Hát igen! Ez a pont is eljött. Várható volt. Egyszer el kellett jönnie. A testem, a lelkem jelzett: eddig és ne tovább! Elég volt. Furcsa ezt olvasni tőlem, mi?! Nekem is fura leírni, de meg kell tennem. Mindenkivel szemben így fair. Azokkal szemben, akik támogattak, szurkoltak nekem mindig. Azokkal szemben, akik ellenem szurkoltak. Zitával szemben, akivel szerettem volna valóban futni maratont. Aki nagyon bevállalós módon nekivágott velem a felkészülésnek. Aki a múlt héten, mint egy gép, egy rossz mukk, egy nyikkanás nélkül, mosolyogva, röhögve futotta körbe a Velencei tavat. Ahogy Ő mondaná, „bekerült a zónájába”. Büszke voltam rá! De talán nem is ez a legjobb kifejezés. Inkább azt írnám, felnéztem rá. Az elszántsága, az akarata példaértékű volt. Fejben eldöntötte, lefutja… és lefutotta. És én csak álltam megbabonázva és néztem Őt, honnan van emberben ennyi akaraterő. Mert bennem épp nem volt. És sok egyéb dolog nem volt meg, ami azt hiszem elengedhetetlen ahhoz, hogy az ember nekiveselkedjen egy újabb 42 kilométernek. Így hát magammal szemben is fair, hogy leültem és hoztam egy döntést. Már hetek óta motoszkált bennem valami, de próbáltam elhessegetni fejem fölül a viharfelhőket. Nem ment. Bíztam benne, hogy amíg futás közben az előző maratoni futás szépségei felsejlenek és futás közben is még libabőrös tud lenni a testem, addig nincs minden veszve. De valahogy éreztem, nem ugyanaz az érzés uralkodik bennem, mint tavaly ilyenkor. Már a felkészülés kezdetekor sem voltam annyira „éhes”, nem akartam áttörni minden falat, hogy elérjem végcélom, nem adtam bele 100%-ot. Így őrlángon pislákolva pedig tudtam, nem szabad belefutni egy újabb pofonba. 2015-ben megtettem már. Az akkori félmaratoni kudarcomat a tavalyi maratonnal tudtam csak felülírni. A tavalyi 42 kilométer elhitette velem, képes vagyok nemhogy a 21, de akár annak duplájára is. Ha a mostani verseny közben megálltam volna, nem sikerült volna befejezni a távot, azt soha nem tudtam volna semmivel sem törölni magamból. Én nem vagyok Lubics Szilvia, aki a Góbi Sivatag meghódításával (400 kilométer) olyat tud letenni az asztalra, amit hétköznapi ember fel sem tud fogni. Bár sajnos, a mai hírek szerint, Ő sem fogja ezt megtenni, mivel a kínai politikai helyzet, nemzetbiztonsági okok miatt Szilvia és a többi külföldi futót sem engedi indulni a versenyen, csak és kizárólag a kínai futókat. És mikor olvastam a mai posztjában, kapásból az ugrott be: te jó ég, mennyi munkája ment fuccsba! Mert persze a befektetett munka nem vész el, csak átalakul, de akkor is. Most az én munkám is valahol elszállt, de életemben nem tudtam volna többet vállalni, mint 42 kilométer,és az még mindig nem írt volna fölül egy lehetséges kudarcot. A férjem szokta mindig mondani, fejben dől el a dolog. Most valóban eldőlt. Nem fogom megcsinálni. Biztos össze tudtam volna szorítani a fogaimat és lenyomom a távot, meg az addigi felkészülést, de erőlködésből, agyból nem akartam végigcsinálni sem az addig vezető utat, sem az aznapi versenyt. Ha valami nem jön örömből, nem kell erőből. És inkább csak erőlködtem mostanában. Sokmindennel küzdöttem. Voltak egészségügyi problémáim is, volt iskola, volt államvizsga, volt munka, volt minden. Persze, mindenki mondhatja, én választottam, én akartam, mindenkinek megvan a maga nehézsége az életében, mit nyavajgok?! Lehet! Biztosan így is van! De én most nem akarok sem több nehézséget megélni, sem kudarcot. Nem feladom a versenyt, csak átértékeltem a hozzá fűződő