Vééégre megtapasztalhattam én is a csodát, amelyre évek óta gyűjtünk! A Bátor Tábor 2019. évi III. (nemzetközi) turnusában voltam „házi cimbi” (a gyerekekkel reggeltől estig lévő önkéntes) és túlzás nélkül mondhatom, hogy ez az időszak életem egyik legmeghatározóbb, legélménydúsabb és legszebb hete volt, melyről igen nehéz írni, de azért megpróbálom J A szakmai és emberi háttér profizmusa kezdettől lenyűgözött: tavasszal már volt egy két és fél napos felkészítés, amely felülmúlta az elmúlt 25 év (pedagógus) továbbképzéseit. A turnus elején, a gyerekek érkezése előtt ismét volt egy két napot képzés és csapatépítés. Soha nem gondoltam volna, hogy közös célért, teljes erőbedobással és felhőtlenül vidáman „dolgozva” egyetlen hét alatt ilyen szoros barátságok köttethetnek. Nagyon különbözőek voltunk és szuper csapatot alkottunk: itt igazán megtapasztalhattuk azt, hogy a csoda létrejöttéhez mindannyiunkra szükség van, sokféle helyzetben kell helytállnunk, sokfélék vagyunk és ez JÓ. Nekem kulcsfontosságú élmény volt az, hogy a helyemen kell lennem. Mint egy puzzle-ban. Ne akarjak más formát, más helyet, más személyiséget. Különböző erősségeinknek, de még gyengeségeinknek is szerepe volt. A gyerekekkel együtt folyamatosan teljes figyelmünkkel jelen voltunk a pillanatokban (ehhez a digitális detox is hozzátett persze). Az egész programháló olyan volt, mint egy svédasztal, amiről mindenki azt és annyit vehetett, amennyit épp az adott pillanatban szeretett volna. Challenge by choice. Semmi nem kötelező, de a cimbik és a több táborozó jelenléte miatt is egyre inkább felbátorodtak a gyerekek arra, hogy minél több mindent kipróbáljanak. Ajándéknak éltem meg, hogy mennyi mindent megosztottak velünk arról, hogy melyik program mit adott nekik, amit erősített bennük, mit hogyan éltek meg. A terápiás rekreáció egyik fontos eleme a pozitív visszajelzések adása (és fogadása). Őszintén bevallom, eleinte kissé szkeptikus voltam, túlzásnak éreztem, de aztán láttam, hogy működik. Működik bennem (velünk is így kommunikáltak a visszatérő cimbik és a vezetők) és működik a gyerekekben. Egyre csökken az alkalmatlanság érzés, az aggódás, a félelem, a bizonytalanság és helyébe lép a magabiztosság, bátorság, öröm. Ui.: és ami a maratont illeti: a tábor előtt úgy éreztem, hogy esélytelen. Inkább lemondom a nevezést és átnevezek 30 km-re…. Aztán aznap, amikor a Bátorkodó Pályán (magaskötélpálya) voltunk a gyerekekkel, valami „átkattant” bennem. Egyszerűen elképesztett a bennük lévő akarás, erő, kitartás. Elképesztett és átragadt rám. Vacsora után szabad estém volt, így futócipőt húztam és elindultam … és közben megszületett az elhatározás, hogy „csakazértis”. Azt hiszem, hogy nem mi adunk nekik erőt, hanem ők nekünk!