Hétfő délelőtt van! Fekszem az ágyban. Milyen jó érzés. Már este elkezdtem írni a bejegyzést, de valami oknál fogva a szemeim egyre mélyebben pilláztak. Nem is értem, miért?! :-) Viszont így volt még egy éjszakám, egy hajnalom, és egy fél délelőttöm, hogy gondolkozzam a tegnap történteken. Hajnalban fejben tök jól megírtam a blogot, de persze mint mindig, most is sajnáltam, nincs a fejemre erősítve valami belső diktafon. Pedig már tegnap is miken gondolkoztam??!!! Megpróbálom most egy kicsit visszaadni a tegnapi napot! Nem tudom, hogy fog sikerülni, hiszen még magam is dolgozom. Kicsit nyelvtanilag is csapongó lesz olykor, olykor, de az ottani belső monológokat, amik tényleg a fejemben maradtak, muszáj leírnom. Előre is elnézést kérek magyartanáraimtól! Máté evangélium 21:22: „És amit könyörgésetekben kértek, mindazt meg is kapjátok, ha hisztek.” Ez a felirat állt egyik futótársam pólójának hátsó felén a rajtzónában vasárnap! Micsoda inspiráció, és micsoda üzenet! Én személy szerint május óta ezért a napért könyörögtem, ennek a versenynek sikeres teljesítéséért dolgoztam. Imáim meghallgattattak! Persze a rajtzónában ez még nem volt egyértelmű. Már kora reggel tudtam, minden a helyén lesz. 4:20-kor tértem magamhoz, de igazából mégsem. Eleinte azt sem tudtam, merre vagyok. Feküdtem az ágyban, és azon gondolkoztam, merre vagyok arccal előre. De szó szerint. Nem ismertem fel az oldalt, ahol aludtam, a férjem hátát, azt hittem az ágy karfájával nézek farkasszemet. Aztán azon csodálkoztam, miért a férjem alszik velem, és nem a nagyobbik fiacskám. Péntekről szombatra virradóra ugyanis Ő volt a hálótársam. Jócskán összekavarodtak a napok, épp azt sem tudtam milyen nap van. Csak jó pár másodperc után esett le, merre az előre. :-) Már épp próbáltam visszaaludni, mikor is villámként hatolt belém a tudat: „Te jó ég! Ma van a Maraton!” Jelzem, kb. 2 perc után esett le a tantusz! Magam is elcsodálkoztam, hogy alhattam ilyen mélyen, teljes „agymosáson” átesve. Már a péntekről szombatra való éjszaka is elég fura volt, de ez, hogy így aludjak egy nagy futás előtt… még sosem volt rá példa. Azt gondoltam, ahogy eddig, ezen az éjszakán is olyannyira izgatott leszek, alig fogok tudni aludni. Nem így lett. De onnantól kezdve már valóban nem aludtam vissza. Elkezdtek pörögni a gondolatok. Éreztem, minden rendben van odabent, minden egyben, készen állok. Furcsa volt az érzés, hiszen sosem engedtem meg magamnak a 22 hét alatt, hogy elbízzam magam. És most mégis valami, a teljesítménnyel kapcsolatos nyugalom szállt meg, legszívesebben kiugrottam volna az ágyból, menjünk már felkiáltással. Éreztem az erőt, hogy velem van! Pedig senki nem mondta a sötétben „Én vagyok az apád!”. Fél hat tájékán aludtam vissza egy kicsit. Addig pörögtek a gondolataim. 5:55-kor meg jelzett a telefon, ébresztő, itt az idő, ha nem akarsz elkésni a versenyről, ahogy azt már korábban számtalanszor álmodtad. Persze jött a „még öt percet kérek!” érzés, de lenyomtam, magamat meg ki az ágyból. Irány a zuhany! A fürdőkádban aztán egy sikoly állarchoz hasonló fejet formáztam, mikor megláttam, pont akkor, pont nekem megindult a szokásos havi piros betűs ünnepkör! Hurrá! Soha jobbkor! De hiszen még két napja lett volna, igazán betarthatta volna. A svájci vonatok sem jönnek hamarabb egy fél perccel sem. (A magyarról meg ugye ne is beszéljünk!) Na mindegy, no para, ez nem fog befolyásolni, eltoljuk a problémát, nem történt semmi. Törülközés, öltözés. Csomagellenőrzés! Bravó, szétnyílt a táskám cipzárja. Azé a táskáé, amelyik már négy éve minden versenyen kitartóan velem van és amelyikét épp szombat este dicsérgettem meg! Még szerencse, hogy csak a középső fakké, így szét tudom szortírozni a cuccokat a másik két fakkba, és csak azért is elviszem erre a mai futamra ezt a táskát! Megérdemli! Hűséges társam volt, nem lehet, hogy a mai örömünnepből kimaradjon. Fura volt, de valahogy most nem hessegettem el magamtól annak biztos tudatát, hogy megcsinálom, amiért keltem és amivel feküdtem több mint 5 hónapon keresztül. Először éreztem, tutira meglesz! De persze kimondani nem lehetett még! Még nem lehetett tudni, mit rejt a sárga, a kék és a piros boríték! Mert minden napnak több borítékja van. Nem lehet tudni, aznap melyiket húzzuk, és mi áll benne. 