Először is, szeretném megköszönni az eddigi támogatásokat, nagyon sok erőt ad ahhoz, hogy folytassam az utam a cél felé. Ma már 10 km nem tűnik annyira soknak, és elérhetetlennek, mint a kezdetek kezdetén. 2008 nyarán határoztam el, hogy elkezdek futni a saját egészségem érdekében. Mindig is sportoltam, de suli mellett nem tudtam olyan rendszerességgel kötött időpontban edzésre járni, mint amennyire szerettem volna. De valamit mégis kéne csinálni! Futás a lakóparkban, a ház körül. Nem kell messzire menni, nem megy az idő az utazással. Elég kényelmes tempóban, az nem lehet olyan nehéz. Ezt rosszul gondoltam, egyszer bírtam körbefutni a háztömböt, lehetett talán 200 m, vagy annyi sem... Felmentem, és azt mondtam Édesanyámnak, ezt nem nekem találták ki, ennyi volt! Fel akartam adni, rögtön a legelején, de Ő, mint mindig, biztatott, és támogatott. "Ha rendszeresen csinálom, lesz eredménye, nézzem csak meg az olimpikonokat." Igaza lett, 2009 tavaszán ott voltam életem első Vivicittá-ján (2,7 km volt, ha jól emlékszem), és azóta minden évben részt vettem hasonló eseményen, egyre hosszabb távakon. 2015 volt a bűvös év, amikor beneveztem az első 10 km-re, és azóta tudom, hogy nem létezik lehetetlen. Maga a verseny hangulata, hogy ismeretlenül is támogatnak, és tapsolnak neked, szól a zene, egy-egy "Hajrá anya/apa!"-táblával álló gyerkőc a kijelölt útvonal mentén igencsak lélekmelengető, ezek a dolgok át tudnak lendíteni a holtpontokon. :) Idén harmadjára futom le a 10 km-es távot, és azt hiszem, ez még különlegesebb lesz, és még izgatottabban várom, mint az elsőt, hiszen ezzel a Bátraknak segíthetek, Veletek együtt! Végezetül pedig hadd szóljak pár szót Sütő Zsófiért, aki élete első félmaratonját futja majd a Bátrakért szeptember! Ki tudja, jövőre talán már együtt futjuk ezt a távot a Bátrakért, a Ti segítségetekkel! ;)