Elmerülve

Elmerülve a gondolatokban, érzésekben, célokban és a patakokban.   Utolsó bejegyzésemet írom, amiben az elmúlt 5 hónap világát próbálom visszaadni, s természetesen a versenyről is írni. Több, mint 370.000 Ft-ot kampányoltunk össze, minden forintnak jó helye lesz!   Évek óta gondolkodtam azon, hogy csatlakozom az Élménykülönítményhez, de sosem éreztem képesnek arra magam, hogy valamilyen fizikai kihívást vállaljak. Előző év végén viszont megértem rá, fizikailag, mentálisan, emocionálisan. Nem volt kérdés, hogy itt az idő, most kell belevágni. S milyen jól tettem: rengeteget kaptam! Célokat, motivációt, feladatot adott, lehetett mire alapozni, tervezni, megélni a sikereket és kudarcokat, tanulni magunkról.   A Bátor Tábor szívem egyik csücske, tudom, hogy mennyit ad az embereknek, mennyit ad-adott nekem. Ha belegondolunk, hogy azok, akik eljönnek hozzánk milyen küzdelmeket élnek át, de mégis látják és megélik az örömöket, az élet apró pillanatait, egy kis edzés és kontroll a saját hétköznapjaimban semmissé válik. Amikor a végső versenyen voltunk, volt pár perc, amint egy virágoktól illatozó erdős területen haladtunk át, amikor eszembe jutottak a táborozók, az ő odaadásuk, kitartásuk, az, hogy mennyire tudnak egymásra figyelni, egymást támogatni, igazi közösséget alkotni.   A másik emocionális pillanatom az volt, amikor eszembe jutott édesapám, akit 2 éve veszítettünk el nagyon hirtelen. Ő sok éven keresztül motivált, biztatott arra, hogy változtassak – mozogjak, aktívabb életet éljek, de valahogy az akkor nem tűnt olyan fontosnak. Most, hogy úton vagyok ezen aktívabb élet felé, a versenyen egy pillanatra el is pityeregtem magam. Valahol örömkönnyek voltak ezek, egy kedves visszatekintés arra, hogy milyen jó ember volt, s mennyit köszönhetek neki. Ez a pár pillanat így mosollyal és örömmel is telített volt, a kettő érzés, a szomorúság és az öröm megfért egymás mellett. S valahogy ennek így is kellett lennie. Ez a kampány, ez a futás éppen ezért neki is szólt.   Apával többször volt alkalmam beszélgetni az életről és elmúlásról, s távozását számomra az tette elviselhetővé, ahogy erről gondolkodott: „Ha én ma meghalnék, boldog emberként hagynám itt ezt a világot. Elértem mindent, amit szerettem volna, szeretem magam és az engem körülvevőket, nincsenek elvarratlan konfliktusaim, megéltem azt, amit lehetett.” Nem voltak nagy igényei, sikerként-boldogságnak élte meg azt, amit mások sokszor csak hétköznapinak tekintenek: talán ebben rejlett az ő életfilozófiája is. S ezt próbálom én is magamévá tenni.   A harmadik dolog, ami miatt nagyon felemelő volt ez az időszak az az, hogy tudom, hogy Jojival milyen utat jártunk/járunk be. Nem egy egyszerű eset sok szempontból, amiben persze az én hozzáállásom is benne van, hiszen a kutya viselkedése reflektál a gazdira is. Vannak mély pontjaink, sokat képeztük magunkat, tanultam róla, de még így is van, hogy nem találom a kulcsot hozzá. Viszont az biztos, hogy örömét leli a futásban, az aktív feladatokban, s ez számomra is segítség, kimozdít, elindít: csináljunk, menjünk. Van még sok teendő együtt, de itt is próbálok a pozitív dolgokra koncentrálni. Egyébként hiszem, ha Joji egy jó futópartnert kapna, lenne jövője a kutyás-futó sportokban ? S az azért elég menő, hogy Joji volt az ÉK történetében az első négylábú versenyző.   No, de az emocionális megnyílásom/megélésem mellett itt van egy kis beszámoló magáról a versenyről is.   Nagyon-nagyon-nagyon élveztük! Szuper idő, szuper hely (Törökmező), sok motivált versenyző egy időben, egy helyen.   A korábbi parkolós és regisztrációs macerák miatt most is időben érkeztünk, s most viszonylag gyorsan túljutottunk a logisztikai, formális feladatokon. Utána kb. egy óránk volt kicsit megnyugodni, felkészülni, felszerelkezni. Ebben segített Mariann és Kriszti, nagyon köszönöm nekik!   Aztán eljött az idő, hogy beálljunk a startba, ahol kb. 15-20 percet vártunk, majd 12:07 perckor elrajtoltunk. Az első „akadály” négykézlábon mászás volt, aminek a célja, hogy a kezedre helyezett chip-et beolvassa a rendszer. Én itt sikeresen lefejeltem a felső lécet, de szerencsére nem volt komoly hatása, s már Jojihoz méltó módon lőttünk kifelé.   Szokásos módon itt is az volt az elsődleges, hogy visszafogjam magunkat, mert Jojó be tud húzni egy nagyon gyors tempóba és nem megfelelő légzésbe, ami később fájó pont tudna lenni. Ráadásul az első szakasz lejtős volt, tehát még inkább gyorsultunk, s leginkább arra kellett figyelnem, hogy lassuljunk, nehogy zakózzak egy hatalmasat.   