6:33! A család még alszik. Indulnom kellene! Fél nyolcra ott szeretnék lenni, nehogy idegeskedjek, kapkodjak, rohanjak, kizökkentsem saját magamat már az elején. Indulás előtt aztán az ajtóhoz lépve ránéztem a falra kifüggesztett, teli pipált Edzéstervre! Végigsimítottam és nyomtam rá egy puszit! Kösz, hogy mutattad az irányt eddig! Ígérem, ma elhozom az utolsó pipát is Neked! Egy kicsit elérzékenyültem. Most nem egy órácskára megyek el futni. Ebben ma több lesz. Durván több! Mire hazaérek, maratonista leszek. És ennek az edzéstervnek is köszönhetem! Na gyerünk! Könnyek letörölve, korona igazítás, :-)  indulhatok! A liftből kiszállván telefonom önállósítja magát, elindítja magától a zenei applikációt. Palya Bea kezd dúdolni fülembe azonnal! Húúúú, jól indulunk! :-) :-) Ez tetszik! A Bosnyák téren fel kell hívni Szilvi barátnőmet! Mivel támogatott, így aláíratom még vele gyorsan a pólóm, Ő meg elvisz a Lurdy Házig kocsival. Én, aki eddig mindig ki akartam zárni a külvilágot futás előtt, most nem zavar, hogy velem lesz, ha csak egy pár percre is. Tudom, hogy a kocsiban jót fogunk csacsogni, egy kicsit eltereli a figyelmemet még. Épp eleget leszek még magamba zárva. A Hungáriára érve aztán találkozunk! Mosolygunk egymásra, de amint átölelem, kitör belőlem a sírás. Eszembe jut, mikor még nyáron, Agárdon kísért bringával egy 11 km-es esti futásom során. Olyan korom sötétben értünk vissza a szállásra, hogy a bicikli úton szó szerint az orrunkig nem láttunk. Viszont előnye is volt, nem láthatta senki, hogy nekem többször is meg kellett állnom egészségügyi dolgaimat intézni. :-) Szilvi nyugtat, minden rendben lesz! A motorháztetőn aztán pólómat kifeszítve aláír, rajzol! Indulunk tovább! Lurdy Ház! Kiszállás! Innentől egyedül vagyok! Jöhet a zene! Beszállás magamba! A helyszínre érkezve szárnyalok, repülök. Induljunk már, kezdődjön! Még másfél óra! Mennyi dolgom lesz még addig! A lábaimat be kell tekercselni, ez most a legfontosabb, mert a bal lábamon a combhajlítókat érzem eléggé. Csörög a telefon! Ki az ilyenkor? Á, Anyu! Már én is akartam hívni, csak azt gondoltam, mint minden normális ember, Ő is alszik még! A telefont felveszem, de a sírástól alig tudok neki beszélni! Persze szegény megijed, mi a baj, de csak nyugtatom, minden rendben, csak nagyon szeretem őket! Édes, azt mondja, ezzel most ne foglalkozzak, csak nyugodjak meg. Megbeszéljük, kb. mikor és hol fogok tudni velük találkozni. Tudtam, hogy jönnek! Egy kicsit nekem is könnyebb így, hogy tudom, hol kell Őket majd figyelni, nem kell az egész útvonalat végigstírölnöm, végighallgatózni, ki honnan ordít rám és ki ugrik elém egy pacsira. Úgyis olyan vakegér vagyok mindig futás közben. Ráadásul plusz erőt ad, ha tudom, meddig kell elhúznom a fenekemet, hol kapok egy kis szeretetkerozint. A helyszínt pásztázom a szememmel. Közben próbálok megnyugodni. Nem szállhat el az erőm a könnyeimen keresztül, még szükségem lesz rá. Sehol nem találom az Élménykülönítmény sátrát. Pedig direkt leveleztek velem, próbáljak itt lenni fél nyolcra. Én itt vagyok! Na de Ők? Ott egy lila-fehér sátor! Ja, az másik élvezet, a Milka sátra! Az egy másik élménynek a különítménye. Na jó, hát nem találom őket sehol. Irány az öltöző! Nem sátorban kell öltözni? El sem hiszem. Rendes, normál, európai körülmények! Juppijéééé! És egy ismerős arc! Volt főiskolai társam Andi! Kint dolgozik önkéntesként. De jó látni Őt! Mondja, pont gondolt rám, tuti, hogy találkozunk. Na, ezt szépen bevonzotta. Jó Őt ölelni