Sosem szerettem futni. Annyiszor nekiálltam már, de a második kilométernél rendszeresen bedobtam a törölközőt. Aztán alig egy éve történt valami. Elkezdtem újra futni, életemben már vagy századszorra állva neki, és valami csoda folytán nem adtam fel. Aztán csak futottam tovább. Pár hónapja részt vettem életem első futóversenyén, ami szerelem volt első látásra (vagy első futásra?;)). Azóta sem álltam meg. Aztán az Ultrabalatonon Zoli barátommal, akivel együtt koptattuk a gimnáziumi padokat, az a gondolat ötlött fel bennünk, hogy ha már úgyis elindulunk életünk első félmaratonján szeptemberben, akkor eme nagy esemény alkalmából szeretnénk is segíteni valakinek, hogy ne csak úgy vaktában futkározzunk. Az Élménykülönítményre esett a választásunk, és első félmaratonunk (bizonyára embert próbáló) kilométereit a beteg gyerekeknek ajánljuk fel. Szeretnénk kérni Titeket, hogy amíg mi keményen, térdszalagot és combizmot nem kímélve edzünk, Ti fogadjátok örökbe a kilométereinket, támogassátok a futásunkat, ezzel segítve a súlyos beteg gyermekeknek! Bármilyen kis segítség sokat számít, legyen az akár egy mozijegy árának megfelelő támogatás is! Köszönjük. Hajrá Running Stones! " A szeretni tudás és a futás szeretete összefügg" Dr. Joe Vigil, az amerikai olimpiai csapat futóedzője