21 Bátor Tábor turnussal a hátam mögött, azt hiszem, nem kell bizonygatnom, hogy mennyire fontos számomra ez az ügy, a Bátor Tábor szellemisége. És hogy mennyire hiszek abban a munkában, amit a Bátor Tábor Alapítvány tesz dagantos és krónikusan beteg gyerekekért. Hihetetlen, már túl van az 6000. táborozón is. A kérdőjel. Mindig mindegyikükben ott van. Több százukon láttam személyesen is. Nem könnyű elhinniük, hogy végül győzhetnek. Előzetesen mindenki bíztatja őket, de senki és semmi sem garantálja a számukra, hogy végül célba érhetnek. Pontosan nem is tudják, mi vár rájuk. Honnan is tudhatnák? Így aztán minden nap ott van bennük a bizonytalanság. „Sikerülni fog? Képes vagyok én egyáltalán erre?” Mégis belevágnak. Érzik, hogy bele kell vágniuk. Talán nincs is más választásuk. A fenti sorok természetesen igazak minden egyes hősre, aki valaha a Bátor Táborban gyűjtött erőt a gyógyuláshoz. De furcsa módon egy másik csoportra is helytállóak ezek a szavak. Életem első maratonjával előttük szeretnék tisztelegni. Több mint 800 igaz ember előtt, akik az elmúlt 5 évben a Bátor Táborért futottak, úsztak, túráztak szerte az országban, sőt egész Európában. Sokuk felkészülését kísérhettem végig egykor. Életem egyik legnagyobb kalandja volt. Örülök, hogy most már futóként is közéjük tartozhatok majd. A jótékonysági futásnak az Élménykülönítményt megelőzően nem volt előzménye, kultúrája Magyarországon. Ők tették le az alapjait. A hajnali edzések, a fájdalommal és lemondással teli felkészülés, a beteg gyerekekért vállalt görcsök vagy a húzódások miatt igazán megérdemlik, hogy felnézzünk rájuk. De van valami, ami bennem még ennél is nagyobb tiszteletet ébresztett irántuk: Ezek az emberek nemcsak a fizikai teljesítőképességüket tették próbára a Bátor Táborért. Egyúttal mérlegre tették a közeget is, amiben élnek. Ahogy én láttam, a kampányaikkal a szeretteikbe, barátaikba, környezetükbe vetett hitüket kockáztatták. „Össze tudok én gyűjteni ennyi adományt? Van egyáltalán ennyi segítőkész ember a barátaim között? Nem fogja mindenki tolakodásnak, kínosnak venni a kéréseimet? Vajon képes vagyok egy ekkora összefogást teremteni magam körül? Vagy akár csak a töredékét? Tudok én egyáltalán szívességet kérni? Hajlandó vagyok telefonos értékesítővé, házaló ügynökké vagy rendezvényszervezővé válni a felajánlásokért? És mi van, ha nem sikerül? Mi van, ha mégsem leszek elég jó? Ha mégsem vagyunk elég jók? Én és a szeretteim elegek vagyunk?” A legtöbb ember, ha tehetné, inkább kitérne a fenti kérdések megválaszolása elől. Az Élménykülönítmény tagjai nem így tettek. Egytől egyig szembenéztek a kudarc lehetőségével. No, ez az, amivel nekem még van egy csöpp tennivalóm. Azt hiszem, én még sosem mertem szembenézni a kudarc lehetőségével. Mindig a tutira mentem vagy megfutamodtam még a megmérettetések, megpróbáltatások előtt. Kerültem a kockázatot. Féltem, hogy kiderül, hogy valamire nem vagyok képes. Hát, most nem így lesz. Ez lesz az első alkalom. Lefutom ezt a maratont! Vagyis megpróbálom. Ki tudja, sikerül-e. De kockáztatok végre. Kérlek, támogassátok a jótékonysági futásomat egy szépen vasalt ezerforintossal, egy szakadt négyezressel vagy egy véletlenül félregépelt, ötszámjegyűre sikeredett online adománnyal. (Lásd piros gomb a jobb felső sarokban.) Köszönöm. Nagygyörgy Andris, Nagyi, Fagyi, András (a Bandit nem szeretem)