Hétvégén negyedik alkalommal checkoltam a Wizz Air Félmaraton járatán. 2014-ben ez volt az első félmaratonom. 2015-ben ezen a távon „maradtam” alul. 2016-ban ezen a versenyen tértem vissza. Most pedig… nem tudtam még mi vár rám. Éreztem, hogy menni fog. Hiszen a lábaim 25, 28, 30 és 32 kilométert is lenyomtak mostanság, tehát többször is, még ha nem is hivatalosan de lenyomtam félmaratoni távokat, plusz az Áfát. Mégis nagyon furcsa volt, hogy vasárnap reggel nem tudtam azt kimondani, edzeni megyek. Azért a verseny teljesen más műfaj. Mindenki körülöttem bíztatott, „áh, neked ez már semmiség”, „úgyis meglesz”, „ó, neked az már meg se kottyan”, „már fél lábon is”. De nem, nem és nem engedte az agyam, a lelkem, hogy elbízzam, elkönnyelműsködjem a dolgot. Nem ment. Valahogy odabent egy falat nem tudtam áttörni ezzel kapcsolatban. Valahol én is tudtam, hogy valóban nem fog gondot okozni, de nem engedtem meg magamnak, hogy lazára vegyem a figurát, „nagyképű legyek”. Talán a 2015-ös verseny miatt. Az baromi nagy pofon volt. Jókor, jó helyen! Ahogy vasárnap futottam, a 13. kilométernél eszembe jutott, három évvel ezelőtt ezen a ponton volt a kiszállóm. Kicsit átfutott rajtam az a rossz érzés, de gyorsan tereltem, hiszen éreztem, most nincs semmi gond, nem lesz kényszerleszállás. Ráadásul ott volt velem Sanyi, Szabikám keresztapja, akiért ezen a napon én voltam „felelős”. A 16. kilométer környékén egy kicsit láttam, kezd megborulni. Mondta is: „Most kezdek el belül magamba merülni.” Erre én visszaszóltam: „Nem, ne tedd! Akkor inkább gyere át hozzám vendégségbe!” Végig toltam a pályán! Mosolyogtam neki, magamnak a világnak végig, mint egy kettyós! Laza volt, vidám, felszabadult, mondhatnám könnyed ez a vasárnapi 21 km.  Boldog voltam. Rengeteg embert biztattam menet közben – ezt Sanyi meg is jegyezte a verseny után. Főleg az első félmaratonosokat hajtottam. Szurkoltam, tapsoltam nekik. Volt egy srác, akinek mondtam, mindent bele, az első örök, pozitív emlék marad. Ő meg mosolyogva válaszolta, most nem így érzi. Mondtam neki, holnap reggel, ha felkel, milyen királyul fogja magát érezni, és milyen büszke lesz. Erre a többen is elkezdték körülötte hajtani őt! Igazi felhajtó erők voltunk neki, látszott, hogy jól esik neki a drukk, és akármekkora zűr volt odabent akkor a 14. kilométer környékén, biztos vagyok benne, hogy beért a végén. Vagy a másik fazon is jó volt. Szintén első félmaratonos. Futottam mögötte egy ideig. Láttam össze-vissza van tapelve mindkét lába. Nem kis vacak ragasztások voltak rajta, valóban látszott, erre a napra lett összetákolva. De itt van és csinálja. Mikor mellé értem, odaszóltam neki, „te egy hős vagy”, mire csórikám először elmosolyodott, majd elanyátlanodva nyöszörögte, nagyon fájnak a lábai, a térdei. Mondtam neki, látom, nincsenek jó állapotban, de már nincs sok hátra, meg tudja csinálni, mindjárt itt a cél, képes rá! Nem is kamuztam nagyot! Még kb. 7 km volt hátra. Az már ott, egy első félmaratonon semmi. Ott visz a szív, az akarat. Ott csak az van benned, itt vagyok, mert ezért dolgoztam. Bár az első félmaratonomon nekem nem egészen ezek a gondolatok jártak a fejemben. Emlékszem, a 14. kilométernél eszembe jutott, hogy még ennél többet addigi életemben nem futottam. Egy kicsit megijedtem a 14-es táblától, de aztán arra fókuszáltam, innentől kezdve már minden kilométer ajándék. Akkoriban a 17-es kilométerre összpontosítottam, ahol tudtam, a gyerekeim és a férjem fognak várni. Hajtottam magam, legalább odáig muszáj eljutnom. Ők fognak erőt adni ahhoz, hogy a Nyugati téren a hídra fel tudjak evickélni. És valóban. A találkozás után úgy