A pálya nagyon klasszul volt kialakítva, voltak természetes és épített akadályok, s ami nagy szerencsénk, hogy valahogy úgy jött ki, hogy kb. az egész terepen „egyedül” tudtunk menni, kevésszer találkoztunk másokkal, nem kellett várni arra, hogy sorra kerüljünk az akadályoknál. A terep követhető volt, fent-le kombóval, de klasszikus „siratófal”idén nem volt.   Jojókám teljesen verseny üzemmódba kapcsolt, nem zavarta meg sem kutya, sem kétlábú, ment folyamatosan, boldogan loholt előttem. Nem fáradt el szinte semennyire sem, mert a vizes akadályoknál és az árnyékos erdei terepen elég jó visszahűtöttük magunkat.   Találkoztunk ilyen akadályokkal, s néhányról külön írok: gumiabroncsok között vagy abroncsok között kellett átmennünk, cipelnem kellett betontömböt, kutyatápot, katonai súlymellényt. Át kellett másznunk kutyaalagúton, kutyaházon, többször utunk a patakon keresztül vezetett. Fel kellett másznunk palánkokon, illetve kutyakennel tetején kellett végig lépkednem, amíg Joji várt alul rám.   Amitől féltem az a vizes akadályok voltak. Tartottam tőle, hogy Jojó – mivel nem feltétlenül kedveli a vizet, nem akar majd bejönni velem. Szerencsére félelmeim nem igazolódtak be. Az első víz viszonylag korán érkezett, ahol ráadásul kapásból elmerültem egy gödörben, így nyakig vizes lettem, míg Jojinak azonnal úsznia kellett. A patak elég hideg volt, de nem éreztem, dolgozott az adrenalin. Mentem, mint a tank, így Jojedlinek nem volt választása - jött ő is. Innen egy alagúton keresztül vezetett ki az út, ami azért volt izgalmas, mert ahogy átmásztam rajta, akkor vettem csak észre, hogy Jojikám mögöttem mintha csak egy jégpályán lenne (vagy mint ahogy a rajzfilmekben a figurákra görkorcsolyát tesznek) vergődik össze-vissza, hogy átjusson. Szerencsére nem volt rá mély benyomással, mindenesetre egyszerre ijedtem meg kicsit, illetve röhögtem magamban.   Egyetlen elem volt, aminek háromszor futottunk neki. Itt gumiabroncsok voltak felfüggesztve, s alatta kellett átmásznunk egy sáros terepen. Először Jojikám – van esze – megtalálta a két épített akadály közötti rést és ott ment át, így visszaküldtek minket. Másodszor Jojó megtorpant, én pedig azzal a lendülettel, ahogy másztam, lehúztam róla az egész hámot. Harmadszorra kaptam egy tippet: emeljem meg a hátammal az abroncsokat, illetve szorosabbra fogjam magam mellett a pórázt. Így sikerült átjutnunk, pontosabban nekem háromszor, Jojinak egyszer. Itt legalább 3-4 percet egyébként veszítettünk.   Frissítőponton gyorsan ittunk, de tepertünk tovább, elég jó tempóban. A többi patakos elemnél sem volt gond, jött Joji, viszont kereste a talajt, s ahol lehetett, kiment a partra, amint lehetett. Volt még egy olyan akadály, ahol nyakig el kellett merülnöm a vízben, hogy átjussunk, s innen egy elég meredek parton tudunk kiszállni.   A verseny végén már az épített akadályok jöttek többnyire, a parkoló autók mentén futottunk, innen lehetett tudni, hogy már alig van hátra.   Végül egy újabb mászással beértünk a célba, ahol felkaptam még az ÉK-s zászlót és mentünk a jól megérdemelt ölelésért – ami most érem helyett járt, de később azt is megkapjuk majd.   Jojó cseppet sem fáradt el, ilyenkor bepörög, egy másik körre simán befizetett volna, ha rajta múlik. Én is bírtam volna még, az eufória dolgozott. Végül lemostuk magunkat slaggal, átöltöztem, megosztottam az első élményünket a csajokkal és indultunk hazafelé., de megfogadtam, hogy októberre nevezünk a Wild-ra is, ami 12km+ és még több akadály lesz! Alig várom ? És szerintem Joji is.   A blogban szeretném megköszönni azoknak még egyszer, akik támogattak ilyen vagy olyan módon, s sokszor elmondták, hogy mennyire büszkék ránk. Nagyon jól esett, hálás vagyok érte! Köszönöm nektek! Anya BT munkatársak BT táborozók és önkéntesek Nagyné Molnár Mária Ladics Viki Székács Jani Jakus-Kruchió Évi Kocsis Edit Csathó Timi Veres Zsófi Serfőző Anita (Sefi) Bagi Kati Herczegné Péter Virág Borosné Rimaszombati Dóri Stiebi Niki Cseppentő-Pintér Edi Tasnádi-Dudics Angéla Molnár Attila Lovas Kriszta Sárközi Zoltán (Sazo) Hirskó Reni Petró-Göncfalvi Anita Kanyó-Kucserák Gabcsi Kelecsényi-Bakos Réka Sipos Emi Czirók Dóra (Dodi) Bánhidi Brigi Kun Zsuzsi Kovácsevics Mariann Gubicza-Brezsán Zsuzsi Knecht Tamás Komondi-Veres Dóri, Kristóf és Máté Tóth Judit Zsákai-Kis Anka és a jógacsapat Nagygyörgy Andris Scheuring István Kovács Klári Magonyi Erika Molnár Zsófi és Marcus Ádám Miklós Hosszú Dalma Tóth Anita dr. Szederkényi Bea (Szeder) Lencsés Eszter és sok anonim támogató!