most. El sem engedném, még egy pár óráig csak kapaszkodnék belé! Nagyon pozitív ember, mióta ismerem, mindig mosolyog, sosem láttam az arcát mosoly nélkül! :-) Kedd van már! Nem haladok a blog írásával. Pedig igyekszem. Már tudom, hogy vannak, akik várják. Próbálom összerakni magam, a gondolataim. És mindig fel-felbukkan újabb és újabb emlék. Kár volt kiírni, vasárnap este jön az élménybeszámoló. Vasárnap este konkrétan olyan álmos voltam, hogy bekapcsoltam ugyan a gépet egy rövid ideig, de csak meredtem a kék színű monitorra. A kezeim nem mozdultak. Elkezdtem írni a blogot, de a testem azt mondta, állj le, tedd félre a gépet és inkább lazulj! Tegnap is próbáltam írni. De akartam tartani a Trónok harca maratont! Persze nem lett belőle csak másfél fejezet, mert utána már jöttek haza a fiaim és mellettük ez a sorozat még nagyon nem nézhető. Ott tartottunk tehát, hogy normál európai öltöző volt a helyszínen, nem kellett sátorban, hol az egyik, hol a másik cipőben egyensúlyozva, hideg padon ülve öltözködni. Mária meg is érkezett rendesen az öltözőbe, kapásból ripsz-ropsz négy székre szétpakolva. Nem szándékosan, egyszerűen csak pakoltam, rendeztem és láttam, te jó ég, már négy széken csak az én szajréim terülnek. Mások kettőn kuporognak, plusz a földön a cuccuk. Sebaj! Élni tudni kell! Egy első maratonistának pláne! Pétertől kölcsönkapott tekercset magamra kell még aggatni. Muszáj a lábaimat megszponzorálnom egy kis extra „kényeztetéssel”. Nem hiszem, hogy tökéletesen tekerem fel magamra. Sőt már érzem is, hogy nem, bár az utasítást betartva 50%-os fedésben van a szalag, és a lábszáramnál elől mindig húzok rajta. Na jó, azért érzem, nem vagyok teljesen béna. Mondjuk jobb lett volna szakavatott két kéz, de most játsszuk azt, az én kezeim azok. A hátam mögül egy nő köszön rám! Ismerős valahonnan, valamelyik futóversenyről. Milyen fura! Már vannak emberek, akiket megismerek futóversenyekről! Kezd folyamatosan beszélni nekem! Na, ennyit a belső világomról, meg az elcsendesedésről. Közöttünk egy harmadik nő öltözik. Ő is bekapcsolódik a társalgásba. Nagyon izgul. Mondja, nem tudott felkészülni rendesen, váltóban fut a Libri színeiben. Hú, Libri! Az egy veszélyes hely számomra. Százezreket el tudnék költeni a boltjaikban. Csak belépek és már kapásból nyolc könyv csápja nyúl felém! Imádom a könyvesboltokat! Azt a hangulatot, ami ott van, a csendet, a könyvek illatát, a képeket, a címeket, fényeket, mindent. De most nem ott vagyok hahó! Koncentrálj, koncentrálj! Föld hívja Marcsit! 1811 jelentkezz, jelentkezz! Itt a Föld! Jaj, ezek még mindig itt vakerálnak mellettem? Épp azt taglalják, milyen nyugodt vagyok, nem látszik rajtam, hogy első maratonomra készülök. Rajtuk bezzeg látszik, hogy most egy kicsit leesett az álluk a hátamon lévő felirat miatt. Fura! Persze csak bíztatni akarnak! Kedvesek! Na, jönnek is a tanácsok, megállhatsz, sétálhatsz, stb. De én nem akarok megállni, én nem akarok sétálni, fogjátok fel! Ez egy ki nem mondott titkos vágyam ugyan, de meg szeretném csinálni! Az első félmaratonom is attól volt igazán sikeres számomra, mert ott sem álltam meg egy tappodtat sem, nem sétáltam. Az elejétől a végéig lenyomtam egyben! De jó is volt az! Remélem a mai utazás is jó lesz. Elköszönünk egymástól a két hölggyel! Majd a befutónál találkozunk! Úgy legyen! Úgy lesz! Tudom! Már érzem! Induljunk már könyörgöm! De előbb még mosdó, Dóri, ruhatár, Évike telefonja! Utolsó fényképek, selfie, ölelés Bálintnak, Dóri párjának, irány a rajtzóna! Már kismillióan a rajtnál! Folyamatosan jönnek a reakciók, bíztatások az utolsó előtti, majd az utolsó posztomra! Van akinek még rá tudom nyomni a szivecskét, de tudom, lesz olyan, akinek majd csak bő négy és fél óra múlva tudom kifejezni, ily módon hálámat, hogy gondol Rám és drukkol. A speaker már nyomja a dumát! Nem érdekel, ahogy eddig sem szokott! Előttem egy zöld