A sport sohasem magányos

Mondják, hogy a sport küzdelem. A sport kitartás. A sport a korlátaid legyőzése, a lehetetlen megkísértése, egy jobb önmagad keresése. És nem utolsósorban a sport sohasem magányos. Ha éppen egyedül is edzel, mindig van körülötted egy közösség, akit valamilyen talányos módon összeköt a felszabaduló adrenalin. Én nem vagyok egy nagy sportember (még!), de hogy az utóbbi állítás igaz, abban teljesen biztos vagyok. A titokzatos flow-val először azokon a futóversenyeken szembesültem, ahol még a kordon másik oldaláról szurkoltam a magabiztosan sprintelő, a fáradt és az életéért küzdő futóknak - Élménykülönítményeseknek és nem Élménykülönítményeseknek egyaránt. Fantasztikus volt látni, hogy aki éppen feladni készült az utolsó 200 méteren, a biztatásunktól és a pacsinktól új erőre kapott és megállás helyett begyorsított a célban. Hogy a futók a saját rekordjaikat félretéve a lassulók vállát veregetik meg, vagy akár kézen is fogják a csüggedtebbeket.  Tegnap a Balaton-átúszáson ugyanezt éltem át. Egy olyan versenyen, amiről egy hónapja még azt sem tudtuk, lesz-e, nyakig a vízben állva, lila pólóban, kereplővel a kézben fogadtuk a fáradt úszókat, akik először meglepetten, majd felderült arccal integettek vissza.  A Brave Runners csapat-ezdésén (bizony, már ilyen komoly kifejezéseket használunk!) pedig végre a másik oldalról is átélhettem a csodát. Az utóbbi napokban nagyon rosszul mentek a futások. A kezdeti sikerek után sajogni kezdett a sípcsont körüli izmom, órákkal a futás után is fájdalmaim voltak. Úgy vágtam bele az edzésekbe, hogy tudtam, már az elején fájni fog és nem fogom kibírni. Nem is bírtam.  Aztán jött a közös futás a barátaimmal, akikkel lassan tíz éve jóban-rosszban kitartunk egymás mellett és akikkel egy közös célt tűztünk ki magunk elé. Ha törik, ha szakad, a Bátor Táborért igenis emelt fővel érünk célba a szeptemberi félmaratonon. Aznap magasan megdöntöttem a rekordomat. Soha nem futottam még ennyit megállás nélkül. A boldogságtól és a büszkeségtől eufórikus állapotban értem haza, valami mégis furcsa volt. Valami hiányzott. A fájdalom a lábamból.   

More blog posts

Lilapólósok lettünk!

Nektek köszönhetően hivatalosan is kiérdemeltük a híres-neves lila pólót, most már biztosan ebben a színben koptatjuk majd a betont a Wizz Air Félmaratonon! Mivel idei nyári kihívásnak a jótékony futást és nem a jótékony meteorológiát választottuk, természetesen pont a vihar közepén sikerült összegyűlnünk, hogy megünnepeljük: elértük a kitűzött cél 80%-át! ...

Nekem ne mondja senki, hogy ne legyek kemény!

Lassú szombat délelőtt. Gőzölgő mogyorós kávé. Puha kanapé. Smooth jazz. A levendulás fürdősó nappaliba bekúszó illata. Vajon Rocky Balboa is így tölti a borús hétvégéket? Batman köntösben várja a kotyogós kávéfőző megváltást hozó zenéjét? Uma Thurman szögre akasztja a Hattori Hanzot és feldob egy fátyolmaszkot? Mulan inkább odaveti Kínát a hunoknak, mert ...

Nem fáj

Nem fáj. Nem szúr. Nem nyilall, nem éget. Kapok levegőt. Nem lesz kék-zöld foltos a sziklakemény hengertől a comközelítő távolító közelítő? izmom. Nem vérzik át a menő futózoknimon a feltört sarkam. Kellett nekem két napja pont az esküvői cipőmet elővenni. Pedig akkor nem törte fel. Jó, akkor most se fog vérezni. És a versenyen se fog fájni. Szúrni. Nyilallni. Égetni. Megnéznek az emberek. Mit néztek? ...