Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy lány. Aki ismerte, szerette, de Ő valahogy mégsem bízott saját magában, a képességeiben, sosem volt elégedett önmagával. Sokat mosolygott, nevetett, de mosolya mögött saját maga számára is olykor megmagyarázhatatlan rossz érzések lapultak. Egy napon aztán vándorlásai során hallotta, él, nem is olyan messze egy sárkány, akit Kunzitnak hívnak, és csak futva lehet eljutni Hozzá. Nevét rózsaszín-lilás színe miatt kapta, és számtalan kincs van a birtokában. De minden embernek, aki felkeresi más-más különleges dolgot ad. Elindult hát a lány, hogy találkozzon Kunzittal és megtudja, mit tartogat vajon számára a sárkány. Kicsit félve indult útnak, hiszen mégiscsak egy sárkányról volt szó, de azt gondolta, ha meg sem próbál találkozni vele, lehet olyan kincsektől, lehetőségtől fosztja meg magát, amit sehol máshol nem fog tudni megtalálni később. Felkerekedett hát és futni kezdett. Futott, futott, egészen 21 km-en át meg sem állt. Útközben furcsa érzés kerítette hatalmába. Azt érezte, minél közelebb kerül a lényhez, minél kevesebb van hátra a sárkányhoz vezető útból, annál felszabadúltabb. Útközben találkozott néhány barátjával, akik látták rajta, hogy egyre elcsigázottabb, de már közel a cél, így bíztatták, haladjon csak tovább. Végül megérkezett Kunzithoz. Ahogy átlépte a sárkány birodalmának kapuját, könnyei megeredtek. A fáradtságtól már nem tudott állva maradni, le kellett guggolnia és közben egyre csak sírt. Egyszer csak egy hang megszólította: - Állj fel! Miért sírsz? Hisz elérted a célod. Megtetted a hozzám vezető hosszú utat, eljöttél a kincsért, amit Neked szántam. Nem adhatok mást neked, csak ami benned lakozik. És a lány ekkor, anélkül, hogy a Sárkány bármit is szólt volna még, megérezte, az ajándék már a birtokában is van: megkapta az önmagába vetett hit erejét. Már nem sírt, boldog volt! Elégedetten ment haza, szívében derűvel.   Telt-múlt az idő, és a lány egy év múlva úgy érezte, ismét felkeresi a Sárkányt. Bár az útra nem készült fel igazán, úgy ahogy az előző évben tette, azonban a korábban megszerzett önmagába vetett hite miatt meg sem fordult fejében, hogy ne tudná ismét megtenni az utat, a Sárkányhoz vezető 21 kilométert. Nekivágott hát a hosszú útnak. Szaladt, szaladt, de lábai, teste egyre inkább visszahúzták. Fejében szörnyű gondolatok, lelkében furcsa érzések kavarogtak. Nagyon szerette volna megtenni a távot, de egy idő után belső ereje teljesen elhagyta és megállt. Nem folytatta útját. Csalódottan, bánatosan, kiábrándulva tért haza. Könnyeit nehezen tudta csak felszárítani, a lelke sajgott. Hazaérve aztán kapott egy bíztató üzenetet, amin bár első olvasatra nagyon sírt, mégis elhatározta, következő évben csakazértis, ismét szerencsét próbál.  Innentől kezdve lelkiismeretesebben készült a következő kalandra. Már semmit nem vett félvállról, nem bízta el magát. Így történhetett, hogy kerek egy esztendő elteltével, ha félve is, de ismét útnak eredt. Futott, futott és eldöntötte, meg sem áll, míg Kunzit kapujáig nem ér újból. Azonban ismét furcsa érzések kezdték körül venni. A lány megijedt, hogy ismét kudarcott vall, idén sem láthatja meg a Sárkány kapuját, nem léphet át rajta. Ekkor nagy-nagy szerencséjére épp mellette futott egy legény is, pont abba az irányba, amerre Ő is tartott. A legény bíztatni kezdte, s a lány ereje kezdett visszatérni, önmagába vetett hite ismét erőt adott neki. Végül együtt megérkeztek Kunzit kapujába. A kaput átlépve a lány most nem sírt, hanem hihetetlenül boldog volt. Ekkor megjelent a Sárkány: - Már vártalak! – mondta. – Tudtam, hogy nem adod fel! Tudd meg: előző évben próbára tettelek. Láttam, hogy nem készültél fel rendesen a hozzám vezető útra, így meg akartalak leckéztetni. Azt akartam, átérezd, megtanuld, ha