pólós hölgy! Felirat a hátán! Hoppá! Bibliai idézet! Ez kell most nekem! Tuti, nem az van a hátára írva, porból lettünk, porrá leszünk! Az most, itt nem lelkesítene! Olvassuk csak el! „De akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak, és nem lankadnak meg, járnak és nem fáradnak el.” (Ézsaiás 40:31) Ámen! Óriási! Nesze lányom, itt a reggeli ébresztőd! Önnek egy új üzenete érkezett! Rögzítés időpontja reggel 8 óra 54 perc. Az üzenet feladója Ézsaiás próféta közvetítésével maga a TEREMTŐ! Köszönöm ott fenn Neked! Légy ma velem és kísérd utam! Vidám vasárnap elé nézünk! :-)Megkérdem, lefotózhatom-e a hátán lévő feliratot! Ő hihetetlen hálás arccal, mosolyogva nyugtázza, van még itt más is, aki tudja, a következő 42 kilométer nem csak arról szól, hogy készültünk fel, hanem odafenn mit írtak nekünk abba a bizonyos Könyvbe! Mert tehetünk bele akármekkora melót, ha a Könyv mai napról szóló fejezetében a mi nevünk nincs még a lábjegyzetben sem. Fotó, jó utat kívánunk egymásnak, az erő legyen velünk! :-) A speaker vakerálására kezem lendül a magasba, miszerint első maratonisták kezeket fel!!!! Hatalmas taps nekünk! És megint a régi emlék, anno négy éve az első félmaraton. A könnyeimet nyeltem akkor! Most meg, mosolygok mint egy vadalma! Tiszta őrület! Hülye vagyok, de nagyon! Azt hiszem, elmentek otthonról! Élvezem a dolgot! Dórinak mondom, milyen fura, hogy nem tudom kizárni a külvilágot! Dóri nevetve válaszol: „Azt látom!”. Próbálom a zenéimet elindítani, hogy mire a rajtvonalat átlépem és a dobosok mellett elhaladunk, már a saját zeném szóljon, de Ariana Grande zenéje helyett, ami most lágyságával kellő felvezetés lenne az első pár méterre, állandóan Pink Secret dalára ugrik a lejátszás! Drága Edina, erről mindig Te jutsz eszembe! Érzem, hogy itt vagy, tudom, hogy támogatsz, fogod a kezemet, csuriban van a Tied is, de most kérlek, engedd a zenémet elindulni!!! :-) Harmadszori nekifutásra csak sikerül Pinket felcserélnem Ariana Grande zenéjére. No tears left to cry! OK! Ma csak az örömkönnyeimet akarom maximum! Zoli telefonja jön, itt vannak a cél előtt a kordonnál! Még jó, hogy nem akartam senkit se látni eddig a rajtnál! És most!!! Ez is megváltozott! Már látom a szőke fejüket, a vigyorukat. Ölelem őket!!!! Jó, hogy itt vannak! A két gyerekem talán láthatja az anyját ma kisebb hőssé válni! És a férjem is talán beragaszt egy képet rólam az emlékkönyvébe, mondván a feleségem megcsinálta! Azért is megcsinálom! Értük is, mindenkiért, aki eddig velem, vagy ellenem volt, de leginkább Magamért! Hős vagyok! Ez itt a Maraton! Rajtolunk! Mosolygok ezerrel! Mennyien tapsolnak nekünk! Kedvenc filmem, a Gladiátor szövege ugrik ismét be: „A halálba menők üdvözölnek! Róma Victor!”. Szeretném megélni a végén másik kedvenc filmbéli mondatomat, mikor legyőzöm a 42 kilométert: „Ennyi volt Róma dicsősége!”. Valaki nem sokkal a rajt után teli tüdőből üvölt: Manóóóóó! Ez most nekem szól? Engem szoktak így hívni a barátaink. Mint ha Virág integetne nekem, de nem mernék megesküdni. De nagyon csápol felém! Szerintem Ő! Integetek, abból baj nem származik. Mosolygok ezerrel! Már a fordítónál tartunk! Szuper időnk van, lágyan süt a Nap, párás az idő, kicsit elhomályosítja a Duna másik oldalán elterülő Pest látképét! Nagyon jó most itt futni! Ó igen!!! Fülemben várva várt akkordok indulnak: Hall of fame!!! A refrén üvölt a fejemben, agyam minden sejtje a szövegre és a benne rejlő üzenetre fókuszál, miközben már kellően felhevült arcomon érzem a reggel enyhe hűvösségét. Micsoda kettősség! Bent fűt a vágy, hajt a tűz, kintről pedig a nyugodtság az arcomhoz ér szinte. Dóri már nincs mellettem. Jobb is így, már az elején mondtam Neki, engem az Ő tempója demoralizál, nyugodtan szárnyaljon nélkülem, menjen, ahogy Neki jó, én is érkezem majd, ígérem! Van időm magamba kapcsolódni. De vajon meddig megy ez önkéntes alapon, és mikortól