További blogbejegyzéseim

Hard Dog Race – Not just Run edition 2019.03.23.

Kellemes szombati napon vagyunk túl Jojival, gyönyörű idővel, egy újabb versennyel. Eredményünk: 44 perc, 52 másodperc – 78. hely nők között (450 női indulóból). Úgy gondoltam, hogy a végső verseny előtt nem árt a gyakorlás az együtt futásról, versenyhelyzetről, tömegről. A program röviden egy 6km+ táv lefutása volt, terepen, akadályok nélkül, ami nagyon jól jött ahhoz, hogy hangolódjunk arra, milyen is az, ha nagy tömegben vagyunk, hiszen közel 700 induló kutya-gazdi páros volt. Az odajutás könnyen ment, viszont a parkolóhely egy olyan nagy mezőn volt, ami egyrészt kb. 1 ...

Flashback: 16,5 km – Életem leghosszabb távja

Február 19-i FB-s posztomat fogadjátok itt is sok szeretettel. NEM HISZEM EL! 6 km-et szerettem volna, 9 km-nél vérszemet kaptam, 16 km-nél leállítottam magam. Mert 15 km-ig jól esett - Tudom, hogy ma este a félmaraton is össze jött volna. Összeállt a test, a fej, a szív. Az idő pedig nem érdekel. Három bosszúság: 1. Jelzőlámpák 2. Folyt az orrom. 3. Pisilni kellett kb. az 5. perctől (Bekanyarodtam kb.12 km-nél az edzőtermembe). Wooooow, tényleg szürreális nekem. Talán megtaláltam a titkot: egész nap sütit zabáltam. Kacsatánc-kacsatánc-kacsatánc! Jupijééé! ...

Flashback: Életünk első futóversenye

Sziasztok! Lefutottuk Jojival életünk első versenyét! Nagyon büszke vagyok magunkra, hiszen ez 1 éve egy ilyen verseny elképzelhetetlen volt a fejemben. Egy jótékonysági programra regisztráltunk és Kisorosziban tettük meg tökéletes időben a 6 km-es távot, 36 perc 15 másodperc alatt. Gondoltam összegzem kicsit az élményünket, tapasztalataimat. A verseny eleje kicsit hektikus volt, nem volt ruhatár, így minden cuccunkért ingázni kellett a parkoló és a rendezvényhelyszín között. Bemelegíteni így minimálisan tudtunk, ráadásul sok időt elvett, hogy egyedül voltam, így Joji állandóan ...