Kellemes szombati napon vagyunk túl Jojival, gyönyörű idővel, egy újabb versennyel. Eredményünk: 44 perc, 52 másodperc – 78. hely nők között (450 női indulóból). Úgy gondoltam, hogy a végső verseny előtt nem árt a gyakorlás az együtt futásról, versenyhelyzetről, tömegről. A program röviden egy 6km+ táv lefutása volt, terepen, akadályok nélkül, ami nagyon jól jött ahhoz, hogy hangolódjunk arra, milyen is az, ha nagy tömegben vagyunk, hiszen közel 700 induló kutya-gazdi páros volt. Az odajutás könnyen ment, viszont a parkolóhely egy olyan nagy mezőn volt, ami egyrészt kb. 1 km-re volt a rendezvény helyszínétől, másrészt a végső szakaszon egy kb. 200 méteres, meredek, köves, hepehupás, kanyargós úton kellett lemenni, majd a réten is olyan kátyúkkal találkoztam, hogy azt hittem, ott maradunk fenekestül. De végül az autó egyben maradt. A rendezvény helyszínen kb. 30 percet vártunk arra, hogy bejussunk a regisztrációs ponthoz, ahol ellenőrizték Joji kisállatkönyvét, felvettük a regisztrációs csomagot, majd innen a ruhatárba mentünk, ahol leraktam a cuccaimat, s csak az maradt, amire mindenképpen szükség volt, s a gatya zsebében elfért. Mosdóba kétszer is elmentem: ami nem volt könnyű, révén, hogy Jojit kint kellett hagynom: egyszer odarögzítettem a pórázát egy oszlophoz, a másik alkalommal pedig egy gazdit kértem meg, hogy fogja meg. Az extra mosdók mellett, azonban természetesen rögtön a futás megkezdése után tudtam volna újra menni – ez lesz az én kriptonitom. A rajthoz indulva kb. 15 percet kellett várni a startra, ahol Jojikám hozta a pörgős formáját, nehezen fogtam már vissza. A start egy közös négykézláb mászással kezdődött, mert a chipeket így olvasták be, majd elindultunk. A terep összetett volt, de nem vészes: volt benne minden – rögök, emelkedő, lanka, nap tűzte és árnyékos rész. Frissítőpont összesen egy helyen volt, itt én és Joji is ittunk pár kortyot. A terepből egy dolgot emelnék ki, ami nem volt más, mint két kaptató, ott megküzdöttünk. Tapasztalatként azt szűrtem le, hogy legközelebb ezt inkább gyors tempóban gyalogoljuk, mert többet vesz ki, mint amennyit haladunk vele, és ígyis-úgyis később meg kellett állnunk, szusszanni. Ez érződött Jojin is, aki ezután – magához képest belassult kb. fél kilométerre, de utána mindketten összeszedtük magunkat. A cél előtt kb. 1,5 kilométerre Jojira rájött a WC-re kell mennem, így veszítettünk 2-3 percet, mert nem találtam meg a zsebemben a kutyakaki zacsit. Azért az is vicces volt, ahogy 1 kilométeren keresztül ezzel futottam a kezemben ? A végéhez közeledve voltak csak nézők, ami motivációként hatott az utolsó szakaszra, így hipp-hopp a célban voltunk. Jojira nagyon büszke vagyok, mert egy verseny alatt (Kisoroszi, február) úgy látszik, teljesen megtanulta a dolgát – méghozzá, ha futni kell, futunk. Nem figyelt sem kutyákra, sem kétlábúakra, ment folyamatosan, célzottan, s csak egyetlen egyszer szagolt bele a levegőbe is. Megjegyzem, ott elég masszív állatszag (pacik, birkák) volt, még az én figyelmemet is elvonta. A cél után Joji pihizett kicsit, én felvettem a cuccaimat, s átmentünk a Vizslafotózás sátrához, ugyanis befizettem magunkat 1-2 profi képre, amelyek nagyon klasszak lettek. Eddigre teljesen regenerálódott, újra a hiperaktív üzemmódba került. A fotózás után, a parkolóba vettük az irányt, ahol az ott lévők megjegyezték, most kezdődik igazán a Hard Dog Car Race, ugyanis elég nagy káosz alakult ki, s volt, aki 2 órát várakozott a kocsiban, gyerekestül, kutyástul, a nem megfelelő szervezés miatt, ráadásul a korábban említett rögös úton kellett felfelé menni – kétszer pörgettem ki a kerekeket, az autó alját illetve a fényezést pedig azóta sem mertem megnézni. Esős időben szerintem a katasztrófavédelmet kellett volna kihívni, annyira nem volt jó ez az út. Ettől függetlenül jó kis edzés helyzet volt, s örülök, hogy elmentünk, jó gyakorlás és program volt. :) Megyünk tovább!