szeretnék majd kijönni a saját mélységeimből megragadva minden lehetséges körülményt, de már nehezebb lesz? Jön Palya Bea dala! Belül vagyok! Megjöttem! Nem az a tipikus futózene, de nagyon sokat jelent! A hangzásvilága, a szövege repít, szárnyakat ad, más gondolati síkokra terel. Nem itt vagyok! A Parlament látványa zökkent vissza a való életbe. Istenem! Hogy tudtak ilyen tökéletes építményt alkotni? Ez egy ékszerdoboz! Emlékszem, mikor a felkészülési időszakban Hűvösvölgyből már idáig lefutottam a 28, majd a 30 km-es távokon, a Batthyány tér egyik utcájából hirtelen előbukkanva arcul csapott szépsége, monumentalitása. Szinte beszippantott, mint egy turbina, „gyere csak, gyere!” susogással. Mind a két alkalommal olyan büszke voltam, hogy magyar vagyok, és ilyen csodás fővárosom van, ilyen zseniális épületekkel. Most eszembe jut, mikor nyár végén Balázsékkal innen indultunk hajókázni gyerekvasutas csapatukkal. A kiruccanás alkalmával szinte végigmentünk oda-vissza azon a távon, amit akkor én úgy pásztáztam, próbáltam felfogni a szememmel, hogy pár hét múlva én ezt nem olyan kellemesen, mint most, de keresztbe-kasul be fogom járni. Már nem rettentett el annyira, mint mondjuk május környékén a dolog, amikor is az Erzsébet hídon autóval áthaladva néztem végig a Rakpart hídjain, utcáin, és beszédemben bekövetkezett hirtelen csendemre Zoli lett figyelmes: „Mi van? Nézed a maratont?” Csak néztem és nem akartam elhinni, én erre képes leszek. Nagy, komoly csend volt. Néztem a távot, és szinte éreztem lábaimban a felfoghatatlant. Milyen fura dolgokra képes az ember központi irányítószerve az agy. Beküldtem neki a szememmel az infót, „ez vár rád, te bolond, ezt akarod annyira meghódítani, legyőzni, akkor nézd meg jól!”. Jött a válasz az agyamtól: „Riadó! Riadó! Végtagok zsibbadnak, pupilla tágul, esik a szaturáció!” Bennem éltek a korábbi félmaratonok Rakparton töltött kilométerei, és emlékeztem a „nem szeretem” érzésre. Jókor jött a Lejtő úti szakasz kanyarja, megtörte hipnózisom. Itt és most viszont a Lánchíd törte meg mélázásomat. Vártam, hogy esetleg a FejlesztőHázból Józsikáék itt lesznek szurkolni, mert mint ha tegnap egy olyan képet küldtek volna, hogy ott lesznek. De most nincsenek. Lehet, a Margit-szigeten lesznek majd. Meglátjuk. A Groove Coverage Runaway dala kezd dübörögni. Eszembe jut unokatestvérem, André, aki kb. két évvel ezelőtt írta nekem, mikor egyik barátjuk Berlin Maratont futott, én pedig ismeretlenül gratuláltam rajtuk keresztül a versenyzőnek: „Neked is meglesz egy nap!” Akkor mosolyogtam egyet ezen a mondaton. De ma itt vagyok! Ez az a nap! Beteljesítem jóslatát! Már az első szakasz fordítójánál tartunk! Eddig remekül megy. A Klark Ádám térhez közelítve Ákos Hazatalál című új dala szólal meg. Hallgatom a sorokat, és most, itt nagyon sokat jelentenek. „Létezik-e vajon a hely, ahol élni és halni kell?” Hát már hogyne kedves Ákos! Ezt Te is tudod! És ahogy meglátom a Budai várat felbukkanni, jön a refrén: „…..Otthon ott vagy a világban, ahova visszahúz a szerelem!” Hát, én itthon vagyok! Engem most ez a város vissza-visszahúz! Elönt bent megint egy fura érzés! De jó itt élni! A hétköznapok során nem nagyon gondol erre az ember, pláne, ha valahol épp egy dugóban fő a feje. De itt futás közben, ahol tisztul az agy, minden más lesz! Itt azt érzem – bocsánat a kifejezésért – imádom ezt a tetű várost! Biztos meg tudnék szokni bármilyen más helyet is, de ahogy egy másik dalban is elhangzik, én itt születtem, ez a hazám. Jön az Alagút! Huhh… Jön, amire annyira vártam! Jön a Bátor Tábor első igazi szurkolói pontja. Itt mindig szoktak lenni! Remélem hatalmas hangulatot nyomnak majd! Már látom őket, de sajna nem az Alagútban vannak, ahogy máskor szokták tenni, hanem a Klark Ádám téren. Na mindegy! Itt is kell a drukk! Pacsi, pacsi, pacsi! Visítanak, sikítanak, ordítanak nekem! Köszi! Cukik