Ott próbálom filccel folytatni, de olyan nehéz volt ez a hét futás szempontjából, hogy ez a mai blog csak a nyafim lesz. Egyszerűen sehogy nem jött össze semmi. Ott kezdődött, hogy beigazolódott a múlthéten írt taknyosodásom és a hét első felét itthon töltöttem. Pár programot lemondtam, hogy a sportra koncentráljak, ha jobba vagyok, de így is erős lett a csütörtöktől vasárnapig tartó időszak. Csütörtökre összekapartam magam és mivel baromi feszült voltam a 3-4 nap semmittevéstől, letoltam a 9 km helyett, 7,5-t. Mondjuk ezt a betegségemmel együtt is sikerült 4:56 perc/km-el. Legalább némi öröm, hogy a gyorsaságom nem kopik meg pár nap alatt. Pénteken letudtam futni az adott 12 km-t. Már nagyon kellett egy hosszabb táv, hogy a saját kis belső világom felé tudjak fordulni és mindent megvitassak magammal. Ma a csapatomnak kosármeccse volt, amit természetesen bevállaltam. A térdemnek viszont egyáltalán nem tetszett valami ? azóta jegelem és már 4 órája azon gondolkodom, hogy elengedjem-e a mai 15 km-t vagy legalább induljak neki és próbáljam meg. Este 8-ig hagytam magamnak gondolkodási időt. Az még fél óra. Kezdek kiborulni, hogy mi van, ha ez holnapra sem lesz jobb. Csalódott és dühös vagyok ? Mivel semmi közösségi sportesemény nem történt a héten, így csak egy liftben melizős képet tudok biztosítani a poszt mellé, mert azt úgy szeretik néhányan, hogy még utánozzák is ?