Még húsz nap sem telt el az évből, és már annyi minden történt, hogy sorolni is alig bírom. Január első napjaiban regisztráltam egy virtuális 5km-es versenyre a New York Road Runners szervezésében, amelyen megfutottam életem eddigi leggyorsabb kültéri ötösét 20:50-es idővel. A futás után derült ki hogy másnap nyulazni fogok Földi Zsuzsinak, amely során aztán lefutottam egy spontán maratont. Másodmagammal elkezdtünk dolgozni egy saját virtuális versenyen, a részleteket egyelőre fedje jótékony homály. Ismét csatlakoztam a Bátor Táborhoz, épp ezekben a percekben indul a kampányom, amellyel a tábor oly bátor kis lakóit szeretném támogatni. Pár napja jelentkeztem  MM Runbassadornak - ha elfogadnak, garantáltan találkozhattok velem idén pár versenyen iramfutóként. Visszatértem az edzőmhöz, Barát Gabihoz, és - kimondani is alig merem - beneveztem az Ultra Tisza-tó egyéni 130km-es futamára. És ez utóbbiról szeretnék pár sort írni most. Kép forrása: HEOL.hu Százharminc kilométer. Nem vagyok normális. Eddig a leghosszabb táv amit egyben lefutottam, a dupla Velencei-tó kör volt, majdnem egy évvel ezelőtt. Annak a végébe bele kellett sétálnom; az más kérdés hogy semmilyen stratégiám sem volt, amatőr módon a vizem is elfogyott a végére, szóval utólag visszagondolva nem volt épp professzionális a hozzáállás a részemről. A BSzM már sokkal jobban sikerült, itt megtanultam hogy a fájdalom valóban csak fáj, de el lehet viselni, és tovább lehet menni. A négy napot végül tök jó idővel zártam. Aztán volt még egy miniultra októberben: az UB alatt egy csaknem 54km-es éjszakai szakaszt toltam le, nem épp fényes idővel. Igaz, a körülmények sem voltak ideálisak; értsd: ekkora zuhiban soha nem futottam még. És ezek után jött a merész ötlet, hogy márpedig nekem le kell futnom az UTT királyetapját. Tényleg nem vagyok normális. Magamban már érlelgetem egy ideje, hogy idén jó volna megpróbálni 100km környékén futni. Ezt kinéztem magamból, de többet nem. Ezt is inkább az őszi, maratoni szezonban, időt adva magamnak a felkészülésre (vagy a megfelelő kifogások listájának összeállítására). Aztán... amikor együtt futottam Zsuzsival, valahogy átértékelődött bennem nagyon sok dolog. A százas hirtelen érintési közelségbe került. Akkor, délután, este, futás közben rengeteget tanultam. Nem csak tempóról és futótechnikáról, sőt, főleg nem ezekről. Úgy érzem, kezdem megtanulni tisztelni Az Utat. Sokan mondják, hogy az út maga a cél, kicsit közhelyesen hangzik, de az én esetemben ez most fokozottan igaz. 164 nap van hátra a versenyig. Ez elég soknak tűnik, és most azt gondolom, valóban elég lesz felkészülni. Az erőnléttel, állóképességgel, kitartással azt hiszem nem lesz gond. Ami problémás lehet, az a fegyelem. Ahogy írtam, visszatértem Gabihoz, de ez önmagában nem garancia a sikeres teljesítésre. Elsősorban saját magamon kell győzedelmeskednem, elengedni a pillanatnyi könnyű és gyors sikereket, és csöndben, mosolyogva, magabiztosan lépdelni a cél felé. Fokozottan igaznak érzem magamra, hogy jelenleg csak egy lelkes amatőr vagyok, semmi több. De egy 130km-es versenyhez ennél jóval többre lesz szükség, az amatőrségem itt nem csak kudarcot okozhat, de olyan sérülés is lehet belőle ami egy életre elveszi a kedvem a futástól. Mégis... furcsa mód sokkal magabiztosabb vagyok, mint a BSzM előtt. Gabi edzésterve, gondoskodó odafigyelése, Zsuzsi erősítő edzései - no meg nem utolsó sorban végtelen támogatása - olyan erőt adnak, amelyeket nagyon nehéz megfogalmaznom. Tudom hogy képes vagyok rá. Már csak... bizonyítanom kell. Nem neked. Nem a világnak. Hanem saját magamnak. 130 kilométer.Meg akarom csinálni.Meg tudom csinálni.MEG FOGOM CSINÁLNI!