Korábban már említettem a sajátos edzéstervem, amelytől egy jobbérzésű edző valószínűleg a fejét verné a falba. Vagy az enyémet. Most, hogy túlvagyok életem két leggyorsabb félmaratonján, úgy érzem itt az ideje kicsit megállni, és végiggondolni honnan indultam nem is olyan rég; hol tartok most és persze hová is igyekszem ezzel az edzésmódszerrel. Nem olyan régóta futok, az egész még 2014-ben kezdődött. Eleinte a 2-3km teljesítése is komoly problémákba ütközött, aztán hamar felszívtam magam, és még abban az évben májusban lefutottam az első 21 kilométeres versenyem, 1:51-es idővel. Innen aztán - attól függően mennyire volt kedvem az edzéshez - eléggé hullámzott a teljesítményem, két évvel később, 2016-ban voltam a csúcson, az akkori 1:44-es félmaratonnal és 3:51-es maratonnal. Azóta ez csak romlott, a mélypont a tavalyi New York Marathon volt, éppen hogy csak befértem az öt órába. Még 20km-ig sem bírtam elfutni, és bele kellett gyalogolnom. Persze, utólag lehet azt mondani hogy "dehát lefutottad, teljesítetted", de akkor is: szégyellem magam. Jóformán edzésmunka nélkül futottam neki, tulajdonképpen örülhetek hogy nem sérültem le. Tudtam hogy ennél sokkal többre is képes vagyok, nem szeretnék mégegyszer így lebőgni. Idén június 1-én volt a Luxembourg Night Marathon, erre már egy fokkal többet készültem. Itt konkrétan az volt a cél, hogy revansot vegyek magamon, ezt a versenyt korábban egyszer már feladtam. A cél sikerült, 4:23-as idővel teljesítettem. Közben május végén elkezdtem ezt az idióta edzéstervet - bár igazságosabb volna a kezdetét pont a maratonhoz datálni. Számszerűen... 117 napja. Lényeg, hogy azóta nagyon szigorúan és fegyelmezetten veszem az edzéseket. Azóta nem telt el úgy nap, hogy a minimálisan előírt napi edzés - futás, kerékpár, vagy akár csak egy komolyabb túra - ne lenne meg. Volt már rá példa hogy este 10-re értem haza, és akkor ültem fel a bringára, mert edzés nem maradhat ki. Megszállottság? Nem hiszem, én inkább önfegyelemnek mondanám. Nem akartam még egy olyan szégyenletes futást mint New Yorkban. Hittem, bíztam magamban, tudtam hogy sokkal több lakozik bennem. Hogy fejben ennél jóval erősebb vagyok. Innen tulajdonképpen már... könnyű volt: "csak" végre kellett hajtania a testemnek, amit az elmém elhatározott. A csapda ott volt, hogy olyan célokat tűzzek ki magam elé, amelyekbe nem bukom bele, nem sérülök le tőlük; amelyeket nehéz, sőt egyre nehezebb elérni, de nem lehetetlenek. Az első hónap veszettül kemény volt. Az edzésekkel egyidőben az étrendemen is változtattam. Semmi különös, nem letem vérvegán vagy megrögzött diétázó, mindössze elhagytam a cukros üdítőket (aki ismer, az tudja hogy ez mit jelent). A disznóhúst csirkére, a krumplit többnyire rizsre, a sokat kevésre (de töbszörre), a semmit pedig rengeteg zöldségre cseréltem. Nehéz volt annyi kalóriát, szénhidrátot és fehérjét juttatni a szervezetembe amennyire szükségem volt, de nem többet és nem is kevesebbet. Különösebben soha nem számolgattam - érzésre ment az egész, s megy azóta is, méghozzá elég jól. Szóval az eleje nehéz volt: eleinte megkísértettek a "nincs kedvem hozzá", a "majd holnap bepótolod", no meg a kedvencem, a "mennyivel jobb volna inkább bambulni a tévét" érzések. Tulajdonképpen egy baromi egyszerű