyzeteket. A hosszú utak hozták, amiket hozniuk kell, töprengést, küzdést, fel nem adást, elismerést, megvetést, mindent. Jó és rossz oldalt egyaránt. De minden okkal történik. Mindent kaptam, mert kapnom kellett, akkor, ott és úgy, ahogy. És most sem véletlenségből viszem tovább a fonalat. Nem tudom, hogy van-e ebben a hátralévő 11 hétben még valami számomra a küzdésen kívül, az önmagamat való leküzdésen kívül, de tudom, hogy valamiért elindultam, újra nekilódultam. Valamiért újra kell. És ha másért nem, hát azért érdemes újra ringbe szállnom, hogy kiderítsem, mi motivál, mi hajt, mi van a színfalak mögött. Lehet csak az újbóli önmagam felfedezése a kiírt tender. Vasárnap van. 2019. január 20. Egy újabb hetet tudhatok magam mögött. Egy újabb héttel kevesebbet magam előtt. 4 edzéssel ismét gazdagabb lettem. Ez a hét nem a hosszabb távokról szólt, de azt gondolom, nem is baj. Az időjárás meghosszabbított egy-két utat így is. Ma reggelre ismét hófehér takaró borította a fővárost. Az úton futok. A hófödte autók látványa a múltba repít. Tavaly kb. ilyenkor mertem venni a bátorságot először és a hóba írni egy autó hátuljára, Maraton 2018. Mikor a hóba ujjaimmal írtam, emlékszem azon tűnődtem remegő kézzel, van-e jogom kiírni ezt a szót, ezzel a dátummal. Leírtam. Lefotóztam. Világgá kürtöltem. És megpecsételtem a sorsom. Onnantól kezdve tudtam, nincs visszaút. Játszom a gondolattal, beleírjam-e most is a hóba a szót és az idei dátumot. De nem teszem. Az első szent! Az első örök. Azt megismételni nem lehet és nem is kell. Az volt tavaly, most meg már idén van. Átestem a tűzkeresztségen, megtapasztaltam sok mindent.  A tavalyi maratonhoz nagyon is illet, hogy a friss hóba véstem fel. Az minden tekintetben új volt. Tabula rasa! Nem tudtam, mire vállalkozom, csak azt, hogy akarom. Mikor elkezdtem májusban az edzésterv alapján való felkészülést, kb. egy hónap után esett le: „Te jó ég! Már négy hét lement! Ezt te tényleg csinálod, tényleg akarod. Hoppácska, kicsi lány!”. Az, hogy mivel fog ez járni, csak később jött. Az elején még viszonylag kisebb távok voltak, kevesebb gondolatba merülve. De aztán… Huhúúú! Mi minden volt bent?! Te jó ég! Komplett pszichológiai értekezést lehetett volna írni belőlem és a rám törő, engem foglalkoztató kérdésekből, élethelyzetekből, érzelmekből, gondolatokból. Amiket leírtam korábban már a blogjaimban, azok olykor felét nem tükrözik annak, amin egy-egy futás alkalmával átmentem néha. Mindig bosszankodtam, bosszankodom, hogy a fejemre miért nem lehet egy diktafont erősíteni, hogy kihallja a gép a gondolataimat és azonnal felvésse. Olyan dolgokat mondok ki magamban futás közben, ahogy azt máshogy addig nem tudtam. A lábaim a kilométereket, agyam a gondolatokat, lelkem az érzéseket, szám a szavakat kapja. És hazaérek kiürülve, feltöltődve, lelkileg lecsupaszítva, tiszta fejjel. Minden és mindenki jól jár így. Kifizetődő a buli. Múlt héten, az egyik esti futásom alkalmával, az egyik kedvenc verses mesémből jutott eszembe egy részlet, miután a latyakban, hóban futottam és hullt a hó közben. J.Z. Novák Tücsök meg a hangyák meséjéből jutott eszembe egy röpke szösszenet: „…Nótás Tücsök mi lesz Veled, Magad vagy az ég alatt, hová hajtod árva fejed?...   - Ahol nyáron virág kéklett, ma csak hó van, durva jég. Nem jár kinn egy árva lélek, vad szél huhog, fázom félek, s otthon üres a fazék.   Meg is fagyna szegény pára, pereg rá a hópehely, de egy hangya arra járva megtalálja, s megsajnálja, - Jut neki is a bolyban hely.” Hát valahogy így éreztem magam miközben futottam. Engem is megtalált egy gondolat, az áprilisi maratoné: De egy gondolat arra járva, megtalálja, megsajnálja, - Jut neki is a célban hely.” Jön még nyár! Lesz még örüli, meg viduli. Ha más nem a célban. Csak kitartás! :-)