Mindig felmerül a kérdés azon barátaim körében, akiknek mesélek (és valljuk be aki fut, elég sokat tud mesélni erről az ismerőseinek), hogy miért is csinálom? Nálam a futás két állású : kikapcsol teljesen (nem agyalak, csak futok), és gondolkodásra is serkent.   Előbbi esetben, felhúzom a cípőm, bedugom a fülesem zenét hallgatok, vagy hangoskönyvet, és utóbbi időben podcastokat, majd nekivágok. Imádok a rakparton futni, mégha nem is a leg egészségesebb betonon róni a kilómétereket. Látni a hidakat, a belvárost, elfutni a Parlement mellett, érezni a Duna lüktetését, a Várkert Bazárt. Mindig hálás vagyok, azért, hogy van két lábam, amivel ezeket a csodákat átélhetem. A másik állapot, amikor az egész napos mókuskerék után ragadok cipőt, és átgondolom futás alatt a "kis életem". Néha nagy felismerésekre jutok. Miközben valahol a határaimat súrolom, az elmém 200%-ra kapcsol, és bár a futás előtt néha nagyon nehezen szánom rá magam, de azt követően energiafröcssöt kapok. A tegnapi napom is egy tipikus hétfő volt, mostanság elég sok minden kavarog bennem (sose unatkozom, valahogy az élet ellát feladatokkal), szóval éreztem, hogy muszáj nekivágnom, persze most már a plusz célom is motivál az efzések alkalmával, de most nagyon kellett, hogy kifussam magamból "a napot".. Éreztem, hogy jól megy, éreztem, hogy szinte együtt futok a levegővel, ami olyan kellemesen 9-10 fokos volt, gyönögyrű volt a kivilágított belváros, és ahogy végeztem a kitűzött 10 km-rel egy kisimultabb, és kellemesen elfáradt Gábor köszönt vissza Rám.   Szóval: azért futok, mert szeretem érezni, hogy hasznos vagyok, magamnak. Hogy bár lehet az Élet más szegmenseiben nem ott járok, ahogy elterveztem, de ezt az élményt senki de senki nem veheti el Tőlem. A mozgás örömét, hogy tettem magamért, hogy nem döltem az önsajnálkozásba, hogy ÉLEK!.. és hangosan kiálthatom a levegőbe: itt vagyok, #Gáborvagyok