félvállról veszed a dolgokat, ha nem akarod azokat igazán, sosem fogod elérni a célod. S bár két éve az önmagadba vetett hittel ajándékoztalak meg, megmutattam azt is, ez önmagában, egyedül mit sem ér. Látom, tanultál a leckéből. Ezért van számodra egy jó hírem. Ebben az évben nem egy, hanem két ajándékot adok neked. Fogadd tőlem az alázat és a küzdeni tudás jegyeit. Az alázatot, mert megtanultad a leckét és a mindennapjaidat ennek jegyében élted, a küzdeni tudást pedig, mert nehéz helyzetből, de talpra álltál és ennek köszönhetően most ismét itt állsz előttem. Megmutattad, hogy méltó vagy rájuk. Viseld őket szívedben most már! A lány boldogan fogadta, s most már, bitokában a három tulajdonságnak, vidáman tért haza. Tudta, még találkozni fognak. Élte örömteli mindennapjait az önmagába vetetett hittel, az elszántsággal és a küzdeni tudással. Akárhányszor csak nehezebb helyzetbe került, mindig eszébe jutottak Kunzit szavai.   Kerek egy esztendő elteltével aztán újra nekivágott az útnak és meg sem állt míg csak az ismerős kapuig nem jutott. Már az úton boldog volt, tudta, újabb erénnyel fog gazdagodni útja végén. Kunzit ebben az évben a következőket mondta a lánynak: - Mint minden évben, idén is eljöttél hozzám. Dicséretre méltó elszántságod. Ezért tudd is meg, az elszántság is már vitathatatlan erényed. Meglásd, ez a képességed fog téged nagyobb dologra sarkallni! Mielőtt a lány bármit is kérdezhetett volna, a Sárkány rózsaszín-lila ködében hirtelen eltűnt. A lány tanácstalanul egy ideig töprengett még azon, vajon milyen nagyobb dologra gondolhatott a Sárkány, Ő maga is érzi, hogy valami nagy tettre lenne még képes, vágyik is valami nem mindennapi cselekedet véghezvitelére, de egyelőre a Sárkány szavai nem voltak neki még egészen érthetőek.   Egy szép havas reggelen aztán a lány futni indult a megszokott útvonalán. Egyszer csak meglátott egy hóval vastagon betakart üvegtáblát. A kezét hirtelen valami ismeretlen erő kezdte az üvegtáblához húzni és mutatóujjával betűket kezdett formálni a hólepte felületre. Csak a végén tudatosult benne, hogy mit is írt bele a hóba valójában, az üveghegy nevét és egy dátumot: Maraton 2018. Hirtelen megszeppent. Eszébe jutott azonnal Kunzit és az évekkel korábbi első találkozásuk. És eszébe jutottak a Sárkány előző évi mondatai, hogy nagyobb dolgot fog véghez vinni: – Erre gondolt talán Kunzit? Vajon képes vagyok rá? – kérdezte önmagától? Majd elmosolyodott: - Hát persze, hiszen akarom. Megpróbálom. Miért ne?  Birtokomban van már az önmagamba vetett hit, az alázat, a küzdeni tudás, az elszántság. Tudom, hogy nagyon sokat kell dolgoznom, hogy az üveghegyre felérjek, de a Sárkány szavai, és az erényeim együtt társaim lesznek majd a hosszú úton. Így hát belevágott az eddigi leghosszabb időt igénylő tervének megvalósításához. Napról-napra, hétről-hétre, hónapról-hónapra betartva minden szabályt, fontos lépést készült a Maraton csúcsára vezető útra. Nem szalasztott el egyetlen felkészülési napot sem. Mikor elfáradt, vagy akadályokba ütközött, a korábban átélt élmények adtak neki új erőt. Egy kissé tartott tőle, de ugyanakkor várta is már azt a napot, mikor nekivághat a nagy kalandnak. Tudta, előtte még találkozik Kunzittal is, aki biztosan valami jó útravalóval tarisznyázza majd fel a hosszú út előtt. Így is történt. A Sárkányhoz vezető út szokatlanul könnyű volt, gyorsan eltelt és viszonylag könnyed léptekkel szaladt a lány az úton. A kapuban már várta Őt Kunzit. A rózsaszín-lila ködből szólni kezdett: - Figyeltelek! Láttam, mit vittél véghez ebben az évben és tudom milyen erények birtokába kerültél. Mivel most, a Velem való találkozás után méghosszabb útra készülsz, és indulsz hamarosan, a következő erények tulajdonosává váltál: bátorság, akarat, fegyelmezettség, erő.  