nyomultam fel a hídra, mint ha drótkötélen húztak volna. Nem volt benne hiba. Nem is éreztem, hogy az akkor már a 17. kilométer tábla mögötti szakasz. A West End mögött anno még kaptam egy kis nitro löketet egy fél pohár kóla személyében, amit ugyebár nem a legjobb sportitalnak tartanak, mégis ott a frissítőponton azt kínálták és engem konkrétan szerintem az vitt el a célig. Mint ha vénásan kaptam volna, akkorát robbantott, hogy a Lehel úti fejben lévő unalmat csak azzal tudtam legyőzni. Mire a Dózsa György útra értem, már királyság volt minden. A Hősök terén aztán találkoztam Ákossal, az egyik barátunkkal, akinek felesége Vali szintén futott, és akinek a szurkolása a mai napig minden alkalommal eszembe jut, mikor velük találkozunk. Valival egyébként a 14. kilométernél pont találkoztam a Pozsonyi úti fordítónál, ott kiabáltunk egymásnak. Ő addigra már egy csomó versenyt teljesített. Láttam rajta, ő is egy kissé megviselt, és ez megnyugtatott. Gondoltam, akkor legalább nem csak én érzem úgy, hogy komfortzónámból durván kibillentettek, még egy ilyen harcedzett nőnek, mint Vali is küzdeni kell a kilométerekkel. Hirtelen nem éreztem magam papírkutyának. Milyen apró dolgok képesek a végső célhoz vezetni?! Ahogy tegnap a rajtnál álltunk, és előttem egy csomó „első félmaratonom” feliratú papíros volt a pólók hátán, visszaemlékeztem, hogy mennyire büszke voltam én anno erre a papírra a hátamon. A rajtzónában állva a speaker mindig egy csomó marhaságot dumál. Néha idegesítő már, pedig tudom, jót akar, hangulatot fokoz, stb. De ott már nem érdekel a duma. Azonban az első félmaratonosokat mindig meg szokta tapsoltatni, és ha más dologra nem is reagálok neki kézfeltétellel, tapssal, sikítással, stb., az első félmaratonosokra mindig reagálok. Az az egyetlen dolog, amire figyelek, ami nekem is fontos. Még mindig. 4 éve, mikor nekem is tapsoltak, azt hittem elbőgöm magam a rajt előtt. De tudtam, nem szabad, sok erőt kivesz. Tegnap este pont – ha jól – számoltam, 5 teljesített, hivatalos félmaratont számoltam már össze az érmeim között. 6-on indultam, de 5-ön értem be.  A jobb lábam, amiért a hét közepén egy lyukas garast sem adtam volna, reggel egy rövid, villamoshoz futó szakaszon még erősen fájt, de aztán meggondolta magát, jobbnak látta, ha nem cseszik ki velem. Hálás vagyok neki, hogy meggondolta magát! : -) Azt hiszem jobban jártunk így. Illetve futottunk. A hangulat az elejétől jó volt. Bár a korábban leírt rituáléimmal most nem tudtam készülni, ugyanis Sanyi eljött értem reggel. Így sem a buszon, sem villamoson nem sasolhattam a futók cuccait, nem tudtam magamba szállni, nem tudtam végiggondolni, mi lesz aznap, stb. Az öltözőbe se tudtam bemenni, mert egy kissé hosszú sor kígyózott a wc-nél, és azt nem árt elintézni ugyebár. Mivel tudtam, kocsival megyünk, így eleve a futó cuccomat vettem fel a póló és a cipő kivételével, amiket aztán a Lurdy parkolójában átcseréltem. Onnan villamos, amin már rengeteg futó volt. Mikor megérkeztünk hatalmas sártenger és tömeg fogadott minket a wc-k környékén. Te jó ég, na, ez jól kezdődik! Kérdezte Sanyi, bemegyek-e egy kicsit azért az öltözőbe, de nem mertem tovább húzni az időt. Pedig jó lett volna egy kicsit, még így átöltözve is ott elcsendesedni. De most nem tehettem. Menni kellett a rajtzónába, ami eszméletlenül pocsékul van megoldva minden egyes alkalommal. Most is úgy kellett a kordonon átmásznunk, mint egy huligán, hogy a saját rajtsávunkba be tudjunk állni. Kész röhej! Mire beállsz a helyedre, sanszosan mosolyog rád előtte egy nyaktörés. Gáz! Adrenalint ad ez is, csak nem mosolyogva éled meg, hanem puffogva. A rajtvonal mögött