Sokat gondolkodtam, hogy milyen formáját válasszam a tegnapi napról készülő írásomnak! Bevallom nem szerettem volna nagyon érzelgős lenni, de mostanában eléggé jellemző rám a szentimentalizmus. Úgyhogy lesz amilyen lesz….. 6 órát töltöttünk a táborban. Ez az idő alatt, amit tudtunk kipróbáltunk (illetve csak a hozzám tartozó gyerekek). Futottam az 5 km-es távon aminek a végére annyira kitikkadtam, hogy elfutottam a cél mellett. Igaz, inkább azért mert annyira belejöttem a célegyenesnél a pacsizásba, hogy megláttam még egy kezet a célkapu mellett, ami megtévesztett. Utólag rájöttem, hogy ő jelezni akarta, hogy ne menjek tovább (mint Forrest Gump :-)), és nem a tenyeremért nyúlt!!! Az egész rendezvény véleményem szerint profin volt szervezve, de ezen nem lepődtem meg. Az ebéd is finom volt, és minden más is tökéletesen szolgálta az ottlétünket. Hát akkor a tábor és az érzések! Az első érzelmi hullám az átöltözésnél kezdődött. Kijelöltek számunkra 3 épületet…persze a gyerekek házikóiból. Amikor beléptem úgy éreztem, hogy ez nem az a hely, ahol én nekem az utcai ruhámból a futó cuccomra át kéne vedleni. Szépen berendezett hálók fogadtak, alacsony, de kényelmesnek tűnő ágyikók, mindegyik mellett kis éjjeli szekrény. Kicsit olyan volt mintha Hófehérke rendet rakott volna a törpék után. Már itt is érezhető volt a helyszín érzelmi töltete! Úgy döntöttem inkább a kocsi mellett készülök fel a futásra. Maga a hely valamiért rögtön elragadja az ember gondolatait. Persze mi tudjuk milyen jó ügyet szolgál, de azt gondolom aki nincs tisztában a táborlakók egészségi állapotával, az is megérez valamit…. Nekem 2 dolog volt a kedvencem. Az egyik a házikók elhelyezése és az álltaluk közrefogott terület. Valahogy hallani lehet a gyerekzsivajt. Nem tudom, hogy ez eredetileg is így volt-e kialakítva, de nekem nagyon tetszett. Az üzente felém, hogy „egy nagy család vagyunk!” A másik ami nagyon megérintett az az étterem. Mindenhonnan a turnusok által készített emlékül itt hagyott képek, papírból készített mennyezeti díszek lógtak, üzenetekkel, nevekkel. Ezt annyira megbámultam, hogy elfelejtettem képet készíteni róla! Első felindulásból bosszantott, hogy nem örökítettem meg, de aztán rájöttem….ennek ott a helye nem a telefonomban! Nem feltétlen nekünk szól, hanem sok cimbinek, a friss turnusoknak, és azoknak akik ezt a csodát életben tartják a munkájukkal elhivatottságukkal!!! Igazából eddig is motivált voltam, de azt hiszem tudom miből fogok erőt meríteni ha a Boglár-i part elérhetetlen tűnik majd. Oda képzelek majd egy labdát!!! :-) Bevallom a reggeli időjárásból kiindulva, nem gondoltam volna, hogy ez az a hely "Ahol mindig süt a nap"...de most már tudom!!