Már nagyon a nyakamon van ez a félmaraton... Egyre jobban izgulok, egyre többet gondolok rá, egyre jobban nem érzem magam biztosnak abban, hogy képes vagyok e rá. Mostanában már egyre jobban mennek a futások is, ha csak rövideket is de igyekszem többször és jobban odatenni magam. Nem lettem sem gyorsabb, sem könnyebb, nem is akarok csodás csúcsokat futni, de a záróbusszal sem szeretnék farkasszemet nézni. 3 órám lesz arra, hogy leküzdjem magam, a távot és a hangokat a fejemben. 3 óra örömfutásra készülök, 3 óra városnézésre futócipőben, 3 óra mókára, 3 óra lehetetlenre (most innen annak látom még). 3 óra? Ennyi a szintidő, ha ezen belül maradok, nem találkozom a záróbusszal, nem kell stresszelnem. Lassú vagyok, nagyon lassú, de szerencsére megtaláltam ezt a félmaratont, az egyik kedvenc városomban, Prágában! Ha sikerült volna többet gyorsulnom a felkészülés alatt, akkor is azt érezném, hogy egy Vivicitta vagy társai nem mennének, mert a busz még mindig ott lenne. Azon vagyok, hogy ne legyen ott, és hogy elfelejthessem, hogy leszámolhassak ezzel a parámmal, ahhoz meg Prága kell és egy nagyon pozitív és önfeledt városi futás. Nagyon sok pozitív visszajelzést kapok innen is, az Élménykülönítménytől, a támogatóimtól, akik olvassák ezeket a bejegyzéseket! Csütörtökön pedig ÉK edzés a Margitszigeten, gyertek!