állva még egy rövid időre sikerült elmélyednem, magamban lenni. Próbáltam a telefonom értesítéseit már kívül hagyni, de nem akartam bunkónak hatni, úgyhogy akinek még tudtam válaszoltam , reagáltam. Végig pörgött bennem, milyen sokan szurkolnak már most reggel. És tudtam, vannak emberek, akik ugyan most nincsenek ott a helyszínen, de velem, értem vannak. Aztán applikáció állítás, taps az „újoncoknak”, próbálom magam mozgásban tartani a tömegben, nehogy lemerevedjek, zene check. Látom a zászlókat, hallom a dobosokat. A rajtnál nem szoktam még zenét hallgatni (habár elindítom a rajt előtt), mert ott a dobosok és a szurkolók hihetetlen hangulatot nyomnak, ott még ők a kerozin tankok. Tudtam, ezen a versenyen szokásomtól eltérően, fél fülessel kell futnom, mert Sanyit a megbeszéltek szerint végig kell húznom a távon. Ha bármi baj, kérés, óhaj, sóhaj van, nekem azt figyelembe kell vennem. Igazi légi utaskísérő vagyok most. Szerencsére nem sok dolgom volt. Nagyon jól bírta. Csak mosolyra, pacsira egy-két biztató mondatra volt szüksége és a kilométerek csak fogytak és fogytak. Az Árpád hídon felfelé egy kicsit húztam, de pont csak annyi kellett neki, hogy újra felpörögjenek a turbinái. Mondta, menjek nyugodtan, hiszen látszik, több van bennem, hagyjam Őt nyugodtan. Mondtam neki, szó sem lehet róla, két évvel ezelőtt Ő is mehetett volna amerre lát, mégsem tette. Most rajtam a sor. Ott maradok végig mellette, bármilyen formában is vagyok. Margitszigeten aztán jött egy adag felfrissülés árnyék formájában. Hiába indultunk ugyanis reggel 8-kor, mire a Margitszigetre értünk már erősen volt ereje a Napnak. Élveztem, hogy a karjaimat nem égeti és a szél is meg-megmoccantja a levegőt. Óbudán ugyanis az előtte lévő etapban úgy be volt állva a levegő, hogy egy kis dunai levegőért csápoltam magamban. Mennyit változik a világ, mi? Én, aki utálom a Rakpartot futóversenyen, most azt vártam, mikor érünk a parthoz, hogy jöjjön a légáramlat! És én, aki utálja a Rakpartot futóversenyen, most élveztem a látványt, élveztem a futást, élveztem a hangulatot, mindent. A zenéket is sikerült jól összeválogatnom a telefonomra. A Battyhány tér felé haladva mondtam is Sanyinak, mikor felcsendült Enya dala, „Ne haragudj, de most egy kicsit magamban leszek, megjött a dalom!.” Az a látvány, az az érzés, azok a gondolatok és minden, ami ott volt bennem nagyon együtt volt. Azon méláztam, emberek, érzések, dalok milyen rövid idő alatt mennyit tudnak adni az embernek, mennyit hozzá tudnak adni az ember teljesítményéhez. :-)  Megint bennem volt az érzés – ami szinte végig – mennyien vannak most velem gondolatban. Sanyinak is volt ilyen „kapaszkodója”. A 17. kilométernél A zöld, a bíbor és a fekete című dal rázta fel a hátralévő kilométerekhez. A stewardess küldetésemet egy kicsit betámogatta. A hangfal mellett elhaladva együtt üvöltöttük a dalt többed magunkkal! Kellett!! A Fővám térnél aztán az utolsó frissítőnél még nyakamba zúdítottam két nagy adag vizet, és még a locsolóval is lespricceltek, úgyhogy mire a Petőfi hídra értem, már úgy néztem ki, mint ha vizes póló versenyen vettem volna részt. A szoknyám a combjaimhoz tapadt, a felsőm egy merő víz volt szintén. Vizes EB-t rendeztem! Nem zavart! Élveztem. Jó érzés volt majdnem úszódresszben futni. Kérdeztem Sanyitól, tudom, robotpilótán van, de mi lenne, ha visszavenné az irányítást a gép felett és az utolsó kilométert meghúznánk. Viccesen azt felelte: „Ennyi megy Manó, ha még egy mosolyt is fel akarok erőltetni a pofámra a befutó fotóhoz!”