vagytok! Amott Bálint tűnik fel. Muszáj elkérnem tőle a vazelint, amit a futás előtt adtam oda neki, mert érzem, a karjaimon kezd leolvadni, hiába kentem be magam ujjnyi vastagon a rajtnál. Ha pedig nem teszem meg a kellő óvintézkedéseket, a vértől lesz vörös a pólóm ujja, megszínezve azt a gyönyörű lilát. Ok, boxutca áthajtás megtörtént, megkaptam a slikk gumikat, mehetek tovább. Az Alaútba lépve mindenki ordít, tűköl, visít. Most üvölthetnék, sikíthatnék én is, de egy hang nem jön ki a torkomon. Pedig most legálisan lehetnék félőrült, de nem megy! Mi a baj? Nem értem. Csak nézem a többieket és mosolyogva futok. Fura! Ha valahol, akkor itt tényleg megőrülhet ilyenkor az ember, de most nem megy. Valószínű, a belsőm üzen, ne pazarolj energiát, messze még a messze! De most komolyan, ilyen mereven fogom lefutni a távot? Attila utca következik. Ez az a helyszín, amit már oda-vissza megfutottam nem egyszer. Ismerem lassan az összes itt lévő vendéglőegységet, sörözőt látásból. Az elkövetkező kilométeren nem történik semmi izgi. Azt leszámítva, hogy a Lánchídról lefutván turisták tapsolnak nekünk ezerrel, mint valami fizetett statiszták. Aztán a 11. kilométert elhagyva az örömfutás pár percre rémálommá válik. A Lánchíd és Erzsébet híd között ambulánsokat pillantok meg. Eleinte csak azt látom, sokan térdelnek a földön. Mit csinálnak? Hopp, egy férfi fekszik a földön! Biztos begörcsölt a lába, vagy egy kicsit rosszul lett. Nem! Az ott egy infúzió! És…. Te jó ég! A mellkasát pumpálják, nem kis vehemenciával. Atya ég! Inkább nézzük gyorsan, milyen szép szemben a Budai Vár! Nem szeretnék semmit se látni. Törlés, törlés, törlés! Ahogy futok, és a tett színhelye mellett haladok el, átérzem a helyzet komolyságát. Szinte érzem, mikor haladok el pont a földön fekvő mellett. Mindenki körülöttem a földet, az eget, a Dunát pásztázza. Senki sem néz oda, mindenki csendben van, mindenki próbál kicsit máshol lenni gyorsan fejben. Én sem vagyok ezzel máshogy. Valamit, valamit adjatok, ami most elterel! Végtelenül sajnálom az úriembert! Remélem, tudnak rajta segíteni. És még mondják, a sport egészség! A főiskolán mindig azt mondta a konzulensem: „Sportolj, vagy élj egészségesen!” Milyen igaz ebből a megközelítésből is. Bár Ő gyanítom, akkoriban nem egészen ilyen helyzetekre gondolt gyógytestnevelés órán. A Fővám térig azt sem tudom, hol vagyok. Dolgozik bennem a látvány, a tudat. Fővám téri fordítónál slaggal locsolják az embereket, akiknek erre igényük van! Ugyanaz a srác tartja a slagot, aki a Wizz Air-en is! Hohó barátocskám! Most nem kérek a vízből! Nincs pénz új telefonra! :-) Gellért tér! Mint ha Sanyi azt mondta volna, itt lesz valahol! Nincs itt. Nem baj! Majd lesz máshol. Kerekesszékes fiúcska gördül mellettem a járdán! Anyám! Mi jön ma még? Hirtelen beugrik a túloldali mentős jelenet! Míg én itt a kilométerekkel küzdök, mások milyen más csatákat vívnak. Ez a fiúcska valószínűleg sosem fog tudni futni, a túloldalon lévő ember pedig… Remélem igen! Amíg én az álmomért küzdök, Ő az életéért! Jön a Műegyetem Rakpart. Három kislány kiabál nekem, nyújtják a kezüket pacsira. Naná, hogy pacsizunk! Imádom, mikor gyerekekkel lehet pacsizni. Felnőttekkel is szoktam, de a gyerekekre mindig külön odafigyelek. Nem mehetnek haza csalódottan, hogy kevesen csaptak bele a kezükbe. A gyerekeim is mindig elújságolják, hogy hány pacsit számoltak össze saját tenyerükben. Volt olyan is, hogy egy gyerkőchöz visszafutottam, vagy átfutottam az út másik oldalára csakhogy a tenyerünket összeérintsük. Bármilyen furcsa is, erőt ad a pacsizás. Gyerekkel kapcsolatban meg bizton állíthatom, kölcsönös. Ki tudja? Lehet, pár év múlva rozzant nyuggerként én fogom a kezemet ezeknek az ifjaknak tartani. Mit mondok majd a nyugdíjas klubban? Nem csapott bele senki a tenyerembe? Na, ne! Ezt a lebőgést nem vállalhatom! :-) Jön már a 15. kilométer. Ha minden igaz, és