RunEver Ezzel fémjelezték azt a technikát, amivel a futócipőm készült. És most nincs. Tegnap előtt megadta magát, ma pedig bevonták a forgalomból a boltban. Sajnálom! Együtt készültünk április óta. Együtt tettük meg az első 25, 28 és múlt héten az első 30 kilométeres távomat. De a jövő heti 32-öt már nem együtt fogjuk. Ragaszkodom a dolgaimhoz. Nem is kicsit. Amikor október 7-ére gondolok, sokszor azon töprengek, hogy a futószoknyámat, vagy a nadrágomat vegyem-e fel. A futószoknyám két éve hűséges társam. Számos versenyen és edzésen volt rajtam, és nagyon kényelmes, nagyon szeretem. Neki köszönhetem a komfortérzetem egy darabját a hétköznapi edzések során. Vagy válasszam az új futónadrágomat, ami már egy félmaratont szintén lenyomott velem, meg azóta a 28 és 30 km-t? Valamikor a felkészülés elején vettem. Nem tudom. Mind a kettő cuccot tisztelem, becsülöm, szeretem. Bírják a strapát. De hogy pont a cipőm mondja fel a szolgálatot, és ilyen röviddel a verseny előtt?! A póló az ugyebár nem is kérdéses, hiszen külön felsőt kapunk az Élménykülönítménytől, amit én aznap – még ha megdöglök is benne, mert utálom a pólókat a még langymeleg időben – büszkén fogok viselni. Már csak azért is, mert lila-fehér. :-) Igen! Büszke vagyok rá, hogy túl azon, hogy futok, még ráadásul „Jótékony futónak” is számítok, aki egy közösségért, gyerekekért rója a kilométereket. Csütörtökön este azonban a Margitszigeti futásom során elgondolkoztam és egy kicsit, be kell valljam töredelmesen, megborultam lelkileg. Élménykülönítményeseknek volt találkozója a Margitszigeti nagyréten, ahol mindenki elmondhatta a saját praktikáját az adománygyűjtő kampányolásával kapcsolatban. Én csak hallgattam nagyokat. Valahogy ez a kampányolás nekem nem megy. A bevállalt 150.000 forintból – ami az alsó licit lépcső volt jelentkezésemkor – összesen eddig 29.000 forint folyt be. Nagyon hálás vagyok azoknak, akik eddig támogattak, le a kalappal előttük. Jól esik a bizalmuk. Olyan ember is küldött pénzt a kampányomra, akiről azt sem tudom, ki fia borja. Próbáltam kideríteni, ki az illető, írtam neki üzenetet, de eddig semmi reakció nem érkezett részéről. Valami titkos rajongó! Végre! Izgi! : - )))) Szóval itt van ez az egész adománygyűjtés, ami döcögősen megy. Aztán az se volt teljesen frankó, hogy csak 8 óra után tudtam elkezdeni a futást a Szigeten, még ha az Élménykülönítménnyel vajmi keveset is maradtam. Utálok sötétben futni. Tegnap volt rá mégis alkalmam. Emlékszem, mikor az első félmaratonomra készültem, kizárólag este mentem futni, mondván akkor kevesebben vannak, senki nem lát, stb. Azóta nagyot változott a világ. Valami oknál fogva egyszer nappal kellett mennem futni anno, és onnantól kezdve…. soha többé sötét! De tegnap a szükség nagy úr volt. Mindössze 10 kilométert kellett megtennem, ami ugyebár két Szigetkör. A futópályán millióan, a kijelző az első körben már 20:35-öt mutat, a Nap egyre csak megy le, mindenki elfut mellettem, fejemben kattog, hogy nem gyűlnek az adományok, hogy mi a fenét keresek én itt tulajdonképpen este sötétedés után, és mi a francnak csinálom én ezt az egészet?! A tempó nem a legjobb, meleg is van, a Szigeten hol a futókra kell figyelnem, nehogy elsodorjuk egymást, hol pedig valamelyik édesen andalgó párocskára, akik épp a futópályát keresztezik. Szökőkút, hurrá, de szép, közelebb megyek, belelépek és majdnem elcsúszom a sötétben a sárban. Mi jön még? Azon gondolkozom, hogy lehet engem irigyelni, hogy ezt, meg azt milyen ügyesen megcsinálom, de az utat, amit nyomok, nem gondolom, hogy sokan kívánnák. Tudom! Én választottam! Én akartam, én akarom! Kussoljak, ne rinyáljak, csináljam! De akkor is! Valahogy tegnap mégis olyan nehéz