Bátor voltál, hogy megértetted, elfogadtad, van számodra nagyobb kihívás is, amit lehetséges teljesítened és bele mertél vágni. Az akaratod, amivel dolgoztál a mindennapok során más emberré formált. Sok mindent megtanultál időközben magadról. A fegyelmezettséged, ami eddig ennyire nem volt ilyen nagymértékben jellemző Rád is egy új tulajdonságoddá vált. Mindent, amit csak lehetett megtettél, betartottál, megcsináltál. Ennek is köszönhető az erő, ami testi-lelki értelemben is benned lakozik már. Látod, most is milyen könnyen eljutottál hozzám, szinte különösebb erőfeszítés nélkül. Nem voltak fejben, testben gátak, nem volt kérdés, hogy itt leszel. De arra kérlek, maradj továbbra is fegyelmezett, használd a korábban megszerzetteket, élükön az alázattal és az önmagadba vetett hittel! Tiszteld az utat, ahova tartasz! Legyen benned, veled, érted az elszántság, kitartás, bátorság, küzdeni tudás, erő. Ezeknek mind birtokában vagy, csak okosan is használd őket! A lány megköszönte Kunzit szavait és boldogan, izgalommal a szívében várta a nagy napot, ami hamarosan el is érkezett. Induláskor végiggondolta, honnan is indult, milyen kalandokat élt már át, mennyien segítették útjai során, milyen sokan bíztatták őt és épp milyen hosszú út áll előtte. Futás közben végig fegyelmezett volt, nem sietett túlzottan, tudta, erejét be kell osztani, ha fel akar jutni az üveghely tetejére. Tisztában volt vele, akárcsak az üveghegy, álmai is éppoly törékenyek, ha nem tartja magát a jól begyakoroltakhoz. Útja során egy alagúton kellett keresztülfutnia. Máskor, mikor Kunzittal találkozott, ebben az alagútban mindig kiabált, sikítozott, zajongott, hiszen élvezte, hogy az alagút visszhangzik, felerősíti a hangját. De most ezt sem merte megtenni, sprórolni akart az erejével, hiszen messze volt még az út vége. Csak futott, futott és futott. Útja során többször is találkozott olyanokkal, akik szerették és sok szerencsét kívántak neki. És bár egyedül futott önmagában, egyszer sem érezte magát elhagyatottan. Olykor a fáradtság megmutatta karjait és próbálta Őt hatalmába keríteni, de a felvértezett erényekkel még ő sem tudott mit kezdeni. Így történt, hogy a lány egyszer csak, már nem is olyan messziről, meglátta az üveghegy tetejét. Boldog volt, büszke, szinte szárnyalt. Arra számított, hogy mint annak idején, a Kunzittal való első találkozása során, sírni fog, de nem így történt. Sőt! A nagy cél elérése előtt még nevetni, kiabálni is volt mersze és ereje. Az utolsó pár métert aztán önfeledt, elégedett mosollyal az arcán tette meg. A jéghegy tetején pedig egy hatalmasat sikított és magabiztosan nyugtázta, megcsinálta, képes volt rá! És még egy nagyon furcsa, jóleső érzés is szívébe költözött: eszébe jutott, mikor nem tudott eljutni Kunzithoz az egyik útja során. Eddig kimondatlanul nagyon szégyellte azt az utat, bántotta a lelkét. De most?! Mint ha ott sem lett volna az az út. Rájött, kellett neki az a kudarc, kellett, hogy még több jót kaphasson későbbi útjai során. Végtelen boldogság árasztotta el, leírhatatlan érzések lettek rajta úrrá.     Aztán ismét eltelt egy év. A lány számtalan terve veszett olykor kútba, de a megszerzett erényeivel mindig talpraállt és elindult Kunzit felé. Elhatározta, ebben az évben Ő is ad ajándékot a Sárkánynak. A kapu előtt egy nagy hídon kellett átkelnie, ahogy szinte minden évben. A hídon futva meglepő dolog történt. A lánynak eszébe jutottak az addigi útjai, az addigi sikerei, kudarcai, miket kapott és vesztett útjai során. Eszébe jutott az első, a Sárkányhoz vezető, megtett útja. Eszébe jutottak az edzései, a vívódásai, a jéghegy. Szinte filmként nézte végig lelki szemei előtt a kockákat miközben a hídon futott. Érezte, Lábai kezdenek fáradni, fájni. Megköszönte nekik, hogy idáig is hozták, eddig is szolgálták. Majd hangosan kimondta: MINDJÁRT VÉGE! UTOLSÓ! NINCS TÖBB! És hirtelen kiszakadt belőle a sírás. Mikor megérkezett Kunzit kapujához, nem várt már semmit. Fáradt volt, de boldog. Azonban a Sárkány megjelent. – Köszönöm! – mondta. – Azt hittem, nem jössz el többé. Úgy gondoltam, elérted a jéghegy csúcsát és engem elfelejtesz majd.  