Már több mint egy éve hogy lefutottam a Balaton Szupermaratont, életem addigi legjobb, legfantasztikusabb versenyét. Előtte nem igazán hittem volna hogy képes leszek rá, utólag pedig biztos voltam benne hogy jövőre, vagyis idén ismételni fogok. Sajnos a COVID közbeszólt, és az idei BSzM elmaradt, pontosabban virtuális módon került megrendezésre. Készülvén az UTT-130-ra, edzőm, Barát Gabi javaslatára bevállaltam egy fél BSzM-et, vagyis 95km-t, amit két nap alatt kellett megrakni. Ugyan mi baj lehet belőle? Szóval az van, hogy tavalyhoz képest érezhetően sokat fejlődtem. Fegyelmezettebb, céltudatosabb lettem, és alaposan vissza sikerült venni az egóból is. Tudtam hogy a két napos versenyen jobb időt fogok futni mint tavaly, és ha már 50km feletti táv, gondoltam egy merészet és megkértem Gabit, ne egyenlő arányban osszuk el a két napot. A BSzM szabályai ezt lehetővé teszik, így lett az első nap 65km, a második 30km. A 65 nem légből kapott szám, épp ennyi a Tisza-tó körül egy kör. Szerettem volna egy "pályabejárást", amolyan felderítő futást csinálni a júliusi 130km előtt, így ez most kapóra jött. Pár héttel ezelőtt volt a mozduljos dupla Velencei-tó kör, az hasonló táv volt csak épp metsző hidegben, és messze nem egyedül. Ezt most viszont teljes magányban, mindenféle segítség nélkül akartam megfutni. Különösebben nem izgultam rá, bár egy-két nappal a rajt előtt azért megrohantak némi balsejtelmek. Biztosan bírni fogom? Nem fogok fejreállni? Nem felelőtlenség ilyen kevés ultratáv tapasztalattal full egyedül nekivágni? Igyekeztem elhessegetni magamtól ezeket, és szombaton reggel mikor felébredtem, már csak nyugalom volt bennem. Pár óra és túlleszel rajta. Pár óra és kiderül mennyire vagy tökös legény. Este összekészítettem minden cuccom, épp csak fel kellett tankolnom az ivózsákom, és már indultam is. Első nap - privát UTT-65 illegal A Tisza-tó nekem mindenekelőtt mintegy 170km vezetést jelentett, így valamivel 9 után érkeztem meg a Morotva pihenőparkhoz. Vittem magammal mindenféle futócuccot, az előrejelzés még némi esőt is mondott, na meg szelet és 6-14 fok között mindent. Végül maradtam a rövidnadrágnál, és a technikai póló fölé felvettem egy könnyű hosszúujjú felsőt. Utólag nem bántam meg, jó döntés volt. A futómellénybe betáraztam hét gélt (négy paradicsomost, három kólás-koffeinest), négy sótablettát, maszkot, izolációs fóliát, és fullra töltöttem a másfél literes palackot. Mivel Velencén bőven elég volt 60km-en keresztül, gondoltam most is ki fog tartani. Biztos ami biztos, egy fél literes rugalmas palackot is elraktam üresen, hátha valahol gyorsan után kell tölteni, nem kell így levetnem a mellényt, nem kell légmentesíteni, sokkal kevesebb a macera. Mivel végig kerékpárúton fogok futni, úgy döntöttem hogy viszem az átok Sony fülesem magammal, elvégre nem kell tartanom az autósoktól. Az előző napokban Google Street View-n átnéztem a terepet, a gáton vezet végig a bringaút, ott kocsik nem járnak. Hogy mekkorát tévedtem... Az első pár kilométer elég érdekes volt. Fáztam, jó erős szembeszél fújt, és a tempó is elég visszafogottan indult. A tavalyi BSzM első napján 5:21-es bruttó idővel futottam (azaz a nettó is ennyi lett, lévén nem álltam meg egy pillanatra sem). Ennél gyorsabban akartam most futni, de ezen kívül különösebb terv nem volt. Gabi 158-as