Anyuék ideértek, akkor most először ölelhetek meg valakit az enyéim közül! De még egy Bátor Táboros banda! És itt van Alíz, a kolleganőm!!!! Imádom! Új kollegina a FejlesztőHázban, mégis nagyon hamar megtaláltam Vele a közös hangot! Alíz sokat bátorított bennünket Dórival, hogy milyen ügyesek vagyunk, jók leszünk, büszke ránk, stb. Igazi pozitív töltet. Mikor megtudta, hogy a Bátor Táborért futok az Élménykülönítmény színeiben, szemei kikerekedtek, álla leesett, mosolygott ezerrel: „Neeee! Most komoly?!” Olyan cuki volt a feje! Amúgy is az! A várótermünkben ülő „páciensem” apukájával is kb. 3 hete kiderült, ismerik egymást, mindketten önkéntesek voltak már tábori alkalmakkor. Kicsi a világ. Ahogy haladok feléjük, Ő is kiszúr magának, miután üvöltöm a nevét! Még jobban ugrál, kiabál, csápol! Pacsi, pacsi, pacsi és Alíííízzzzz…. Ölelem! El sem engedném legszívesebben! Úgy szorítom szegényt, csoda, hogy még lélegzik. Húúúú, de kell ez most nekem!! Az első tankerhez megjöttem. Ölelem a nyakánál, össze-vissza puszilom, mondom neki, mennyire szeretem! Szerintem bolondnak néz, bár Ő is nagyon ölel! Nem baj! Látja legalább, nemcsak odabent vagyok lökött, folyton pörgő!!! :-) Egy idő után lefejtem karjaimat Róla! Ok. Még lélegzik, arca csak a pólóink miatt lila. Túlélte. De maradnék Vele még egy jó pár órát! De indulnom kell! Még kiabál utánam. Én meg már lassan meglátom Anyuékat! Anyu nagyon kiabál, drukkol. Jól van, még mosolyog ezerrel!!! Ez most kell, nincs sírás! Puszi, ölelés, puszi, ölelés! De Aput nem látom sehol! Remélem, nincs semmi gond. A mai rakparti jelenet után azt gondolom, egy kicsit jogosan aggódom. Átlépem a cél/rajt vonalát. A speaker még mindig dumál. Istenem! Ennek sosem hűl ki a gyomra?! A BSI vezetője mosolyog rám, tapsol! Futottam vele az egyik félmaratonon a Dózsa György úton pár métert, mindenkit bíztatott, pedig Ő sem volt már épp fitt forma aznap. A Madách Színházban pedig előttünk ült, mikor a Pál utcai fiúkat néztük. Szimpatikus hapsi! Átérve a rajtvonalon, Bátor táboros fotós nyújtja pacsira a kezét, mosolyog rám, int, hogy király vagyok. Az érmeket akasztják már ki állványokra! Mindjárt megállok, leakasztok egyet, aztán csókolom, megvan!! Á, dehogy is! Még egy kicsit akarok ezért küzdeni! Vajon melyik lesz az én nyakamban! Itt van köztük az enyém is! Hihi. Izgi. De egy kicsit aggaszt, hogy Aput nem láttam. Ha lenne valami baj, Anyu nem lenne itt szerintem. Az a baj, ha valami gond lenne, nem mondanák meg nekem, csak ha beértem! Itt a Kopaszi-gáthoz vezető út! Egyszer egy szülinapra hoztam ide a gyerekeimet. Azóta sem voltam itt, pedig nagyon szép hely. Már a 17. kilométernél tartok. Elég meleg lett időközben. Futópályánk eme szakasza kissé sivatagi. Letarolt telekrészek, fehér sóder, tűző Nap! Kész Spartathlon. Na jó, azért az biztos ezerszer meredekebb minden tekintetben. A fordító után látom, elég sokan futnak még utánam. Jól van, talán nem leszek tök utolsó. A terepet pásztázom a szememmel. Nem látom sehol a záróbuszt. Ez csak jót jelent. Még nincs végveszély. És a 4:45-ös iramfutók is mögöttem tartanak még. Jó lenne, ha végig a hátam mögött tudnám őket tartani. Hihetetlen büszke lennék! Csak öt órán belül érjek be! De most jön a neheze lassan! Indulok lefelé az alsó Rakpartra. Elhagyom a rajt-cél helyszínét felettünk. Vajon Anyuék átjöttek a kordonon ide a Rakpartot lezáró részhez? És tényleg, hol volt Apu?! Jön mindjárt a Fővám tér! A kislányok, akik a cél felé haladva pacsiztak velem, megint kiszúrnak maguknak, kiabálnak nekem, „Hajrá Bátor Tábor!!!”