Amikor otthon futok, mindig elgondolkodom azon, hogy honnan indultam. Hogy ha most szembe jönne velem egy volt osztálytársam, vagy a testnevelés tanárom, akkor talán meg sem ismerne, vagy ha mégis, nem hinne a szemének. Utáltam futni. És nem is tudtam. A Cooper teszten az esélytelenek nyugalmával sétáltam 800 méter után. A 400-as kört inkább kocogva, mint futva tettem meg. Egyéb testnevelés órai aktivitásomat most nem részletezném. De maradjunk annyiban: 1. a komédia maga voltam és 2. elmentem volna a torna felszerelések nyilvános elégetésére örömmel.  És most, életem első maratonjára készülve, hazafelé futva a már jól ismert járdákon, utakon, a Timföldgyár előtt, a Duna-part mentén vagy csak a házak közt, egy picit mindig elérzékenyülök… Hogy amikor először cipőt húztam, csak az első buszmegállóig futottam, de mennyire sikeresnek éreztem magam. Hogy az első nagyobb körömre még az apukám kísért el, és tanított az egyenletes tempóra. Hogy hányszor kísért az édesanyám biciklivel, néha árkon-bokron át. Hogy a valaha volt három kilométeres, majd öt kilométeres álomvonalak elérése micsoda eufóriát hoztak.  Az iskolában azt gondoltam, soha nem fogok többet futni. Az első próbálkozásaim után azt mondtam, soha nem fogok hosszabb távokat (7-8 km felett) futni. Ma azt mondom: nem tudom hol a határ… de érdekel. Egy azonban biztos: soha nem mondom, hogy soha. És soha nem feledem el, honnan jöttem. Mert minden kis kilométer tiszteletet és alázatot kíván. És tudod mit: futóként ez ott lesz benned. Örökre.