Láttam, hogy az utolsó métereken mire gondolsz, mit érzel. Én juttattam eszedbe azokat az emlékképeket, hogy lásd, honnan indultál és mikre voltál képes. Megmutattam neked újabb erényedet: a kitartást!  Ekkor a lány közbevágott: - Kedves Kunzit! Engedd meg, hogy most én adjak neked ajándékot. Rengeteg dologra megtanítottál, úgy érzem, én tartozom neked. Szívem hálás neked mindazért mit kaptam tőled! Az első találkozásunk életem egyik legmeghatározóbb élménye volt. Hogy akkor 21 km megtétele után ott állhattam előtted és akkor és utána is minden évben tanulhattam valamit magamról, az Neked köszönhető. Ezért én a hűségemet adom Neked. Ígérem, hogy amíg csak tudok, minden évben itt leszek, hogy lássam rózsaszín-lila színben pompázó kapuidat. A másik dolog, ami szintén csekélység, de Tőled kaptam és most egy kicsit szeretnék vissza is adni belőle Neked: a büszkeség. Igen, büszke vagyok arra, amit véghez vittem eddig. Büszke vagyok minden egyes megtett méterre, kilométerre. Büszke vagyok a magamat formáló utamra. És ezt a büszkeséget Neked köszönhetem. Te már az első találkozásunk előtt tudtad, a sorsom meg lesz pecsételve a veled való találkozás élménye által. A veled való találkozás volt bölcsője az eddigi erényeimnek: önmagamba vetett hit, alázat, küzdeni tudás, elszántság, bátorság, akarat, fegyelmezettség, erő. A sárkány ekkor elmosolyodott, majd kedvesen így szólt: - Ó, te lány! Az erényeid kezdettől fogva benned lakoztak. Én csak segítettem neked felszínre hozni azokat. Senkit sem lehet más erényekkel felruházni, csak mi valójában benne él. Ezek a Te rejtetted kincseid voltak. De Te mélyen eldugtad magad elől. Nem engedted meg magadnak, hogy felszínre törjenek. Én csak megmutattam, hogy a csoda igenis benned van. A hosszú utak megtétele közben, miket megtettél akár hozzám, akár az üveghegyre, észre sem vetted, hogy egy másik úton is jártál. Az önismeret útján. Mikor találkozásaink alkalmával az erényeidet soroltam, azért tudtad olyan könnyen elfogadni őket, mert már Te is érezted addigra, valóban Veled élnek, téged szolgáltak eddig is. Egy dolgot azonban még meg kell tanulj! Nem elég az erényeket ismerni. Önmagadba beépítve úgy kell velük élned, hogy elfogadd magad. Ez a lecke még hátra van, az önmagad elfogadása. Nem csak addig az ideig kell, hogy tartson, míg valamit elérsz! Tovább is kell tudni belőlük építkezni. Ha elfogadod magadat olyannak, amilyen vagy, ha annak a tudásnak leszel a birtokában, hogy az erényeket, kincseket nem kell mindig űzni, hajtani, mert számtalan értéked van mióta megszülettél, akkor leszel igazán boldog és felszabadult. Minden ember más. Minden ember egyedi, és megismételhetetlen. Tanuld meg hát magad elfogadni! Én itt leszek veled, amíg szükséged van rám. Hozzám minden évben futhatsz. De most már tudod, nem én tartogatok számodra különlegességeket. Te magad vagy a különlegesség. És minden egyes hozzám megtett út során saját magadat ajándékozod meg. Csak valóban tanulj meg vele élni és önmagadat elfogadni! – Megpróbálom! – felelte a lány, és a szép szavakat megköszönve elindult haza. Még nem tudta, mit hoz a jövő, de abban biztos volt, Kunzitnak tett ígéretét, miszerint minden évben, ameddig tud, elfut hozzá, lefutva 21 kilométert, megteszi.   És a lány, idén hatodik alkalommal, talán ismét eljut Kunzithoz és ő maga meséli el majd a Sárkánynak, ebben az évben mi mindent tanult saját magáról. Az utat pedig, amit eddig megtett sose felejti el, örökre szívébe égett.