viszonyomat. Megcsináltam már egyszer! Most nem kell, hogy megcsináljam újra. Most nincs szükségem rá! Most egy kicsit csak szeretnék önmagam lenni és megélni a napjaimat, boldogan a futásaimat. Nem akarok feladatként megélni minden egyes megtett pillanatot. Nem akarok senkinek sem bizonyítani. Akinek akartam, bizonyítottam. Akinek meg nem, annak ez a futás nem oszt, nem szoroz. A tavalyi évem sokat formált rajtam. Megtanított máshogy nézni önmagamra, máshogy gondolkodni a dolgaimról. Pont ennek köszönhetem, hogy mostani döntésemet nem katasztrófaként élem meg, hanem egy jól megfontolt, tudatos döntésként. És ez felszabadít. Megtanultam elengedni dolgokat. Most például ezt a versenyt. Nagyon furcsa, mert ahogy az elején nekikezdtem a felkészülésnek – még tavaly is – az volt bennem, mi lesz, te jó ég, ha valamiért meg kell változtatnom, fel kell adnom a felkészülést, a versenyt, stb.?! Magam lepődtem meg a leginkább, mikor a döntésem alapos megvitatása, megrágása után azon kaptam magam, nemhogy szomorú voltam, de felszabadult. Kértem, vártam, kíváncsi voltam más véleményére is. De csak egyetértés és megerősítés fogadta döntésemet. A legnehezebb Zitának való vallomásom volt. Nagyon féltem, hogy haragudni fog érte, de szerencsére, illetve hála a barátnőm szuper személyiségének, semmiféle gond, neheztelés nem lett a dologból. Már csak azért sem, mert pont Zita volt, aki az egészségügyi problémáim közepette látta, a Velencei tavi körrel is mit össze küzdök, holott tudta, ez máskor simán menne. Ő is megértette, elfogadta és megerősítette, jó döntést hoztam. Nagyon szeretném mindezek ellenére kísérni Őt a versenyen, mint maraton-váltó tag. Mert azért váltóban indulni fogok, tehát egy 21 kilométer bennem is bennem lesz aznap. Így ez sem vész el, csak átalakul. Biztos boldogabb, nyugodtabb lennék lelkileg, ha Vele indulhatnék és érhetnék célba, de ennek nem most jött el az ideje. Ezt a döntést most magamért meg kellett hoznom. A testem, fejem, lelkem jelzett: ezt most nem csinálhatod! És higgye el mindenki nyugodtan, boldog vagyok. Kicsit sincs bennem semmi negatív érzés. Ez a döntés az enyém volt és boldogan, büszkén vállalom. Lesz még verseny. És én még leszek versenyen. De most… Most én vagyok a fontos! A boldogságom! A szabadságom! Az örömfutásaim! És leginkább az egészségem. Kell tudni nemet mondani, hogy később kapjunk igent az élettől! A döntéshozatalom során eszembe jutott a pszichológusommal folytatott beszélgetésünk egyik részlete, amit anno az óra után gyorsan le is jegyeztem (nincsenek véletlenek): „Marcsika, neked mindig kell valami, amivel hajszolod magad. Neked nincs olyan, hogy akkor most megnyugszom, és az elismerések nélkül is Marcsika vagyok. Hogy megnyugszol benne, hogy akkor is elfogadnak, ha nem teszel le semmit az asztalra, ha éppen csak úgy, mint most, a kanapén ülsz. Mi kell ahhoz, hogy lenyugodj? Szerinted Neked menni fog? Csak mert mindig is, amikor jöttél hozzám, valami hajtott. Valamiért, valakinek, valami miatt állandóan ment a megfelelés. Azon kezdj el gondolkozni, mi hozhatja meg a megnyugvást! Szerintem elsősorban saját magad. Mi lenne, ha egyszer Marcsikát szimplán csak azért szeretnék, mert Ő Marcsika?! „Hát én most – elnézést a kifejezésért – nagyon szeretem Marcsikát, mert most nem megy a megfelelni akarás! Ez a döntés kellett ahhoz, hogy egy kicsit lenyugodjak? Ki tudja?! Mindenesetre ez most jó érzés! Az előző blogom címe "19-re lapot kérek!" volt. Most tudom, tuti 21-em lesz egy ideig! :-)