max HR-t írt elő, ez alatt akartam maradni, és ami belefér, hadd szóljon. Nagyjából 4-5km környékén aztán helyreállt a világ rendje, sikerült átlag 5:15 környékére, aztán ez alá gyorsulnom. De főleg az volt szuper, hogy könnyedén, mindenféle erőlködés nélkül tudtam ezt a tempót tartani. Ment volna gyorsabban is, de az nem lett volna kényelmes, ez így pont jó. Közben volt időm feltérképezni a Tisza-tó környékét - hát, picit más mint amit vártam. Sejtettem hogy nincs olyan szinten beépítve mint a Balaton vagy a Velencei-tó, de arra nem számítottam, hogy konkrétan 10 meg 10 kilométereken át SEMMI nem történik, se egy település, se egy büfé, tényleg semmi a világon. És árnyék sem. Ezt jó lesz megjegyezni, nyáron ez elég para lehet. Sivár, egyhangú táj, ami egyébként varázslatosan szép. Az egyetlen meghatározó dolog a meglehetősen erős autóforgalom volt a gáton. Szinte 2-3 percenként találkoztam kocsikkal, némelyik udvariasan, óvatosan kikerült, mások olyan tempóban húztak el centikre mellettem, hogy megtántorodtam a menetszelüktől. Alapvetően ez annyira nem gáz nekem, országúti bringásként hozzászoktam, viszont bődületes mennyiségű port hagytak maguk mögött az önjelölt fittipaldik, és ettől eléggé szenvedtem. Mert hát a gát olyan széles (inkább olyan keskeny), hogy egy autó és egy gyalogos egymás mellett nem férnek el, egyiknek le kell húzódni. Amikor szembe jött valaki, ezzel nem is volt gond. Viszont mivel fülemben volt a füles, a mögöttes forgalmat nem igazán hallottam - ahogy korábban megírtam, ebben az átkozott Sonyban a 20 (!) szinten állítható ambient sound controll egy rakás S.Z.R.T sem ér. Így hát 2-3km után maradt az, hogy percenként kétszer hátrasandítottam. Nagyon gyorsan elértem félmaratonig, gyors pillantás az órára, épp 1:50-en belül vagyok, ez igen jó. Nem is kell gyorsulni, ha ezt tartom, az 3:40-es maratont, és 5 óra 40 percen belüli 65km-t jelentene. Ezzel meglenne az 50 és 60km-es rekordom, és jó belépő lehetne egy majdnai 6 órás versenyre, ahol megkísérelhetem a 70-et megfutni. Nagyon jó volt a hangulatom, ráadásul külön jó érzés volt hogy elég erős szembeszelem volt 30-ig, és még így is ment az 5:13-as átlag. Féltávtól ez majd hátulról fog fújni, sokkal könnyebb dolgom lesz! Jött is a féltáv, a Hallépcső, és a Kiskörei Vízerőmű. Jól éreztem magam, a combom picit kezdtem érezni, de semmi komoly. Viszont sokkal riasztóbb volt, hogy még csupán féltávnál vagyok, de a vizem háromnegyede már elfogyott. Épp elhagytam egy nyitva lévő büfét vagy halsütőt vagy a jó ég tudja mit, lényeg hogy úgy terveztem, a következőnél mindenképpen megállok tankolni. Rossz érzés volt hogy meg kell majd állnom, ezt a 65-öt én megállás nélkül akartam megrakni. Sebaj, annyira jó a tempó hogy ez simán bele fog férni. És itt álljunk meg egy szóra. Ezt a versenyt itt, ezen a ponton veszítettem el. Már ott, 30-35 körül megszólaltak a vészcsengők hogy nagy baj lesz, de elhessegettem, nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget. Majd töltök vizet később. Csakhogy... 35 és 60 (!) kilométer között gyakorlatilag nem találtam nyitva lévő büfét, vagy bármilyen helyet ahol vizet tudtam volna vételezni! 42-nél már sokkal kevesebbet ittam mint kellett volna, de ott még nem éreztette a vízhiány a hatását. Nagyjából 45-47km-ig hihetetlenül egyenletes tempót sikerült futnom. Aztán... 