(Magyar) Az van, hogy ennek az évnek úgy indultam neki, hogy most már, ha fene fenét eszik is, le fogom futni a maratont. A határozott szándék már tavaly is meg volt. Sajnos minden féle sérülés, meg covid, meg szívkatéterezés jött közbe, ami ugye némiképp megnehezített a célom elérésében. Jött az elhatározás, hogy na jó. Akkor most. Az év egy egész jó Balboa körrel indult január 1-én 19 km, hegyi futás. Na jó lesz ez. 2022, akkor legyen már ennyi km is az évben. Ez edzéstervnek sem rossz és akkor tuti biztos az a maraton is. Nah jah... Január 2. covid pozitív pcr. Mennyire jó már... megint 0-ról építkezés. Gyors fejlődéssel. Sokkal nehezebben jöttem ki belőle, mint mikor tavaly elkaptam. Ennek ellenére tartottam magam az elképzeléseimhez. Az már világos volt, hogy a 2022 km nem lesz meg, de majd a maraton. Jól haladtam az edzéstervvel és közben készültem a csapatváltó UB-re. A verseny előtt három héttel elkezdett fájni a bokám. Sebaj. Edzeni kell... Okos nem? Nem. Az UB előtt két héttel olyan szinten eldurrant a bokám, hogy járni nem bírtam. A puszta létezés is eléggé elviselhetetlen volt. Le kellett mondanom a csapatversenyt és komolyan elgondolkodtam azon, hogy a maraton sem fog összejönni. Most sem. Teljesen magam alá kerültem. Már azon gondolkodtam, hogy ezt a rögzített postot is kitörlöm a fenébe és feladom. Feladom. Feladom. Ahogy ezt ismételgettem magamban eszembe jutott, hogy miről is szól ez az egész. Hogy miért választottam azt, hogy nem csak magamért, de a Bátortáborért is futok. Ezzel is ösztönözve magam. Ők nem adják fel. A kiskrapekok sem adják fel. Hogy jövök én ahhoz, hogy van pofám csak gondolati szinten is megfogalmazni magamban a verseny előtt 5 hónappal, hogy feladjam? Nem is beszélve azokról, akik eddig is támogattak, bíztattak, vagy akár adománnyal segítették ezt a célt. Kurvára nem adom fel! Ma 8:59-es átlaggal futottam egy szigetkört. Ez fele olyan tempó, amivel félmaratont futottam. Tudod, mintha a Szentendrei úton valaki 35 km/h-val menne előtted, miközben 70 km/h a sebességhatár. Az a különbség, hogy most nem mások kaptak agyfaszt tőlem, hanem én magamtól. Most egy kád jéghideg vízben hűtöm a bokám és hiszem, hogy nem lesz semmi baja. Hiszem, hogy meg fogom csinálni. Hiszem, hogy van hozzá erőm és kitartásom. Hiszem, hogy tudok küzdeni. Hiszem, hogy azok a gyerekek, akik az életükért küzdenek és azok, akik Bátortáborban dolgoznak elég motivációt adnak ahhoz, hogy ilyen piszlicsáré szarságok ne vegyék el a kedvem attól, hogy véghez vigyem ezt a célt. Hiszem, hogy sikerül, mert sikerülnie kell. De nem erőből. Nem ész nélkül. Hallgatok az orvosi javaslatokra és olyan dolgokat is meg fogok tenni a célom eléréséért, amiket eddig hanyagoltam, mert nem volt hozzá kedvem. Futni szerettem, de minden más egyébhez egyáltalán nem volt kedvem. Úgy is mint keresztedzések, vagy pulzuscontroll futás. Mert, ha midig ugyan úgy megyünk neki az útnak, ne csodálkozzunk, ha mindig ugyan az lesz az eredmény. Köszönöm, ha végigolvastad és esetleg egy két jó szóval bíztatsz, bátorítasz. Köszönöm, ha megteheted, akkor a jó szavakon felül anyagilag is tudod támogatni a Bátortábort a futásomon keresztül, a megosztott hivatkozás linkjén. Az álmok azért vannak, hogy teljesítsük, nem azért, hogy feladjuk.