apróság segített ezeken átlendülni: vettem egy okosórát, amelyik minden napra előírta mennyi kalóriát kell még elégetnem, és hány perc mozgás hiányzik a napi célhoz. Szinte bármelyik okoskarkötő tudja ezt, és az emberek legtöbbje csak legyint rá: "nehogy már az órám döntse el mikor kell mozognom". Nem így én. Lelkiismeretesen és fegyelmezetten követtem a napi tervet. Állítom, ez lendített át az első hónapon - utána meg már a lendület vitt tovább, nem volt megállás. Ma is, egy nappal a tegnapi őrületes félmaraton után, alig vártam hogy bringára pattanhassak és egy jót tekerjek a virtuális dzsungelben. Recovery ride-nak indult, vagyis semmi komoly munkát nem akartam belefektetni, de úgy az egyharmadánál elkapott a gépszíj, egyszerűen baromira jól esett izzadni a nyeregben. Folyamatosan ment a rádiózás a testemmel: "mehet még? Hogy bírod?" És a visszajelzése alapján bátran rá mertem szúrni a 300 watt feletti hajrát felfelé a hágó felé. Szinte gyönyört okozott, komolyan. Júliusban és augusztus elején még 1:50 körüli félmaratonokat futottam; igaz, ezek jócskán meg voltak hintve szinttel. Egyik a Ring Run volt a Hungaroringen, 5 kör, körönként 13 emelet szinttel. És durva meleggel, árnyék nélkül. Tavaly ezen csúnyán elvéreztem, idén ha nem is űridővel, de mégiscsak fél órával gyorsabban értem a célba. A másik a Generali Night Run volt, szintén 1:50 körül, itt a Budai Várba futottunk fel. Mindkettőt élveztem, de... az igazi változás csak ezután következett. Mégpedig baromi gyorsan. Egyre több fokozót futottam, valahogy imádom a szenvedést ami ezzel jár. Fokozóval és intervallozással elég jól lehet a tempót fejleszteni, én pedig nem kíméltem magam. Augusztus közepén jött egy virtuális félmaraton. Attól virtuális hogy bárhol lehetett futni, csak logolni kellett az időt és a pályát. Ez alkalommal két perccel megdöntöttem a 2016-os rekordomat, 1:42 lett a vége. De ennél fontosabb, hogy úgy éreztem, alig fáradtam el, még simán tudtam volna folytatni. Közben ezerrel toltam a bringás edzéseket is, és egyre többet mezítlábaztam, hogy erősítsem a lábam és gyakoroljam a gyorsabb lépésszámot. A következő megmérettetés a Runway Run volt, erről már írtam itt a blogon. Álmomban sem gondoltam volna hogy képes vagyok ilyen előkelő helyezést elérni. Korábban már háromszor futottam a reptéren, és mindig jócskán voltak előttem a célban. Hihetetlen. Ezután pedig jött az említett két félmaraton szeptemberben, a két - számomra - űridővel. Azért írtam ezeket le, mert egyrészt jó érzés elmélázni azon, honnan is indultam el. Másrészt pedig jó érzés lesz - remélhetőleg - fél év múlva újból elolvasnom ezeket a sorokat. Az elmúlt pár versenyen mintha nem is én futottam volna, mintha kölcsönkaptam volna valaki más testét, annyira hirtelen jött a változás. Egyik hónapról a másikra, szinte szó szerint. Sokkal erősebbnek, kitartóbbnak, de főleg fegyelmezettebbnek érzem magam. Sokkal többet megtudtam a testemről - és mégis, napról napra meg tud lepni mi mindenre képes. Ez, ahol most tartok, ez egy fantasztikus utazás kezdete. Nem tudom még hova is tartok, de nagyon élvezem az utazást. És tulajdonképpen... közhely, de futó berkekben az út tényleg maga a cél. :) Köszönöm hogy elolvastad ezt a nem túl rövidre sikerült kis agymenést!