A harmadik nap hibátlan teljesítése után Balatonfüreden sikerült kicsit végre ellazulni, leereszteni, kész a harmadik nap is. Még a séta is jólesett, amíg vacsizni mentem. Kocsis Árpiék éppen akkor indultak futni, kedvesen invitáltak, de vigyorogva passzoltam ? A nap már lebukott a horizont alá, kékre, lilára, rózsaszínre festve az eget és a síma víztükröt. Ott egy kicsit megálltam. A sétány kihalt volt, csak a kikötőnél volt pár ember. Beszélgetni kezdtünk, némán, az óriás és én, a picike. Megegyeztünk. A vacsora igazán jólesett, és jó volt utána semmit sem tenni, csak még nyújtani, még masszírozni, még kenekedni a mindenféle krémmel. A negyedik nap reggelén kicsit kialvatlanul kóvalyogtam, a szomszédban másfél óránként ébredő csecsemő sírása miatt, de a rajtra felpörögtem, vártam az indulást. Vidám voltam, jókedvű, feldobott a telefon a kedvessel, a kedves üzenetek, jókívánságok, drukkok (kétlábú és négylábú, valamint a szárnyasok LHBPII-n), bátorítások. A bűvös lila póló ereje pedig nélkülözhetetlen, hiszen egy tábornyi gyerek szurkol minden Élménykülönítményesért! Bibibí, nektek nincs ilyen rajongótáborotok! Beával és Petivel rajtoltunk el, sántaosztagosokként.  Szóval, repített a póló...meg a viharos erejű hátszél. Majd körülbelül a 2. kilométernél éreztem, baj van és még nagyobb is lesz. Az MR szerint hibátlan, ám a túlterheléstől 3 Baker cisztás térdemnek más tervei voltak aznapra. Összevitatkoztunk. Velem nem érdemes. Én nyertem, mert voltak érveim. Ő csak fájdalmat tudott felajánlani. Sokan azt mondták; látták a küzdelmemet, látták, hogy ... nem tudom, mit láttak. Talán, hogy akarom. Máshol jártam. Kezdemunnidemisroussosthogykerülide? Érzékeltem a külvilágot, de a zenét pl. nem. Láttam embereket, mosolyogtam, ha bíztattak, köszöntem, ha köszöntek. Közben fogytak a kilométerek. Miérteken és mikénteken gondolkodtam... Bal láb, jobb láb, bal láb, jobb láb...előről!... tartottam a frissítést és a tempót (szánalmashétésfeles) a fájdalomról nem voltam hajlandó tudomást venni. Valamikor 35 km környékén majdnem elpityeredtem, mert rájöttem, hogy mindjárt vége. Útálomdemisroussost. Akarattyán az emelkedő felébe belesétáltam, nem is bántam. H1 szerint felfelé kirándulunk, lefelé zúzunk...Felérve frissítőpont volt, rajta tábla: 15 km a célig. Aztaaaaaaa, spuri! Fent a tetőn olyan festői kertek és olyan gyönyörű kilátás terelte el a figyelmemet, hogy hűha! Az egész Balaton elém tárult, a felemás színű vizével. Még sosem láttam innen. Az egyetlen hely, ahol megálltam és fotóztam. Majd újabb kilométerek múltak el a bámészkodással. Gyűlölömdemisroussost. Egy idő után elkezdtem visszafelé számolni az időt. Nem a kilométerek számát, hanem a hátralévő időt. Még egy óra, és ott lesznek. Egészjóezazeminem. Még fél óra és ott lesznek. Jé, hová lett a nap? Nickelbackakiráááááály....! Beértem Siófokra. Még 14 perc. Még 7 perc. Leértem a sétányra, köszi Balcsi! Az már a szálloda? Nem. De! Nem. DE! Meghallottam a zenét, a speakert, megláttalak Téged és a nagyfiamat. Mosolyogtatok a célban. Na ott tört el a mécses, elsírtam magam...befutottam, lecsipogtam és Kocsis Árpi nyakában folytattam a bömbit, miután Ő akasztotta a nyakamba az érmet. BSI Futónagykövetként sokan gratuláltak mire kiértem a célterületről: Csaba, Tamás...és hú, nem is emlékszem már. Sokan. És vége lett a kordonoknak... szabad az út a család felé. Ott tört ki igazán rajtam, kisírtam magam a kedves karjában.  Vége. Körbeértem. Nem kell tovább mennem. Menjünk haza