48-nál jött a pofon, de olyan szinten hogy meg kellett állnom, és leültem az aszfaltra egy percre. A dehidratáltság nem vicces, nagyon nem az, és piszkosul fejbe vágott. Nagy nehezen elvergődtem 53-ig, a víz valahol 50-nél fogyott el teljesen. Kínomban már a pecásokat, a kirándulókat kérdezgettem hogy nincs-e vizük, de nem volt, vagy a COVID miatt nem akaódzott adni. Még az is megfordult a fejemben hogy iszom a Tiszából, de erre szerencsére nem került sor. Végül Poroszlót elhagyva, 60km-nél találtam egy éttermet, ami nyitva volt. A 45-ig tartott 5:11-es átlagtempó a porban, legalább fél órát veszítettem a vízhiány miatt. Szédültem, minden izmom fájt, gyenge voltam, minden megállás után pokol volt újból elindulni. Itt az étteremnél a jéghideg ásványvíz olyan volt aztán, hogy azt elmondani nem tudom. Főleg fejben tett helyre, hiába már csak 5km volt hátra, nagyon kellett. Erőre kaptam, a végére valami visszatért a lendületből, az utolsó kilométer ismét 5:28-as lett. Végül 6 óra 14 perc lett a 65km-es táv eredménye, ami 5:46-os tempót jelent. Ezzel az idővel tavaly az UTT-65-ön a 18. lettem volna a 82 fős mezőnyből. Tulajdonképpen semmi okom sincs panaszra, ez önmagában tök jól hangzik. Ha nincs a frissítési gond, nincs fejreállás, akkor a 9. helyet csíptem volna meg. Ráadásul privát, versenyhangulat nélkül, és... és várjunk csak. Utólag teljesen feleslegesek ezek a "mi lett volna ha" kezdetű mondatok. Bármi lehetett volna, most ez lett, így sikerült. Egyáltalán nem vagyok büszke magamra, amatőr hibákat követtem el (megint), amelyekből tanulni kell. Ez a verseny nem tett taccsra (nem úgy mint az első Szénás-kör), alapvetően azért jó érzés hogy nem adtam fel, és összességében jó idővel sikerült körbeérem. Ide azért még egy apró megjegyzés: "nem adtam fel" - értsd, valahogy vissza kellett kúszni a kocsihoz, mégsem maradhattam ítéletnapig a porban fekve. Második nap: 30km túlélésre játszva Még szombaton este, itthon derült ki miután lehúztam a zoknim, hogy elég csinos vérhólyagot sikerült kinevelnem a jobb nagy lábujjamon - nagyjából 2-3 centis, telt, vérvörös. Tiszta deja vu, a tavalyi BSzM előtt szinte pontosan ugyanilyet szedtem össze. Úgyhogy volt már némi tapasztalatom - fürdés után elő a tűvel és cérnával, műtünk! :) Ha valakit érdekelnek a képek, itt megtalálja, nem akarom képként beilleszteni, annyira nem szép. Lényeg, hogy sikerült elég jól lelohasztani, másnapra nyoma is alig maradt. Szombat este annyira fájt a combom, hogy a bejárati ajtó előtti 3 lépcsőfok (főleg lefelé) igen komoly kihívást jelentett, ez is ismerős volt a tavalyi BSzM-ről. Ha akkor tovább tudtam menni, most sem fog gondot okozni, gondoltam. Fájni fog, de akkor is legyakom, meg sem fordult a fejemben hogy ez a harmincas kifoghat rajtam. Még szombat este, és persze vasárnap délelőtt is rengeteget nyújtottam, ez valamelyest használt. Itt szeretném megemlíteni, mennyire nagy segítség volt a Tamás Rita által ajánlott sportkrém, radikálisan enyhítette a fájdalmam. Nem a reklám helye, ha valakit érdekel, bátran keresse Ritát. Mivel délelőtt egyéb elfoglaltságom volt, a rajtot délután 3-ra tűztem ki. Alapvetően még egy Velencei-tó kört akartam futni, de ahhoz már késő volt hogy lemenjek, körbefussam, majd haza is érjek időben, ráadásul a szombati bukfenc után