volt az egész. Arra gondoltam, hogy otthon összebújva nézhetném én is a tévét a gyerkőcömmel, vagy, hogy épp a másikról elég keveset tudok, mert táborban van és alig tudtunk beszélni a héten. Elegem volt az egészből. Ahogy telnek a hetek, főleg a múlt szombati 30 km után, kezdem azt érezni, a fenébe is, legyen már október! Piszok sok meló van még odáig. Van egy 32, egy 35 és egy 25 km-es távom és egy hivatalos félmaraton. A többi egy kicsit lightosabb, de persze mit nevezünk már annak. És az ember lánya még akkor sem mehet biztosra. Még akkor is jöhet eső, jöhet szél. Tudom, hogy a rajt reggelén arra fogok gondolni, hogy mindent megtettem, amit lehet. Csak már lennénk ott! Ma reggel az előszobában a kifüggesztett edzésterv előtt állt meg a kisebbikem, Szabolcs. Ránézett a papírra, és mint aki akkor látja először életében azt a táblázatot, döbbent hangok kérdezi a már kipipált távokra mutatva: „Anya! Te ezeket már mind lefutottad?” Mosolyogtam: igen! „És volt olyan, amikor kihagytál egyet is?” „Nem! Mindegyiket megcsináltam eddig!” És ez a válasz kora reggel jóérzéssel töltött el! Büszke voltam. Igen, ami elő van írva, azt eddig lenyomtam. Pedig nem volt mindig könnyű. Nem indultam neki mindig happyn a távnak, hogy hurrá, ma ismét futok egy 15-öt, vagy akár egy 8-at. De mikor befejeztem az edzéseket, mindig világbéke hangulat uralkodott bennem. És mindig büszke voltam arra, hogy azon a héten is megtettem a tőlem legtöbbet telhetőt, ismét pipálhatok a táblázatban. A margitszigeti futás is ettől szépült meg a végére: megtettem, amit kellett, ráadásul nem akármikor, este. Leküzdöttem saját magam! Ahogy haladunk előre az időben, egyre jobban tetszik amúgy a táblázat. Néha csak állok előtte és magam is a pipákban gyönyörködöm, meg abban, hogy a kilométer mennyiségek hogyan emelkedtek és én (eddig) tudtam velük tartani a lépést. Tegnap este is a Szigeten valami ilyesmivel húztam magamat ki a depiből. Végiggondoltam két tempó között, hogy honnan indultam, mi a célom. És már leszartam az adománygyűjtést. Nem mások miatt, de másokért, azonban a leginkább MAGAMÉRT csinálom! És ez nagy különbség! Letojom, ki, mit gondol a posztjaimról. Eddig is és ezután is ki fogom igenis tenni, ha valami jólesett, teljesítettem. Idegesít valakit, hogy mennyit futok, és posztolok?! Tehet egy szívességet! Töröljön az ismerősei közül, vagy lapozzon tovább, mikor a profilképemet meglátja. Mert nekem igenis szükségem van arra, hogy saját magamat – még ha oly béna módon is, de – fanatizáljam. Nem tartom magam like vadásznak, de hazudnék, ha azt mondanám, az elismerő kis ujjacska, vagy a különböző kommentek nem inspirálnak. Olyankor néha belegondolok: „Látod te hülye, mennyien szeretnek?” (Vagy már utálnak, csak kiteszik a like-ot, hogy hagyd már abba a posztolást!:-) ) Furcsa az is, hogy mióta futok, és pláne most, hogy készülök erre a nagy távra, az emberek hogy megváltoztak számos esetben. Ha találkozom valakivel, újabban nem az az első kérdésük, hogy „Helló, mi újság a munkahelyen, vagy a gyerekekkel”, hanem „hogy megy a felkészülés”? Nem az átlagos dolgokra kíváncsiak, hanem én lettem fontos, pontosabban az a dolog, amit képviselek. És ezt jó megélni, hogy van mit képviselni. Mindig mindenki azt keresi, ki is Ő maga az életben. Én most egy kicsit végre azt érzem, ez vagyok, megérkeztem. Jó küzdeni egy célért, egy álomért. Még ha néha el is gondolkozom rajta, valóban reális akadályt állítottam-e magam elé. De erre szoktam mondani, merj nagyot álmodni! Nagyon sok mindent kaptam ez alatt a több mint négy év alatt a futástól. Társakat, bátorítást, kudarcot, önismeretet. Megtapasztalhattam magamról olyan dolgokat, amikről nem is gondoltam, hogy