Van egy szuper Élménykülönítményes történeted akár sportolóként, akár szurkolóként?
• Az emlékezetes pillanat, amikor elhatároztad, a Bátrakért vállalsz kihívást?
• A legjobbkor érkező pacsi, ami átlendített az utolsó kilométeren?
• A leghangosabb közös mazinga, amit valaha átéltél?
Bármilyen szép lila emléket is őrizgess, ne tartsd többet magadban! 
Írd meg nekünk az elmenykulonitmeny@batortabor.hu-ra, legyen a Te történeted Élménytárunk következő darabja!

Olvassátok most Dodi ős-vezérszurkolónk sorait!

Az ÉK-életérzés először 2015-ben kapott el, amikor a hatvani hétvégi képzésen egyszercsak néhány üvöltő-csinadrattázó cimbi berobbant a tábori ebédlőbe és lilába öltözve kiabálták az ÉK-s szurkolói rigmusokat – ezzel hívták fel az új cimbik figyelmét is az Éléménykülönítményre, hogy csatlakozzunk, szurkoljunk, vagy sportoljunk velük. Ekkor én még csak a futóversenyekről és az “ÉK-s futókról” hallottam és hogy ott akkora ÉK-szurkolótábor szokott lenni, hogy az valami csoda és óriási a hangulat és buli van és menjek. Mentem is, nem is egyszer és néhány éve már vezérszurkoló is voltam/vagyok.
Mit ad nekem a szurkolás? Miért szeretem ezt csinálni? Nem tudom ezt sem egy szóban leírni, inkább elmesélem milyen cimbiként szurkolni, talán úgy nektek is átjön majd a szurkolói életérzés:)

