A Bátor Táborról 2008-ban hallottam először és azóta is minden évben azt a 10 napot várom a legjobban, amikor újra ott lehetek. A tábor megváltoztatta az életemet; minden turnusom után egy teljesen más lány megy haza onnan, mint aki odament. Minden táborban töltött napon találkozunk azzal, ahogy a beteg gyerekek átlépik saját korlátaikat, legyőzik félelmeiket, rájönnek, hogy nem létezik olyan akadály, amit nem tudnának leküzdeni. Mindezt látva, mi is rájövünk, hogy a lehetetlen számunkra sem lehet többé kifogás. Nem szeretek futni, minden edzésen meg kell küzdenem saját magammal, menjek tovább, nem szabad megállni, majd egyre jobb lesz és különben is gondolj arra, hogy miért vágtál bele újra...és akkor eszembe jutnak a nevetések, a pillanatok amikor tátva maradt szám és a sok gyerek akik megfeledkezve a betegségükről csinálták végig a tábort. És most újra nekivágok, hogy élményekre gyűjtsek adományokat és bizonyítsam magamnak, hogy a félmaraton nem két és fél óra szenvedés, hanem egy újabb kaland az életemben. Kérlek segíts Te is bármekkora összeggel, hogy még sok szájat tátva tartó pillanatnak legyen színhelye a tábor!