bennem vannak. Például a kitartást. Én mindig is azt gondoltam, nem vagyok kitartó. Mikor a nagyobbik fiam Balázs edzőtáborban volt augusztus elején a focicsapatával, a csapat vezetője, akivel gyerekkorunk óta jó kapcsolatunk van, arról beszélt a fiamnak, hogy az anyja – mármint én - gyerekkorában milyen kitartóan járt edzésre. (Fura, hiszen nekem róla szintén ugyanez a kép maradt meg: a kitartás mintaképe. Az Ő élete is edzések és versenyek tömkelegéből áll(t). Furcsa volt pont tőle kapni egy ilyen tükröt szóban.) Nekem ez anno fel sem tűnt. Az él bennem valóban, hogy állandóan edzésre, hétvégén meg meccsre kellett mennem, de valahogy ez akkor természetesnek tűnt. Még akkor is, mikor később tekegolyóra cseréltem a kosárlabdát. Észrevétlenül elmentek mellettem a tinédzser éveim, hiszen nem volt időm, lehetőségem bulikba járni, stb. Suli után sose lógtam a barátnőimmel, vagy csak nagyon ritkán. Ezt szoktam meg. Egyszer volt összesen „lázadásom”, mikor a középiskolában az osztálytársnőim házibulit tartottak és a buliban ott volt az a srác is, akibe én akkor őrült módon szerelmes voltam. Segítettem a bulit előkészíteni, de a buliban már nem maradhattam, hiszen másnap meccs volt vidéken. Akkor este, ott Keresztúr központjában az utcán hangosan a pokolba kívántam az egész sportot, az egész mihaszna gürcölést. Sírni, őrjöngeni tudtam volna, de ehelyett fel kellett szállnom a buszra, és hazamennem, hogy másnap a „jó kislány” szerepemből nehogy kizökkenjek, flottul menjen a meccs. Az már egy másik kérdés, hogy másnap a barátnőmtől tudtam meg, milyen rémesen végződött a buli, még a rendőrség is kint volt a helyszínen. És mikor egy pár hónappal később ezzel a fiúval, hacsak egy rövid időre is, de összejöttünk, eljött egy Budapest válogatott meccsemre, furcsa dolgot láttam az arcán, mosolygott, míg a pályán voltam, büszke volt rám. Utána még két olyan srác volt az életemben, aki mikor megtudták, hogy sportolok, szinte dobtak egy hátast. Nem is értettem, miért. Az egyik még edzésekre is elkísért, vagy elém jött. (Biztos a többi csajt pillázta addig míg én fenn szenvedtem a pályán. :-)) De egy kicsit – mint mindig – elkanyarodtam a témától. Szóval ott tartottam, hogy azontúl, hogy magamról mit tanultam meg, elejtett mondatokból, mosolyokból kaptam sok elismerést, bátorítást másoktól is. Kaptam magam mellé társakat az őrülethez. A két kolleganőm Dóri és Melinda hasonló őrültségekre képesek, mint jómagam. Dórinak két éve már sikerült a maratoni táv, amire anno egy kicsit irigykedtem. Addig meg sem fordult a fejemben, hogy én is lefutom, de látva a sikerét, azt hogy milyen fegyelmezetten készül a megmérettetésére és hogy viszi véghez a célját, egy kicsit megcsapott az egésznek a szele. A verseny előtt egy pár héttel a kérdésemre, miszerint aznapra mennyi van betervezve, azt felelte, aznap lesz az utolsó igazán hosszúja, 35 km, az nálam nagyot ütött. Meleg is volt odakinn, és addig nem nagyon tudtam elképzelni, hogy egy ilyen törékeny nő ekkora teljesítményre képes lehet. Mikor pedig kimentem neki a maraton napján szurkolni, na az mindent vitt. A harminc valahányadik kilométernél álltam, és ő mosolyogva közeledett, pedig a lábán kicsapott só marta az előtte pár héttel leforrázott bőrt. Nekem akkor ott hősöm született. Ez a háromgyerekes anya, aki a pár héttel azelőtt bekövetkezett balesetéig becsülettel végigcsinált mindent, amit kellett, és nem nagyon lábadozott, nem sajnáltatta magát, foggal, körömmel küzdött az álmáért, számomra ha ott feladta volna a versenyt, akkor is győztes lett volna. De természetesen nem tette. Mosolyogva egy pacsi és sebkezelés után továbbfutott, már tudta, látszott rajta, hogy meglesz neki. Elszánt volt és