A szeretetnek rengeteg megnyilvánulása létezik, miközben egy olyan meghatározhatatlan fogalom, amibe a végtelenségig kapaszkodunk, mintha a levegőt markolnánk. Sokszor gondolkodom azon, hogy az életem bizonyos szereplőit, ill. tényezőit miért is szeretem valójában. Válaszként mindig csak általános tulajdonságokat tudok felsorolni, amik meg sem közelítik azt, amit érzek. Nem azért szeretlek, mert. Nincs listám erre. Azt tudom, hogy látszólag fontos dolgok abszolút nem befolyásolják az érzelmeimet. Végül nem tőled függ, mit érzek irántad. Csak én befolyásolom, én döntöm el, hogy akarlak. Az érzelmeimet én színezem ki, én töltöm meg számomra izgalmas tartalommal. Mert azért szeretlek, aki én vagyok veled. Azért szeretlek, akinek engem látsz és láttatsz. Az első pillanatban tudtad, ki és milyen vagyok. Ezért szerettem beléd, csak magam miatt. Hetek teltek el életem első hivatalos félmaratonja óta. A szerelmünket azóta is a fájdalmas kín sebei díszítik. Minden lépés, minden égő levegővétel, minden könnycsepp arra sarkallt, hogy feladjam. Ha nem lennél, nem csináltam volna meg. Gyakran ismételt nevetséges közhely, hogy nem a cél a fontos, hanem az oda vezető út. Nem lenne út, ha nem éreztem volna minden porcikámmal, hogy vársz. Ott vársz a célban és nem okozhatok csalódást Neked. Mert én vagy. És nincs annál nagyobb fájdalom, mint magamban csalódni. 21,5 km. Ennyi választott el akkor tőled, vagyis magamtól, attól az énemtől, amit csak Te ismersz, amit soha senki más nem látott meg és nem is fog. Mindenki a vakom, Te vagy csak az, aki azonnal meglát. Így hát futottam, minden gyötrelem ellenére. Hozzád, magamhoz. Ahhoz, akinek megláttál. Megcsinaltam, mert végig velem voltál. Futó vagyok, okos vagyok és magam miatt szeretlek.