Folyamatosan versenyhelyzetekben élünk, egyikből csöppenünk át a másikba, néha észrevétlenül. Van, hogy mi választjuk, de akad, amikor a hátunk közepére sem kívánjuk, mégis elkerülhetetlen a küzdelem. Tipikusan ilyen helyzet a futás is. Ha bevalljuk, ha nem, minden egyes megtett lépés egy harc pillanata. Akár versenyzünk, akár csak nyakunkba vesszük a talajt, mindig van egy mérce, aminek igyekszünk megfelelni. A magam részéről kettős érzelmek kavarognak bennem, amikor felhúzom a futó cipőmet. Teljesíteni szeretném a távot, rövidebbre szeretném faragni a rá fordított időt és nem csupán magamnak, hanem a számomra fontos embereknek is szeretnék megfelelni. Kimondatlanul is érdekel mások véleménye, őszintén szólva a dicséretre hajtok. Úgy gondolom, hogy ez teljesen természetes, ki ne szeretné hallani az elismerő szavakat. Szombaton részt vettem életem első és valószínűleg utolsó Spartan Race Super versenyén. Nem is akárhol álltam rajthoz, egyenesen Csehországig, Kouty sípályájához utaztam, hogy minden várakozásomat felülmúló, elképzelhetetlen élménnyel térjek haza. No meg nem egy sérüléssel is ? Voltam már Sparta-n, futottam már sprint távot, mindkétszer az ocsmány szó volt az első, ami a célban eszembe jutott. Nem értettem, miért csinálja ezt bárki önszántából. Nekem egyik tavalyi verseny sem adott semmilyen pozitív pluszt. Mégis jelentkeztem idén, kicsit sem bízva abban, hogy ez most más lesz. De ilyen versenyen, sajnos, szinte már bárki indulhat és indul is. Ha nekik sikerült, nekem miért ne menne, maximum duzzogok pár hetet, hogy megint mennyire semmi haszna nem volt. Furcsa izgulás fogott el a rajt előtti napon. Minden pillanat ólomlábakkal nyomódott a gyomromba. Azzal biztattam magam, hogy ha mást nem, hát feladom, nem szégyen, nem mehet ez mindenkinek. Esőben keltem. Esőben indultam. Esőben rajtoltam. Esőben futottam és ez az eső elmosta a korábbi utálatot. Életem legjobb élményét szereztem abban a 4 és fél órában. Minden pillanat simogatta a lelkem, amikor azt hittem, soha nem lesz vége a hegynek, soha nem lesz kevésbé fagyos az idő, nem lesz már olyan, hogy ne fájjon a hátam, akkor is azt éreztem, hogy ez az a verseny, amire szükségem volt eddig. Ezért a pár óráért minden eddigi erőfeszítés megérte. Teljesítettem a távot és úgy értem célba, hogy magamat nem meghazudtolva, a saját lábamban estem el a végén, de büszkén vettem át a befutó érmet. Most már tudom, hogy ez nem az a verseny volt, amire bárki képes. Ez az én saját versenyem volt, ami megerősített abban, hogy jó vagyok, jól csinálom, amit teszek és nem hagyhatom abba, nem adhatom fel soha. Talán akadályversenyre nem megyek többé, mert nem szeretném ezt a csodás élményt elhalványítani, de futni fogok, amíg jól esik. Magamért, a belső büszkeségemért, mert fantasztikus érzés, ha megdicsérem magam ? Köszönöm azoknak, akik a helyszínen és itthon a távolból is velem voltak. Nélkületek nem ment volna, kellettetek ahhoz, hogy megtaláljam ezt a semmivel össze sem hasonlítható megnyugtató egyensúlyt ❤️