nem voltam biztos benne hogy bölcs lenne egyedül ilyen messzire menni. Nem igazán éreztem százasnak magam, és akkor finoman szóltam. Mindenesetre, tanulva az előző napi parából, csaknem ismét fullra töltöttem az ivózsákom. Két gél, négy sótabi, elég kell hogy legyen, hajrá, csapassuk. Az útvonal Halásztelekről az úgynevezett kerékpáros útvonalon haladt Pest felé, a Budafoki út irányába. Gondoltam 12,5-nél fordulok, aztán a maradékot majd itt Hátelken körözve megfutom. Az eleje... hú. Ismeritek az érzést, amikor izzó piszkavast forgatnak a combotokban, amikor a test megütközve visszakérdez a fejnek: "mi van öcsém, teljesen hülye vagy?" Szerencsére ez hamar elmúlt, a második kilométeren már nem volt darabos a mozgásom, és mire a nulláshoz értem, már egész könnyedén futottam. Annyira, hogy... meglepetten konstatáltam, a Gabi által megszabott 152-es max pulzusba közel 5 perces tempó fér bele. Wow, ez jobb mint gondoltam, de nem eszik ezt olyan forrón. A vízhiány miatt ugyan biztosan nem fogok fejreállni, de mégiscsak bennem van egy 65-ös, szóval ésszel. Mindenesetre 12,5-nél, ahol vissza akartam fordulni, úgy döntöttem inkább továbbmegyek a Kopaszi-gát felé, és majd 15-nél fordulok, így otthon már nem kell köröznöm. Jó ötlet volt, tetszett a kis ki(be)térő a gát felé. A tempó nem hogy romlott volna, inkább javult, mondhatni negatív splitben futottam, vagyis a táv második fele gyorsabb lett mint az első. És ment volna még gyorsabban, de nem akartam kilógni a pulzuszónából. Félmaraton felett már nagyon de nagyon jól éreztem magam, kutya bajom sem volt. Combom rendben, az előző napi vérhólyagról azt sem tudtam hirtelen, melyik lábamon volt. Cserébe a bal talpam felől kezdtem érezni, hogy oda is elkezdett nőni valami csúfság... de ez ráér, ezt a harmincast már be fogom húzni, nem kérdés. A vége nagyon gyorsan lement, alig jöttem le a nullásról, már otthon is találtam magam, az a végső 3km valahogy kiesett. Közben azon agyaltam, mennyire amatőr módon eltoltam a szombatot, és ebből a mai futásból kiindulva milyen királyi időt tudtam volna ott megfutni. Dehát, ahogy írtam is, utólag már felesleges ezen agyalni. Végül 2 óra 33 perc alatt húztam be a 30-ast, ami 5:07-es kilométereknek felel meg. Tudok én ennél jobbat, de a szombat fényében ez sokkal de sokkal jobb lett mint gondoltam, szóval ezzel elégedett vagyok most. Összességében... ezt a FélBSzM-et alaposan elkottáztam. Vasárnap este, miután meglett mindkét futás, jöttem rá hogy sikerült összekevernem a pulzusokat amiket Gabi megadott. Ő az első naphoz írta fel a 152-t, másodikra meg a 158-at, én pont fordítva futottam. Hurrá, még egy amatőr hiba, legközelebb majd szíveskedek elolvasni (kétszer is), mit ír fel az edző. Amúgy nagyon fegyelmezetten hoztam a zónákat... Nem vagyok elkeseredve, az időm annyira nem lett rossz, a tanulságokat levontam, ismét tanultam valamit. Van az okos ember, aki ugyebár a más kárából tanul. Na én voltam ez a más. Szolgáljon okulásként, hogyan ne rontsatok el futást, főleg ne versenyt, még ha csak virtuális is.   Ezt az egész hétvégét pontozni sincs kedvem, egyszerűen nem éri el azt a küszöböt. Bár az érzés, hogy "UTT, megvagy!", ez itt van belül, ezt már nem vehetik el tőlem, mégis azt érzem, vissza fogok jönni illegálban, és le fogom futni mégegyszer, csak mert, okok miatt.