. A befutó előtt aztán igazi meglepetést kaptunk: a sógornőm és kis családja jött ki szurkolni nekünk. Utána teljesen véletlen kiszúrtam apukámat. Ott üvöltöttem feltartott karokkal: „Ott az én apukám! Ott az én apukám!” Úgyhogy egy jó páran körülöttem rapid módon megismerhették az apukámat! :-) Odamentem hozzá egy puszira, megölelni. Csurom víz voltam még mindig, nem mertem nagyon, csak egy kicsit. Az utolsó 100 méternél már nem nagyon emlékszem semmire, csak arra, hogy sikítok és kiabálok! És a célban is csak arra, hogy éreztem, van még bennem, mehetünk tovább is ha kell! Eszméletlenül jól esett! Megölelgettem Sanyit, aki jól bírta végig, de látszott rajta, megnyugodott, landoltunk végre. Egy hős volt. Tulajdonképpen úgy jött el erre a távra, hogy csak motiválta, valahogy be kell érnie. Sokszor mondta, nem teljesen felkészült, de tudja, együtt meg tudjuk csinálni. A Petőfi hídról lefutva azon gondolkoztam, sosem csináltam ilyet futóversenyen, de mi lenne, ha nyomnék egy élőt facen. De aztán nem nagyon akartam tojakodni a telefonommal. Csak élvezni akartam a végét, ahogy addig is tettem. A célba érve aztán hamar szembesülnöm kellett vele, a gépem feladta aznapi szolgálatait, se ki, se be, nem tudtam kapcsolni. Game over! Még a futó applikációt sem tudtam megállítani. Amúgy is haldokolt már egy ideje a gépem, és valószínű, hogy a Fővám téri zuhany sem vált javára. Sajnáltam, hogy nem tudom felhívni egyből a családom, megcsináltam, Anyuékat, hogy hol vannak, nem tudok üzenetet küldeni, nem tudom világgá kürtölni a boldogságom! Mert az voltam! De nagyon-nagyon! Még annyi szufla visszatért a telómba, hogy láttam, anyu keres egy párszor, de én hallottam őt, Ő engem nem. Úgyhogy a végén Sanyiéról hívtam fel őket, és tudtunk találkozni. Olyan aranyosak voltak. Látták, hogy az összes fogam kint van úgy örülök, úgyhogy most elmaradt a menetrendszerinti sírás. Na jó, egy pár könny volt, mikor elköszönéskor átöleltem őket. Aztán megpróbáltam valahogy a face-re feltenni egy-két képet, de kb. 2 óra volt, mire sikerült, a telefonom lihegni tudott már. Addig Sanyi posztjaiból értesülhetett a világ, élek, megvagyok. Mikor nagy nehezen sikerült posztolnom, válaszolni az üzikre, még egyet telefonálni Melindának, elkezdtem üzenetet írni… elküldtem… tényleg game over… Mivel a fiam, Balázs meccsére mentem a futás után, várnom kellett, míg hazaérek és valamilyen itthoni kölcsöncuccba betehetem a sim kártyám, vagy bármilyen technikai kütyü segítségével kapcsolatot teremthetek a külvilággal. „Kapcs ford! Küld fény post!” Balázs nagyon édes volt. Megérkeztem a cuccával az öltözőjük elé – mert addig a kocsiban maradt, ők meg külön utaztak – lejött a cuccáért hozzám. Adott két puszit, végigmért már félig visszaindulván és amúgy kamaszosan, saját meccsére készülve visszaszólt: „Gratulálok Anya!” Imádom! Nem volt ölelés, ahogy szokott lenni, csak kimért két puszi, és mégis kizökkent egy kicsit. Pedig már láttam az arcán, Ő is hangolódik a meccsére, elindult „magába”. Hagytam! Csak néztem utána büszkén! A héten jön a legdurvább eddigi táv: 35 km! Dóri a hétvégén futotta le! Beszéltem vele! Mondta, nem volt könnyű, de meglett. Inspiráció ON!!! A lábaimat addig megpróbálom, amikor tehetem kímélő üzemmódba helyezni. Ha ezt a négy hetet és a versenyt meg akarom csinálni, nagyon kell rájuk vigyáznom. Meg magamra. Pénteken leégettem a karomról egy kis helyen a bőrt. Írtam is Dórinak azonnal, úgy látszik, ez egy beavatási szertartás, aki maratont akar futni, az valami égési sérüléssel találja magát szembe a felkészülés vége felé. Két éve, pont a 35 km-es futása utáni időszakban, tehát már a vége felé Ő a combját forrázta le, mentő vitte el. De mégis ott volt és megcsinálta! #myhero #mybestteammate