. Mosolyognak, tapsolnak nekem, én Nekik. Édesek. Nem is ismerjük egymást és hogy buzdítanak. Mi lenne, ha ismernének?! Akkor lehet, nem szurkolnának! :-) Fővám tér. Sanyi sehol. Viszont egy ismerős arc a Szabadság-híd alatt. Hopp! Ez a saját kis emoji figurám! Az én smiley fejem, az örök mosoly kisebbikem, Szabolcs! És itt vannak a többiek is! A Szilágyi család is itt szurkol nekem, Ádámmal, aki miatt ezt az élménykülönítményes cuccot nyomtam eddig és nyomom tovább! Andi „néni” (bocsánat, nekem már csak „néni” marad, hiszen a gyerekeim tanítónője volt) a maga szokásos, utánozhatatlan, aranyos extázisában ugrál, tapsol. Imádom! Egy csupa szív nő! Odaérek kicsiny csapatomhoz! Ők csak pacsira készültek, mindenkinek kint a keze, de én egyenként meg akarom őket ölelni! Kell az ölelés, hosszú még az út, jó lesz tankolni! Andi „néni” teli mosollyal, full boldog arccal hajtogatja: „Csúcs vagy Marcsi, csúcs!!!” A férjem áll a „díszsor” végén. Fotóz! Hagyd a gépet! Most adj inkább egy ölelést, az jobban kell! Ki kell tartson az elkövetkezendő 23 kilométeren!! Hiszen most indulok tulajdonképpen újból egy kicsivel még többre, mint egy félmaraton. Még vissza-visszanézek feléjük, Andi „néni” még mindig ugrál, mosolyog bíztat! A gyerekeim már másokat bíztatnak, pacsiznak többekkel! Uhh… a papírzsepit elfelejtettük, amit direkt kértem, hozzanak. Na szuper, az Árpád-hídig biztos nem szelel az orrom. Mondjuk, nem is érek rá most ezzel foglalkozni. A Batthyány tér előtt újra elhalkul a zeném. Újabb hívás. Unokatestvérem Andrea érdeklődik viccesen: „Na mi van? Hol vagy? Ó, még csak ott?! Mi már itt vagyunk az Árpád hídon, ahogy felfelé fogtok futni!”. Mondom neki, sietek, szó szerint futok, ahogy tudok. Viszont az a felfelé futás, amit két mondat között említett, az ott már kemény lesz! Valóban, éles az a felfelé kaptató, pláne 30 km környékén. Ismerős arc megint. Gulyás Zoli a Suhanjból! Még a tekepályáról ismerjük egymást. Zoli majd minden héten lenyom egy félmaratont legalább, de többször 10 kilométeres versenyek az alapok. Neki mindegy, hogy előtte napon félmaratont fut, másnap ugyanúgy odaáll a rajthoz. Nem is értem, hogy bírja. A fia, Andris kerekesszékben koptatja az aszfaltot, a Suhanj csapat lelkes tagja. Tisztelem őket! Andris betegségét olyan mérhetetlen alázattal, erővel viselik, nem is csinálnak belőle nagy ügyet. A sporton keresztül a dolgok pozitív oldalát ragadják meg! Elképesztő! Nem tudom, mit tennék, ha a gyerekem egy betegségen keresztül kerekesszékbe kényszerülne. Valószínűleg, először összeomlanék. Biztos nekik is volt ilyen fázisuk, de mióta ismerem őket, folyamatosan mosolyognak és egy percre sem állnak meg, állandó pörgésben vannak. Hol futó verseny, hol úszás, hol színház. Mindig zajlik az élet körülöttük. Tiszteletre méltó. Együtt futunk most egy darabig, beszélgetünk. Eszembe jut, mikor február környékén a havas Rákospalotán Dórival futottunk a szünetünkben. Én majd kiköptem a tüdőmet, Ő meg vidáman csacsorászott. Nekem egy mondatomhoz jó pár szussz kellett, amíg Ő mosolyogva mesélt. Akkor csodálattal néztem, hogy bírja, most meg tessék. Hihetetlen jól bírom tüdővel. Épp csak meg nem kérdezem menet közben, „mit töltsek?”. Ez leginkább annak köszönhető, hogy még odébb a következő frissítő pont. Viszont Bálint sárga dzsekijét látom ismét feltűnni a Klark Ádám tér közelében. Mosolyog! Ölelés. Indulok. Kérdem tőle, Dóri messze van-e már. Kiabál utánam viccesen: „Igen! De ne törődj vele, csak fuss!”. Nevetek. Azzal együtt gondolom, Dóri már legalább az Árpád hídnál koptatja az aszfaltot. Közben Gulyás Zoli találkozik más ismerőseivel is, jön a frissítő pont, elszakadunk egymástól. Nem is baj, jobb szeretek egyedül lenni. Jöhet az iso-banán kombó! Mivel a Fővám térnél benyomtam egy magnézium löketet, már eléggé lötyög a gyomromban. Most jó lesz, ha valami lefogja, leköti. Indulás. Máris jobb. Viszont belül nem! Elfogytak körülöttem az emberek, akikkel találkozhattam és most indul a belső vágta. Jaj, fal! 19. km. Korán van még ehhez! Jó lett volna legalább 25-ig kihúzni agyban. Mayday, mayday! Mária, valamit sürgősen kapj elő, intézkedj, mert még nagyon sok van hátra! Folyt. köv... :-) (Igyekszem gyorsabb lenni! ;-) )