Én bevallom, szerintem legalább annyira izgulok minden szurkolás előtt, mint a futók. Egy-egy futóverseny előtt, már kora hajnalban érzem a gyomrom tájékán a pillangókat, cikáznak a gondolataim, lesz-e eső, vagy sem, jönnek-e a cimbik tényleg szurkolni, vagy egyedül leszek, bírom-e majd hanggal és testi erővel a végéig, vagy sem, hány ismerőst fogok látni, mindenki épségben célba érjen és még sorolhatnám.
Vasárnap hajnal van, amikor összekészítem a kis motyómat, alap, hogy a szemüveget kontaktlencsére és napszemüvegre cserélem és még ősszel is elteszem a naptejet, hiszen órákat töltünk majd a napon. Kézfertőtlenítőt (a millió pacsi miatt!), sok zsepit is csomagolok, a BT-s kulacsomban vizet és – bár a tábori hagyományoktól nagyon távol áll – egy laposüvegben egy kicsi szíverősítő is mindig kerül a hátizsákomba, hiszen a hajnali buli-hangulathoz néha kell egy kis pálinka, ráadásul a félszegebb “elsőszurkolók” oldására is tökéletes 🙂
Aztán az ÉK-sátornál a kora reggeli gyülekező közben máris sírok, persze csak titokban a napszemüvegem alatt, ami alaptartozékom akkor is, amikor alig süt a Nap, mert állandóan meghatódom. Meghatódom attól, ahogyan érkeztek Ti, lilapólós jótékony sportolók, azon, hogy látom, ahogy izgultok, azon, hogy milyen sokan vagytok ÉK-sok, meghatódom a mazingától, meghatódom attól, hogy táncolhatom a tábor-táncot…aztán hirtelen felszabadulok, teli vigyorral és jól felpörögve, lelkesen indulok a szurkolói pontra. Általában a Jászait választom, praktikus okokból is, hiszen rendszeres szurkolói csapatomban több már családos cimbi is van gyerkőcökkel, nekik is és nekünk is jólesik a közeli gyorsétterem mosdója. Emellett másik oka a helyszínválasztásomnak, hogy versenytől függően, ott már a táv végét futják a sportolók, úgyhogy elkél minden segítség, még ha az csak a hangunk is! Ahogy megyek kifelé a szigetről, úgy nézek ki, mint egy egyszemélyes vurstli: magamra kötözve viszem a lila lufikat, mintegy 20 darabot, műanyag hordókban dobokat, kereplőket, ásványvizeket, negrót, kekszet, arcfestéket, molinókat, parókákat, az ordibátort, aminek a jóég tudja csak, hogy mi a hivatalos neve! A helyszínen pedig általában már lelkesen vár néhány lilapólós szurker. Én magamban csak így hívom magunkat, szurkerek, vagy lilák, vagy cimbikéim – függetlenül attól, hogy éppen önkéntes-e aki velem óbégat majd órák hosszat, vagy nem.
Imádom azt a zsibongást, ami a helyszínen és ami bennem is van, a rajtot szerintem legalább annyira várom, mint sok futó, aki akár 1 évig is készül a versenyére. Miközben a helyszínt és egymást dekoráljuk, lepacsizok a rendőrökkel, az utat biztosítókkal, ha nincsen éppen Bátor Táboros fotósunk a helyszínen, akkor igyekszem egy fotóst is odacsábítani az ekkorra már viszonylag népes és zajos szurkolói csapattal. Természetesen biztonsági tájékoztatót is tartok a szurkereknek (a vonalon túl ne álljunk!), majd felidézzük egymásnak a jól ismert rigmusokat és várunk. Várunk és közben poénkondunk, én meg titokban a napszemüvegem mögött megint meghatódom, mert néha van időm gondolkodni és akkor eszembe jut egy-egy gyerek, egy-egy tábori emlék. De erre nincsen sok idő, mert már érkezik az eleje, iszonyú gyors tempót diktálva, még a leggyorsabb “SzépekVagytokGyorsakVagytokHejHej!” sem éri utol őket. Aztán toljuk tovább, jön a tömeg (futónyelven a középmezőny azt hiszem), minden hang és minden szurkolás elkél! Öröm nézni, hogy ennyien vannak, mindenki mosolyog, hálásan integet, pacsizik, az ordibátort folyamatosan foglalkoztatjuk, a kereplők veszettül kerepelnek, mi meg ugrálunk-kiabálunk és szurkolunk. Sokáig, órákig, már fáj a torkunk-lábunk-karunk, de akkor is kiabálunk a végéig, természetesen még a záróbuszt is elintegetjük és nekik talán még hangosabban tapsolunk, éljenzünk…
Persze a verseny során a napszemüvegem mögött újra és újra meghatódom, azon, ahogy NEKÜNK kikiáltanak a futók, hálás tekinteteket adnak és viszonozzák a pacsira nyújtott karunkat. Lilapólós láttán, mint az őrültek, telitorokból üvöltjük az “Aki itt fut, az Bátor, az nem fél az árnyékától! Aki itt fut az Bátor, hajrá Bátor Tábor!” örökzöldet és ilyenkor átsuhan rajtam az érzés: dejó, hogy cimbi vagyok, dejó, hogy ÉK-szurkoló vagyok. Sok futón – még ha csak pillanatokra is – ugyanazt a küzdelmet látom, mint egy-egy gyereken a táborban, és ez nagyon megindító. Nem ugyanaz, tudom én, de ahogy ők küzdenek, ti is úgy küzditek fel magatokat azon a fránya kis emelkedőn ott a Jászain és ahogy a táborozóink, úgy ti sem adjátok fel – ezt látom ilyenkor. Meghatódom, mert pontosan tudom, hogy azok a lábak amik futják a kilométereket és azok az ismerősök-ismeretlenek, akik ezeket megvásárolják, ők is kellenek és ti is kelletek ahhoz, hogy egy-egy turnus olyan szuperül sikerüljön, ahogyan szokott. Hogy valóban életet változtató élménnyé váljon az a pár nap egy beteg gyerkőcnek, a családjának, a testvérének, vagy olyan családoknak, akik betegség következtében elveszítették gyermeküket…
Hétfőn aztán amikor arra járok, a Jászain nyoma sincs a liláknak, én mégis vigyorgok. Párom örömére néhány napig nincsen hangom, tényleg, beszélni és mozogni is alig tudok, és közben nagyon boldog vagyok. Ilyenkor még napokig érkeznek az üzenetek a hálás futóktól, akik olyanokat írnak, hogy “dejó, hogy ott voltatok”, és “nélkületek nem ment volna”, vagy “azt hittem nem bírom már tovább, de nagyon felpörgettetek”, és persze “milyen őrült egy banda vagytok” 🙂 Sokan csak annyit írnak: KÖSZÖNÖM.
Pedig én köszönöm nektek! Nekem cimbiként könnyű, hiszen mihelyst belépek a Bátor Tábor kapuján, azonnal alakot öltenek a kilométereitek…ott vagyok igazán otthon, ott töltődöm fel a táborozók nevetéséből, az élményeikből, a sikereikből. És ez a feltöltés sok-sok hónapon át elkísér, nem csak engem, hanem a cimbitársaimat és a táborozókat egyaránt.
Higgyétek el nekem, a Bátor Táborban minden egyes kilométernek helye és ELMONDHATATLANUL fontos szerepe van. Abban, hogy lehessen négy fős csoportokban lőni az íjászaton, mert van elég nyílvessző, vagy hogy még biztonságosabb védősisakot adhassunk a táborozók fejére a bátorkodó pályán, vagy, hogy a csodás terápiás lovaink szupermenő fedett lovardában várják a gyerekeket és esőben is lovagolhassunk, vagy hogy legyen elég csocsó-labda, vagy babzsák, vagy a kézművesben dekorgumi! És még sorolhatnám, szeretném is, de ahogy írtam, nincsen annyi betű, ahány emlékem és élményem van cimbiként, amit többek között nektek, ÉK-soknak köszönhetek! Én, és még rengeteg cimbora-társam, a nálunk táborozó gyerekek és családok sorsát tényleg megváltoztatják ezek az élmények – azaz a ti elszántságotok és a forintra váltott kilométereitek!

<3