A hétvégi versenybeszámolóban már érintettem a témát és felsoroltam pár összetevőt (iramfutók, szurkolók és zene), ami a sikeres futáshoz kell. Most "csak" a lelki dolgokról beszélek, de persze jelentőségében eltörpül a testi felkészüléstől, ami az edzés-pihenés jó arányának megválasztása és betartása valamint a tudatos frissítés. Ez leginkább a hobbi futókra érvényes, a profi "futógépek"-nél ez kevesebbet nyom a latban. Egy jól szervezett esemény nagyon megkönnyíti a résztvevők dolgát, így nekik már "csak" haladni kell a pályán. A helyes tempó kivitelezésében nagy segítség, ha iramfutót lehet követni. Nem kis felelősség, mert elég nagy boly verődik össze, akik vakon bíznak az iramfutók felkészültségében és helyes ritmusérzékükben. Két félmaratonon voltam már 1:45-ös iramfutó. Ennél a sebességnél az egyenletes tempót kell tartani, de egy frissítőnél figyelni kell a tömegre, mert könnyen leszakadnak a bolytól, ha nem kapnak egy kis motivációs lelki fröccsöt... A cél nem merül ki annyiban, hogy tű pontosan beérjen az iramfutó a célba, hanem hogy minél több futóval együtt tegye ezt meg... Nem kezdeményezhet nagy iramváltásokat verseny közben, mert akkor hiába jó a végeredmény, biztosan szétszakad a mezőny. Viszont ez ritkán fordul elő, ezért szokott két futó iramot diktálni, akkor szinte borítékolható a jól megválasztott sebesség, mert ketten is kontrollálják. Alapvető feltétel, hogy a diktált iramnál lényegesen jobb időt tudjon az iramfutó, mert így van ideje figyelni a rá bízott futókra és egy-egy jó szóval biztatni őket. Néha adok, most kapni szerettem volna egy kis segítséget az 1:30-as iramfutóktól. Ők tették a dolgukat és az első kicsit lassabb kilométer után (amikor még kerülgetni kellett és rendeződni), rátettek egy lapáttal, behozták a lemaradást és szépen, egyenletesen rótták a kilométereket. Nem rajtuk múlt, hogy kicsivel lemaradtam tőlük, bár mindig látótávolságon belül maradtak, így mégis jó navigáció volt számomra. A másik nagy segítség a folyamatos szurkolás volt. Ennek hiánya olyan lenne, mint zárt kapus mérkőzést játszani egy stadionban. Nem lehetetlen, de nyomasztó és monoton tud lenni. A jó szurkoló képes átlendíteni a holtpont(ok)on és erőt ad a nehéz szakaszokon. A szurkoló csapatok nagyon jól tudják, hol kell igazán a biztatás: fordító, emelkedő vagy éppen a cél közelében... A félmaratonon is több helyen felbukkantak a lilába öltözött Bátor Tábor önkéntesek, lelkesítve nemcsak a saját futóit, hanem mindenki mást is. Róluk kevesebb szó esik, pedig egy verseny alatt órákat állnak, tapsolnak, buzdítva kiabálnak egy helyben, akár napsütésben, esőben, hóban, fagyban is. Aktuális fotóm nincs erről, de találtam két régebbi fényképet leglelkesebb szurkolómról, kisfiamról :) Volt, amikor még pelenkában futott elém a célba, idén tavasszal meg métereseket ugrálva ösztönzött a helyes tempó fenntartására :) A harmadik motivációs tényező a zene, de erről majd máskor osztom meg a tapasztalatomat.