ez repítette a célig. Azóta is felnézek rá, és nem nyavalygok neki. Most is vele készülök. Egy kicsit olyanok vagyunk most mint egy csapat. Mindig megbeszéljük, hogy hol tartunk, kinek hogy megy, mire érdemes figyelni, mit kell elhagyni, stb. A tavalyi K&H Maratonváltót vele és Melindával futottam, idén pedig szintén ezen eseményen a félmaratont teljesítettük egyéniben. Dóri azonkívül félmaratonmánia teljesítő: 4 félmaratont lefutott egy éven belül, minden évszakban egyet. Azért ez a rekkenő hőségben nem túl fini, a fagyos minuszokról már nem is beszélve. Szóval most együtt húzzuk az igát, és jó egy kis „csapatot” alkotni vele. Mindig inspirál. Apropó! Csapat! Bár én mindig csapatsportokat űztem, most jó „egyedül” lenni, magamért küzdeni. Jó egyedül futni. Nem is szeretek másokkal futni. Az az „én idő” számomra. Nem sok emberrel szoktam együtt futni. Az egyik Dóri, akivel inkább edzettünk párszor, a másik pedig Szabolcsom keresztapja, Sanyi. Idén ismét együtt futjuk a Wizz Air Félmaratont. Két éve ő segített át a holtponton. A mostanin valószínűleg én fogom Őt áthúzni. Vele inkább telefonon szoktam beszélni, ki hol tart, hogy áll a felkészülésben. Jókat röhögünk, hogy melyikünk ideje siralmasabb, de azt is mindig megvitatjuk, nem az idő a lényeg, nem olimpiára készülünk, csak bírjuk végig. És azt hiszem, kaptam még egy "csapattagot", aki az "én időmből" nemhogy elvesz, hanem sokat hozzáad: Pétert, a masszőrt. A futások végeztével mindig "helyzetjelentést" adok neki, hol fájt, hol nem. Ő mindig elismeri a megtett kilométereket, én meg a munkáját. Már ahogy tudom. Sziszegve, nyöszörögve a masszázságyon azért nem könnyű. Mielőtt bárkinek a masszázs élvezeti része jutna eszébe, ki kell, hogy ábrándítsam: nem bánik kesztyűs kézzel velem. Ahogy szokta mondani: "simogatással nem jutunk előrébb". Én meg elfogadom, hiszen cél szentesíti az eszközt.(Mondjuk, legutóbb már könnybe lábadt a szemem a fájdalomtól.) De a futások alkalmával mindig igazolódni látszik, nem véletlenül gyötört meg előtte, és azért ez egy hosszabb távnál nem mellékes. Mindig minden kérdésemre készséggel felel, és rengeteg mindent elmagyaráz. Általa lassan kezdem feltunningolni Győrben kapott, hiányos anatómiai ismereteimet. Jó biztos kezek között tudni az izmaimat, izületeimet és tudni, hogy legalább a leg a láb! :-) A futáson keresztül megismerhettem emberek érzéseit. Köztük a testvéremét. Pedig Ő nem az a típus, aki lépten-nyomon hangoztatja, kimutatja, amit érez. Nagyon szeretném, ha ott lenne októberben a verseny bármely pontján, és leginkább a végén. Szeretném az Ő és szüleim arcát látni. Sokszor elképzelem futás közben, hogy milyen lesz majd. Remélem, sikerül, és amit elképzelek, megélhetem. Szeretném ha ott lenne a családom, a gyerekeim, a férjem, a barátnőim, Dóri – aki addigra már tuti bent lesz, mire én becammogok -, és még sokan mások. Olyan vagyok, mint egy gyerek karácsonykor: sokat álmodozom arról, milyen ajándékom lesz. Remélem a „szenteste” nem hoz csalódást. Például sose gondoltam volna anno, hogy a szüleimet a sikerem kapcsán fogom látni sírni. Az első félmaraton…. Az mekkora volt?!!! Amikor Győrben a másoddiplomám diplomaosztóján álltam talpig talárban, maskarában, mint egy bölcs bagoly a mesékben, és vártam, hogy mondják a nevemet, eszembe jutott a félmaraton végi közös sírásunk, és azon gondolkoztam, vajon most is olyan büszkék-e rám, vagy mit gondolnak, hogy éreznek. De kellett vennem egy nagy levegőt, a mikrofonba a nevemet mondták…. Húzd ki magad, mosolyogj és ha lehet, ne az emelvényen ess hasra!!! :-) Most is így élem a hétköznapokat, nagy levegőket veszek a nehéz helyzetekben és remélem, nem a nagyszínpadon fogok pofára esni.